Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-02 / 24. szám
1990. május 2., szerda Szakszervezet és munkástanácsok Velük vagy ellenük...? Ötvenhat egyik legeredetibb és sokat ígérő kezdeményezése volt a munkástanácsok megszervezése. További sorsuk mindenki előtt ismert. Harminchárom év elteltével azonban újból szóba kerülhetett a munkásönkormányzat és -ellenőrzés kísérlete, nyilván új problémák kíséretében, hozzátéve persze azt, hogy a dolog lényege és alapja nemigen változott. Heves megyében eddig két munkástanács működik, de napról napra újak alakulnak. Több más mellett megválaszolásra vár az a kérdés is, miképpen viszonyuljanak a szakszervezetek a dolgozói érdekvédelem eddigi — kissé békés — „harcosaihoz”. Miért, és mi ellen? Nagy Sándort, a Szakszervezetek Heves Megyei Képviseletének munkatársát a létesítendő kapcsolatról kérdeztük: — Először is az előzmények. Tavaly a hagyományos szakszervezet vezetői, pontosabban dr. Nagy Sándor, az akkori SZOT főtitkára, egy találkozón, amelyen kétszáz szb-titkár vett részt, azt javasolta: kezdeményezzék a munkástanácsok megalakítását, és ezentúl megosztott joggal, együtt védjék a dolgozók érdekeit, úgy, ahogy az már a nyugateurópai országokban gyakorlat. Akkor a kétszáz szb-titkár elvetette a javaslatot. Ma megint napirendre került a téma. Tényként könyvelhetjük el, hogy a munkástanácsok már létrejöttek, tehát szükséges a velük való együttműködés kialakítása. Mégpedig azért, mert érdekazonosság van e tanácsok, valamint a szakszervezetek között, mindezért segítőkész, konstruktív viszonyra kell törekednünk. — Mielőtt az együttműködésről beszélne, arra kérném, tegyen említést a munkástanácsok megalakulásának körülményeiről, arról, hogy ma milyen célok váltják ki e szervezetek létrejöttét? — Röviden a következőkről van szó. Meg kell szüntetni a privatizáció anomáliáit, az egyre gyakoribb hatalom- és vagyonátmentést (a dolgozók kárára), az indokolatlanul magas és irritáló vezetői jövedelmeket. S ami talán a legfontosabb: a munkahelyekért folytatott küzdelem. Pontosan ezekben a kérdésekben szükséges az együttműködés, hiszen kiderült, hogy a szakszervezetek eleddig nem védték meg dolgozóikat. Természetesen ebben — a tanácsok életrehívásában — nem csupán a szakszervezetek, de a vállalati tanácsok kritikája is benne foglaltatik... Mindenkit a „B”-listára...? — A napokban rendezték meg a munkásküldöttek országos tanácskozását, ahol ön is részt vett. Ott milyen feladatokat és célokat fogalmaztak meg a munkástanácsok számára? — A legfőbb célok közé tartozik, hogy elérjék: ne az elbocsátás legyen az azonnali megoldás, s hogy mindig ellenőrizzék a privatizációs folyamatot. Felvetődött az is, hogy az úgynevezett dolgozói tulajdonrészesedés az eddig maximált 10 százaléknál több legyen. Meg kell jegyezni: a nyugati országokban ez a határ általában jóval magasabb, esetenként a teljes tulajdont, tehát a 100 százalékot is eléri. Meg kell továbbá akadályozni azt is, hogy a munkáltatók túlságosan olcsón megszabaduljanak a „felesleges” dolgozóktól, ezért kötelezni kell őket végkielégítés kifizetésére. Meg kell mondani, hogy a tanácskozáson szélsőséges vélemények is helyet kaptak, ezekkel nem tudunk azonosulni. Ilyenek az erőszakos gyárfoglalások, vagy az, hogy minden, az állam által régebben kinevezett vezető (kivétel nélkül) kerüljön „B”-listára. Továbbá az is, hogy a munkástanácsok a szakszervezetek helyett működjenek. Szerintünk ugyanis az együttműködést kell választani, a jogosítványokat pedig megosztani. Emberséges átalakulást — Hogyan képzelik el pontosan a jogok megosztását? — Lennének jogok, amelyeket kizárólag a szakszervezetek gyakorolnának, ezek közé tartozna a kollektív szerződés vagy a munkavédelmi szabályok ügye. A munkástanácsok viszont biztosítanák azt, hogy a dolgozók részt vegyenek az adott vállalat vezetésében, így tehát mondjanak véleményt az egység esetleges átszervezéséről, a nyereség felhasználásáról, mondjanak véleményt, ha kell bírálják is a vezetőket és döntéseiket. Ez „jogilag” most is lehetséges, de kérdés, hogy elfogadja-e mindezt a vezetés. Ha azonban sokan tömörülnek a munkástanácsba, akkor nyilván nagyobb a szavuk súlya is. Végül hadd mondjam el még egyszer: előnyösebb és hatékonyabb érdekképviseletet sikerülne biztosítani, ha együtt tudnánk dolgozni. A munkástanácsok nyilvánvalóan fontos szervei lesznek a feszültség kezelésének, és így talán el lehetne érni azt is, hogy az átalakulás jogszerű és főleg emberséges legyen... Havas András Hírlap A tűzfalakon a rejtélyes felirat: skinhead. Ügyet sem vetünk rá, vagy megrémülünk tőle. Egyre több falfirka, s egyre több, talaját vesztett fiatal. Csak egyet tudnak: úgy, megtévesztetten, ahogy a szüleik éltek, nem akarják folytatni. Hallanak eztazt. Klisékből, féligazságokból, rocksámánok dalszövegeiből építgetik a saját igazságukat. Egyszer csak közösségre találnak. Egyre többen vannak. Egerben, Hatvanban, Gyöngyösön. Nem korrupt, jól fésült „ifjúsági vezetők” a szószólóik, hanem közülük valók. Mit csinálnak együtt? Mire készülnek? Nem dughatjuk homokba a fejünket, beszélnünk kell róla. Mert egy nap arra ébredünk, hogy fiaink, lányaink köztük vannak. S nem biztos, hogy meg tudjuk győzni őket. Egy egri tanár nyílt levelet küld nekik, általunk. Várjuk mások gondolatait. Talán a nyilvánosság előtt ítéleteinket és előítéleteinket levetkőzhetjük — mindkét oldalon. — jámbor — Deja vu... Skinhead... Deja VU... Mintha már megtörtént volna. Füst, ütemes dobogás, sör, gyermekarcok, felnőttarcok, skinheades zene... Mintha már megtörtént volna mindez. Születésnapon vagyok egy egri borospincében, 1990 tavaszán. Több mint ötvenen vagyunk, még Hatvanból és Budapestről is jöttek. Iszunk, nézzük a táncolókat. Csak a fiúk táncolnak. Jópofán, mackósan, bohókásan. „Turulmadár”, „Nagy Magyarország”, „Heil”. Deja vu. Mintha már megtörtént volna. Németországban szőke német gyermekek éneklik, hogy „Tomorrow belongs to me”: — feletlenek a Kabaré film képsorai. Ártatlan, szőke fejek, csodálatos tiszta hang, lelkesedés. Ugyanezt a hangulatot érzem. Ők is lelkesek: miénk lesz Erdély, miénk lesz minden! És megdöbbenek. Hallom a dübörgést, hallom a katonacsizmákat, és először kezdem érezni, ez az ártatlanság, ez a barátság milyen veszélyes. Az erőszak erőszakot szül. És ha valami egyszer elindul... Váltanak, hat rájuk az ital. Röpülést játszanak. Egymás után bucskáznak be a srácok az ajtón át a pincébe. Nagy nevetés. További röpködések. Majd szavazás. Ki a fasiszta? Egy fiú nem az. Megverik... Deja vu... Emlékek rohannak meg. Miért is utálom az erőszakot? Miért is vallom, hogy „leben und leben lassen” — élni és élni hagyni? Talán, mert egy kicsit én is erőszakban nőttem fel. Ha 10 percet késtem, édesanyám megvert az utcán, és még nekem kellett miatta szégyenkeznem. Én nem verem a gyerekeimet, és nem akarom, hogy bárki is verje a gyermekemet. Szeretnék már szabadon, békében élni. Halálokat élettel, életekkel megváltani. Nem akarok új halálokat, nem akarok új üldözéseket. Sem zsidó-, sem cigány-, sem semmilyen üldözést. Kedves barátaim! Tanár vagyok, mégis tehetetlenül álltam köztetek. Sok diákomtól kedvesebbek voltatok, előzékenyebbek, és mégis veszélyesebbek, mert ti még nem tudjátok, mi az a fasizmus! Ti csak azt érzitek, hogy ez a rendszer becsapott, a pártok becsaptak, és okokat kerestek a hibákra. Azok a cigányok, a csonka Magyarország, és a sok-sok nincs, nincs, nincs. Nincs pénzetek, nincs, aki „jó szóval oktasson”, „játszani engedjen”. Elmondtátok, nincs hová járnotok, a diszkó nem ér semmit. És ez a kiút?! A falakra festett kettős kereszt, az SS-jelvények, a Mein Kampf, és együtt erősek vagytok, együtt jó. Sajnállak benneteket, milyen kevés öröm lehetett eddig az életetekben. Nem volt, aki a szeretetre tanítson. Füst, sör, tánc. Deja vu... Ennyi lenne az élet! Nem hiszem. Hiszem, hogy eljöttök, megkerestek, ahogy ígértétek, és talán megismertek egy másik világot. Deja vu... Mintha már megtörtént volna. De ne történjen meg még egyszer. Gerlák István „Az én gyerekem nem lehet közöttük, hiszen az olyan jó fiú” Bőrfejűek pedig vannak... (Fotó: Gál Gábor) Biztonságot akarnak az ipari szövetkezetek Biztonságot, stabilitást, segítségnyújtást várunk az új kormánytól — mondotta az ipari szövetkezetekben dolgozó több mint 300 ezer ember nevében Köveskuti Lajos, az OKISZ elnöke a sajtó munkatársainak. — Az ipari szövetkezetekben számos olyan probléma halmozódott fel az utóbbi időben, amelynek megoldását a gazdálkodók halaszthatatlannak ítélik. Az Ipari Szövetkezetek Országos Szövetsége, az OKISZ, e szövetkezetek érdekvédelmi szervezete elvárja az új kormánytól, hogy még az idén beterjessze az Országgyűlésnek az új szövetkezeti törvényt. E jogszabály feladata egyebek között az lenne, hogy megfelelő keretet nyújtson az ipari szövetkezetek számára működésükhöz, és lehetővé tegye, hogy e szervezetek a bel- és a külpiacon a többi gazdálkodóval egyenlő eséllyel léphessenek fel. Jelenleg a szövetkezetek hátrányosabb helyzetben vannak, mint a részvénytársaságok és a különféle gazdasági társaságok. Az ipari szövetkezetek ezt elsősorban a beruházás, a műszaki fejlesztés, a keresetszabályozás és az adózás területén érzékelik. Fontos lenne az is — fejtette ki az OKISZ elnöke —, hogy végre eltűnjön a kisszövetkezetek és a hagyományos formában működő ipari szövetkezetek között ma még meglévő különbség. — Azt ma már mindenki elfogadja, hogy privatizálás nélkül gazdaságunk működésképtelenné válik. Ám annak módjáról még mindig túl sok az eltérő vélemény — válaszolta a legsürgetőbb teendőket firtató kérdésre Köveskuti Lajos. Az ipari szövetkezetek — főként a kisszövetkezetek — ma valóban kedvezőbb körülmények között tevékenykedhetnek, mint korábban, és vagyonuk osztható, értékesíthető, örökölhető, vagyis a piaci viszonyok e területen is éreztetik hatásukat. Még mindig nem valósult meg azonban a teljes bérliberalizálás, és a tőzsdén sem jegyezhető a szövetkezeti tulajdon, vagyis a szövetkezeti részjegy nem azonos a részvénytársasági tulajdonrésszel. A szövetkezeti mozgalom szempontjából meghatározó a szovjet piacon való bennmaradás. Természetesen az ipari szövetkezetek nem anyagi támogatást várnak, ám azt igen, hogy olyan feltételeket teremtsen az új kormányzat, amely az ésszerű piacgazdaság megteremtését eredményezi. Az ipari szövetkezeteknek is szükségük van arra, hogy olyan gazdaságpolitikai vezetés irányítsa az országot, amelynek intézkedései kiszámíthatók, előre „kalkulálhatók”. Haltelepítés a Tisza-tón Az utóbbi években panaszkodnak a horgászok, hogy csökken a halfogás a Tisza-tó egész területén. A horgászati lehetőségek javítására a Mohosz a napokban mintegy 250 mázsa kétnyaras pontyot telepített. A halakat négy helyen, a tiszafüredi Holt-Tiszába, Poroszlón a sóházi Kis-Tiszába, Abádszalókon az öbölbe, és Kiskörén a Jászsági-főcsatornába helyezték. Képünk a tiszafüredi holtágnál készült, ahol 36 mázsa ponty „csúszott” a vízbe a Mohosz halőreinek közreműködésével. (Fotó: Szabó Lajos)