Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-30 / 125. szám

4. HORIZONT Egy rajzpályázat a hitről A szentkép másolásától az önálló gondolatig A rajzpályázatunk műveit ki­állítottuk, elbíráltuk, a díjakat kiosztottuk, s a művek legna­gyobb része visszakerült alkotó­jukhoz. A belvárosi plébánia hir­dette meg három kategóriában: az elsőt az általános iskola máso­dik osztályáig, a másodikat az ál­talános iskola nyolcadik osztá­lyáig, a harmadikat ettől felfelé határoztuk meg. Száznégy pályamunka érke­zett be. Legtöbb a második kate­góriában. Akadt gyermek, aki lemásolt egy szentképet, ami kü­lönösen tetszett neki. Bár a saját élmény megjelenítése minden­képpen a legértékesebb, ebben a műfajban is volt egészen kiemel­kedő alkotás, mely a kis művész rendkívüli rajztehetségéről tett bizonyságot. De voltak sokan, akik önálló gondolatot jelenítettek meg. Az első kategóriában volt egy kép, amely Jézust az Olajfák hegyén ábrázolta. Ez a kép biztosan nem másolás volt, mert az olajfákon szép piros gyümölcs (alma, cse­resznye?) volt látható. Ebben a kategóriában az első díjat egy olyan rajz kapta, amely azt ábrá­zolta, mennyire szereti Jézus a gyermekeket. (Ez a téma igen sokszor előfordult.) A kicsiket a karácsony, s a ke­resztfa titka vonzza, de sokszor megjelenik a templom is, mint valami magasztos, csodálatos hely, ami lenyűgözi fantáziáju­kat. De többet ábrázolnak belő­le, mint amit a hétköznap embe­re lát: az egyik templomnak az oldalfalát kinyitotta a kis rajzoló, hogy lássuk a templom csodála­tos belső világát is. Ezt az ábrá­zolási módot sem láthatta sehol! A második kategória nyertese egy Assziszi Szent Ferenc jeligé­jű és témájú festmény volt. Az ábrázolási módja modern, s a ké­pen érezhető volt a Napfivér, Holdnővér című film hatása. A második díj talán csak azért lett második, mert nem lehetett ket­tő első. Olyan finoman ábrázolta az angyali üdvözletét, hogy érez­hető volt a kis festő őszinte áhíta­ta a Boldogságos Szűz iránt. Az Öröm jelige alatt benyújtott fest­mény olyan stílusban készült, ahogy a hildesheimi vagy reiche­­naui kolostor műhelyében alkot­tak a X-XI. században. Nem va­lószínű, hogy a kis festő ismeri a kódexirodalom e remekműveit, mégis megtalálja azt az elvonat­koztató, lényegre törő kifejezési formát, amit a középkor nagy ábrázolói használtak. A Mózes vizet fakaszt jeligéjű képen Mózes alakja olyan ro­busztus, hogy az ember érzi: üté­sére víznek kellett fakadnia a sziklából. Úgy gondolom, külön meg kell még említenem a Fájda­lom jeligés linóleummetszetet, mely Jézus szenvedését drámai módon ábrázolja. Egy harmadik osztályos kislány alkotása. A kiállítás legnagyobb festmé­nye a Tízparancsolat jeligéjű kép volt. Erről a szakember véleménye az volt, hogy ha valóban egy ifjú festette, akkor kiugró tehetségű. A zsűri sokáig tanakodott, hogy az első díjat ne a Karácso­nyi látomás jeligéjű festménynek adja-e. A sötét éjszakában csak a betlehemi barlang alakjai látsza­nak —, természetes színekkel —, a barlang felett pedig megjelenik a keresztre feszített Jézus alakja —, szellemszerűen, teljesen fehé­ren ábrázolva. Mikor az alkotót megkérdeztem, mit akar ábrázol­ni, azt mondta, hogy az éjféli mi­séről hazafelé menet elgondolko­­dott_________________________ azon, hogy a gyermek Jézus előtt bizonyára megjelent már születé­sekor életének vége, és felsírt az éjszakában. A képen a Gyermek sírni látszik. Ez is egy önálló él­mény, gondolat kivetítése. Számomra még egy nagyon ér­dekes kép volt, az Együtt va­gyunk Jézuskával jeligéjű. A ké­pen a család áll a földön, zöld ré­ten, háttérben fák, házak, a föld­ről messze kimagaslik az apának, az anyának és egy fiúnak az alak­ja, mellettük egy kislány­­, való­színűleg a festő. Felettük pedig égig ér Jézus fehér alakja, aki egy narancsszínbe hajló háttérből néz felénk. Mint a román kori festmé­nyek örökkévalóságot jelző arany hátteréből a Megváltó alakja. Tudja a kis rajzoló ezt az ábrázo­lási módot, vagy csak sejti? A kiállított festmények közé egy kis asztalkára vendégkönyvet helyeztünk. Az elismerés és ör­vendezés hangja tölti be a köny­vet. Azt is megírják, hogy melyik festmény tetszik legjobban. Leg­többüknek az Angyali üdvözlet, amiről sokan nem hiszik, hogy gyermek rajzolta. Azt is kérik, rendezzünk ilyet máskor is. Rendezünk. Úgy látom, érde­mes. Czakó István Eger főplébánosa HANG-KÉP Felejtés? Másokkal együtt de sokszor elhatároztam, hogy távol tartom magam a többnyire émelyítő po­litikai locsi-fecsitől.­A fogadal­mat — akárcsak százezrek — mégis megszegtem. Elsősorban azért, mert bekapcsoltam a rá­diót, s zúdultak rám a vegyes ér­zéseket keltő információk. Végül feladtam, hiszen sajnos nem szakadhatunk ki abból a korból, amelyben élünk, amely­nek elkövetkező néhány eszten­dejét legszívesebben átalud­nánk, hogy aztán egy megtisztult világra ébredjünk. Ezért aztán — ideális alany­ként — bosszankodhattam ele­get. Különösképp az irritált, hogy egy alkalommal, az ener­giaár-emelés kapcsán, úgyneve­zett szakemberek, minisztériumi hivatalnokok adtak tanácsokat. Javasolva a takarékosságot, a rő­­zsegyűjtést. Nem folytatom to­vább. Felháborító ötletek. Csi­nálják ők, mutassák be, hogy e téren is jeleskednek. Akárcsak abban az akciósorozatban, amely végül is a több mint 21 milliárd dolláros adóssághoz ve­zetett. Társulhatnának hozzájuk a mindmáig békésen sziesztázó fővétkesek. Akkor is, ha ez a bemutató bi­zonyára nem olyan kellemes, mint a krőzusi tékozlás, s a fel­hőtlen mulatozás. Dühönghettünk, amikor a Szombat délelőtt blokkjaira fi­gyeltünk. Szó esett arról az al­kotmánybírósági döntésről, amely­ megtiltotta a személyi szám használatát. Már megint színre léptek az okoskodók. Utaltak rá, hogy ez a váltás mi­lyen drága. Ezt mindnyájan tud­tuk. Minek akkor felborzolni a kedélyeket. S azt is megkérdez­hetjük: kellett-e ez a felspanoló néhány perc? Megvallom, nem aggódtam ifj. Marosán Györ­gyért sem, aki a Szaván fogjuk­­ban tájékoztatott bennünket ar­ról, hogy apjához hasonlóan ő is felállt, felmondott munkahe­lyén. Édes Istenem! Ha milliók­nak csak annyi gondja lenne, mint neki, akkor már itt volna a Kánaán. S aztán felkavart bennünket a múlt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után ártatlanul kivégzett Földes Gábor győri fő­rendezőre emlékezett művész­kollégája, Raksányi Gellért. Megrázó visszapillantásához fe­lesleges kommentárt fűzni. Legfeljebb annyit, hogy a fe­lejtés nem rendelhető meg." Semmilyen vényre... önárusítók A moziba nem járók számára kellemes meglepetés volt, annyi sok fércmű után, szombat este megtekinteni Dobray György kétrészes munkájának első egy­ségét, a K1-et, azt a filmet, amely a Rákóczi téri prostituáltak hét­köznapjairól tudósít. Méghozzá hitelesen, érdeke­sen, nyíltan. Az író-rendező sikerének tit­ka az, hogy nincsenek előítéletei. Nem prűd, nem álerkölcsös, nem fanyalgó, mindössze arra törekszik, hogy empátiával kö­zelítsen ezekhez a sorsokhoz. Mellőzi a magyarázkodást, a fellengzősséget. Hagyja beszélni az érintetteket. Ezt a célt szolgál­ja — szinte alázattal — a soha nem zsibbadt, a mindig a lénye­get kutató kamera is. Senyvedőnk a káosz, a farka­setika, a kaméleonkodás légkö­rétől, s rá kell döbbennünk, hogy ezek az önárusítók, ezek az ele­settnek titulált nők és férfiak va­lamiféle derűtől áthatva, s nem egykedvűen tengenek-lengenek. Szembenéznek jelenükkel és jö­vőjükkel, botlásaikkal. Teszik ezt úgy, hogy nem acsarkodnak egy­másra, hanem összetartanak. Ne minősítsünk, ne ítélkez­zünk, ne moralizáljunk, ne ke­ressünk okokat, medicinákat. Mintha ezt tanácsolná az alkotó. Hozzátéve azt, hogy e réteg szá­mára ezt hozta a Pillanat. Válha­tott volna belőlük — ha nem is valamennyiükből — szabványo­sabb lény is. Ha másként nevelik őket, ha nem hajlanak a kön­­­nyebb megoldás felé. Ezen per­sze már nem meditálnak. Vége a vetítésnek, nincs már pokolraszállás, visszazökkenünk a megszokott kerékvágásba, íme a katarzis. Riasztó végállomás volt? Ne válaszoljunk, egy biztos, emléke­zetes alkotást láthattunk. Olyat, ami a zsarolósdit játszó tévében szokatlan. Pécsi István HÍRLAP, 1991. május 30., csütörtök Kiegészítés Ami Heves megye települései közül kimaradt A Hírlap 1991. április 24-étől május 4-éig hat részben közölte azt a kislexikont, amelyben me­gyénk helységneveinek — össze­sen száztizennyolcnak — az ere­detéről írtam, a megye hat körze­te szerinti csoportosításban. Sajnos, elkerülte a figyelme­met a hatvani körzetbe tartozó Petőfibánya, mert ez csak a kö­zelmúltban lett önálló község, miután különvált Lőrincitől. Vi­szont önálló községként szere­peltettem Szarvaskőt, amely né­hány évvel ezelőtt Egerhez csat­lakozott. (A sorozat összeállítá­sában a Magyarország földrajzi­­név-tára II. Heves megye című, 1980-ban megjelent kiadvány névjegyzékét követtem. A Ma­gyarország nemzeti atlasza című, 1989-ben kiadott könyv szerint Petőfibánya már önálló helység, Szarvaskő ellenben már nem önálló.) Petőfibánya: Ez a település az itteni, Petőfiről elnevezett, ma már nem üzemelő bánya nevét vette át. Petőfi Sándor — úgy tu­dom — sohasem járt itt, de a kö­zeli Hatvan városon átutazott 1847 májusában. Petőfibánya neve a költő iránti megbecsülést és tiszteletet fejezi ki. A község­nek névrokona a Bács-Kiskun megyei Petőfiszállás, illetőleg a helységnevek utótagja alapján Telkibánya (Borsod-Abaúj- Zemplén megyében) és Tatabá­nya. Cikksorozatomban néhány nem önálló helység (település­­rész vagy külterületi lakott hely) nevével is foglalkoztam. Most még négy ilyent kell megemlíte­nem Heves megyéből. Kerekharaszt. Ezt 1969-ben csatolták Hatvanhoz. Nevének jelentése: „körhöz hasonló alakú erdő, cserjés”. Parádfürdő. A név előtagja Barati községre utal, amelyhez ez az üdülőhely tartozik. A Párád szó eredetileg puszta személynév lehetett. A fürdőutótag a telepü­lés fürdőhelyi jellegére vonatko­zik. Selyp. Ennek a Lőrincihez tar­tozó településnek a neve minden bizonnyal a régi magyar Selpe személynévvel függ össze. Szederkénypuszta: Heves me­gye legészakibb részén, Istenme­zeje határában találjuk ezt a kis települést. Nevének előtagjában a szeder növénynév rejlik (-k és -ny képzővel), ugyanúgy, mint a Baranya megyei Szederkény község nevében. A puszta utótag itteni jelentése: „helységtől távo­li, kisebb mezőgazdasági telepü­lés”. Szederkénypuszta­ tehát on­nan származtatja a nevét, hogy errefelé jellemző növény volt a hamvaskék vagy fekete bogyó­kat termő, indás, tüskés cserje, a szeder. Dr. Pásztor Emil Szervizkor Sok autóstárs tépelődik, rohangál bosszankod­va, és szitkozódik velem együtt — kiváltképpen, amióta a gépkocsialkatrészek is ennyire megdrá­gultak —, mert a piaci helyzet a vállalkozások korá­ban sem lett jobb, sőt romlott. A szervizekben nem csupán bevallják a hiánycikkeket, hanem biztatják, vagy fel is szólítják az ügyfeleket a beszerzésre. Alig, vagy nem is törik magukat ennek vagy annak az előteremtésén, inkább csak sajnálkoznak a fel­fordult világ, a gyártók, kereskedők megszegett kö­telességei miatt. A legtermészetesebb számukra, hogy áll, vár a lerobbant jármű, akkor sincs bennük különösebb megértés, ha a mozdulatlan négy kerék történetesen kenyérkeresője is gazdájának, s vélet­lenül sem passziózásra szolgál. Eszükbe sem jut, hogy a felfordult világról ma­guk is tehetnek. Egy kicsit mindenképpen. Hiszen a szerviznek — ugye? — komplett szolgáltatást kelle­ne adnia. Vagyis, ha már nem javítható az egyik vagy másik alkatrész, tartozék, a legtermészetesebb dolog, hogy kicseréljék újjal, legalábbis másikkal pótolják. Mármint az üzem, a műhely szakemberei. S ami ehhez nincs raktáron, hát annak utánajárnak, azt előteremtik. Ég alól, föld alól, mert ez a munká­juk, hivatásuk. Csakhogy ez — tudjuk — vesződséges, fáradsá­gos. Egyszerűbb, könnyebb, ha hozzá sem fognak, hanem eleve rátestálják a kedves megrendelőre. Mert a fogyasztónak — úgy vélik — nincs jobb dol­ga. Inkább szakíthat időt tengernyi elfoglaltságából is, félreteheti valamennyi tennivalóját. Minden to­vábbi nélkül távol maradhat munkahelyétől, blic­celhet vagy szabadságot vehet ki a szaladgáláshoz. A­hovatovább már félelmetes közlekedési díjak mellett is utazgathat naphosszat és hétszámra, míg csak rá nem akad az országban, netalán külföldön a keresett cikkre. Sajátos, ahogyan szervizeinkben — az autójaví­tókban meg a többiben — már jó ideje gondolkod­nak, cselekszenek. Pontosabban, ahogy nem cse­lekszenek. Az ilyesféle fogalmazás, jelző még kímé­letes is. Mert az említett torz felfogást, szemléletet, magatartást illethetné a fogyasztó jóval kemé­nyebb, súlyosabb szavakkal. Hiszen nem az ő neve származik a szolgálatból, hanem az üzemé, a műhe­lyé. Következésképpen igazából igenis ez utóbbiak kötelessége a cégérben is hirdetett kiszolgálás. Méghozzá a tisztességes, kifogástalan munkavég­zés. Az, amivel ismét használhatóvá válik, amit oda bevittek, vagy bemutattak orvosiára. Vitathatatlan, hogy a szolgáltatóra tartozik a hi­ba elhárítása, a feladat mielőbbi megoldása. S erre vállalkoznia kell minden szakmában, ha olykor akár a legnagyobb erőfeszítést is követeli tőle. Mi­vel nemcsak számítanak rá, hanem a jogosítványt is ilyen szándékkal adták az iparhatóságnál. Nem utolsósorban pedig ezért fizet, s cseppet sem keveset a kedves vagy kedvetlen megrendelő. Gyóni Gyula Detk és az osztrák kapcsolat Ünnepnapja van Detknek. Ma minden ragyog a tisztaságtól, a polgármesteri hivatal előtt még az utcai mozaikkövek közül is ki­kapálták a füvet. Olyan a hangu­lat, mint amikor bekötik a család legszebb lányának a fejét, ott sürgölődik mindenki a vendégek körül. Az ugyan túlzás, hogy ezen a hétközi napon házasság köttetik, az viszont igaz, hogy vendégeket vár a falu. Méghozzá Ausztriából, egy Ampflwang ne­vű községből. S a találkozó, amely végül a nemzeti zászlókkal díszített fehér asztalnál fejeződik be, egy kezdődő baráti kapcsolat első aktusa... Hosszú történet az, ahogy — immár büszke közvetítőkön ke­resztül — a magyar és az osztrák polgármester megismerkedett, s megállapodásra jutott a baráti kapcsolatok, az együttműködés szakinak felvételében. A lényeg: az első lépéseket megtették, s — ha rövid időre is, mert Ausztriá­ban a közigazgatás szakemberei éppen az országos népszámlálás kellős közepében vannak — a Salzburg környéki település kül­döttsége Detk életével ismerke­dik. Ellátogatnak az iskolába, az egészségügyi központba, meg­nézik a termelőszövetkezet üze­meit, ismerkednek a magyar közigazgatás helyi feladataival. Mindezek után pedig sor kerül a „közös nyilatkozat” megfogal­mazására, amelyet a detki pol­gármester el is lát kézjegyével. Az osztrákok otthon előbb meg­tárgyalják a magyar javaslatokat, várhatóan „szentesítik” is majd, s ősszel — amikor a detkiek kül­döttsége Ampflwangba utazik, az ottani polgármester is aláírás­sal hitelesíti a szöveget, amely­ben egyebek között ez áll: „... e két település vezetői, valamint — e döntés eredményeként —polgá­rai a jövőben baráti kapcsolatot létesítenek. E kapcsolat értelmé­ben arra törekednek, hogy ezen települések polgárai megismer­jék egymást a kultúra, a nevelés, a sport és a gazdasági élet számos területén. A detki polgármester, Pelle Sándor ezt így fogalmazza meg konkrétan: — Szeretnénk, ha iskolánk diákjai és nevelői egy kulturális fesztivál keretében mutatkozhat­nának be az osztrák falu lakossá­gának, s tanulóink eltölthetné­­nek egy-egy időszakot náluk nyelvtanulás és -gyakorlás céljá­ból. Itt pedig szívesen fogadnánk az ottaniak zen­e­karát, focicsapa­­­tát, kicserélhetné tapasztalatait a két önkormányzati testület is. Nem utolsósorban pedig bizo­nyos kétoldalú gazdasági kap­csolatok kialakítása is a céljaink között szerepel. Hasonlóképpen vázolja az el­képzeléseket Roland Kalten­­brunner polgármester is, aki nagy tapasztalat a faluvezető: az egykori bányász — Detkhez ha­sonlóan ott is egy külfejtés húzó­dik a település határában — im­már az ötödik ciklusban tölti be a polgármesteri posztot. A csere­látogatásokkal egyetért, főként a sportolókéval — jegyzi meg ke­délyesen —, mert mint mondja: „... csapatunk egyszer már a terü­let legmagasabb osztályában is szerepelt, igaz , öt magyarral az élen!” Lapunk munkatársának kér­déseire a „Bürgermeister” (pol­gármester) úr elmondta: tetszik neki a magyar falu. Detken meg főként az, hogy milyen jól felsze­relt és színvonalas munkát végző szakembergárdával rendelkező egészségügyi központja van. Ez náluk ismeretlen, más az egész­ségügyi szervezet felépítése. Tet­szettek még az iskolai szakkörök — többnek a munkájával is meg­ismerkedtek —, hasonlók szer­vezésére tesz majd javaslatot ott­hon, s arra buzdítja majd a taná­rokat, mielőbb ismerkedjenek meg a magyar kisközösségi gya­korlattal. Elismeréssel szólt a termelőszövetkezetben látottak­ról, hozzátéve: tulajdonosi ala­pon, de együttműködve, az eddi­­ieknél is eredményesebben tevé­­enykedhet a jövőben a falu la­kossága. S ez már arra is utalt, hogy valóban közös törekvés: összehozni a két település gazda­sági szak- és üzletembereit. — Mit ígér önöknek ez a bará­ti együttműködési kapcsolat? — Hogy csak egy példát em­lítsek: a négyezer lakosú telepü­lésünkön nehéz helyzetbe került a bánya, új munkalehetőségeket kellett keresnünk. Arra gondol­tunk, az idegenforgalomra épí­tünk, a lovaglásra, a teniszre, a golfra, a szállodaiparra. Most épül egy 600 ágyas magánhotel, mellette 300 lóval rendelkező is­kola várja a vendégeket. Évekkel ezelőtt, 62-ben még csupán 2600 vendégéjszakát töltöttek el nálunk a turisták, ma már 40 ez­ret, s ha'92-ben elkészül az új szálló, 160 ezer éjszakával szá­molunk... Ahogy megnyíltak a két ország közötti határok — be­vallom, eleinte nem mindenki örült neki nálunk, azóta azonban bizalom övezi a magyarokat —, tehát, ahogy gyarapodik a hoz­zánk látogató magyarok száma, úgy remélhetjük, hogy a mi köz­ségünkbe is eljutnak majd. S ez a kapcsolat az emberi közeledésen túl mindenképpen üzleti is lesz... — Talált erre megfelelő „biz­tosítékot” e látogatás kapcsán? — Hogyne, az a benyomásom — s ez a legfőbb biztosíték­­, hogy mindkét országot, s benne ezt a két települést, olyan polgá­rok lakják, akik szorgalmasak, törekvőek, s arról híresek, hogy szíves vendéglátók... Szilvás István

Next