Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-30 / 125. szám
4. HORIZONT Egy rajzpályázat a hitről A szentkép másolásától az önálló gondolatig A rajzpályázatunk műveit kiállítottuk, elbíráltuk, a díjakat kiosztottuk, s a művek legnagyobb része visszakerült alkotójukhoz. A belvárosi plébánia hirdette meg három kategóriában: az elsőt az általános iskola második osztályáig, a másodikat az általános iskola nyolcadik osztályáig, a harmadikat ettől felfelé határoztuk meg. Száznégy pályamunka érkezett be. Legtöbb a második kategóriában. Akadt gyermek, aki lemásolt egy szentképet, ami különösen tetszett neki. Bár a saját élmény megjelenítése mindenképpen a legértékesebb, ebben a műfajban is volt egészen kiemelkedő alkotás, mely a kis művész rendkívüli rajztehetségéről tett bizonyságot. De voltak sokan, akik önálló gondolatot jelenítettek meg. Az első kategóriában volt egy kép, amely Jézust az Olajfák hegyén ábrázolta. Ez a kép biztosan nem másolás volt, mert az olajfákon szép piros gyümölcs (alma, cseresznye?) volt látható. Ebben a kategóriában az első díjat egy olyan rajz kapta, amely azt ábrázolta, mennyire szereti Jézus a gyermekeket. (Ez a téma igen sokszor előfordult.) A kicsiket a karácsony, s a keresztfa titka vonzza, de sokszor megjelenik a templom is, mint valami magasztos, csodálatos hely, ami lenyűgözi fantáziájukat. De többet ábrázolnak belőle, mint amit a hétköznap embere lát: az egyik templomnak az oldalfalát kinyitotta a kis rajzoló, hogy lássuk a templom csodálatos belső világát is. Ezt az ábrázolási módot sem láthatta sehol! A második kategória nyertese egy Assziszi Szent Ferenc jeligéjű és témájú festmény volt. Az ábrázolási módja modern, s a képen érezhető volt a Napfivér, Holdnővér című film hatása. A második díj talán csak azért lett második, mert nem lehetett kettő első. Olyan finoman ábrázolta az angyali üdvözletét, hogy érezhető volt a kis festő őszinte áhítata a Boldogságos Szűz iránt. Az Öröm jelige alatt benyújtott festmény olyan stílusban készült, ahogy a hildesheimi vagy reichenaui kolostor műhelyében alkottak a X-XI. században. Nem valószínű, hogy a kis festő ismeri a kódexirodalom e remekműveit, mégis megtalálja azt az elvonatkoztató, lényegre törő kifejezési formát, amit a középkor nagy ábrázolói használtak. A Mózes vizet fakaszt jeligéjű képen Mózes alakja olyan robusztus, hogy az ember érzi: ütésére víznek kellett fakadnia a sziklából. Úgy gondolom, külön meg kell még említenem a Fájdalom jeligés linóleummetszetet, mely Jézus szenvedését drámai módon ábrázolja. Egy harmadik osztályos kislány alkotása. A kiállítás legnagyobb festménye a Tízparancsolat jeligéjű kép volt. Erről a szakember véleménye az volt, hogy ha valóban egy ifjú festette, akkor kiugró tehetségű. A zsűri sokáig tanakodott, hogy az első díjat ne a Karácsonyi látomás jeligéjű festménynek adja-e. A sötét éjszakában csak a betlehemi barlang alakjai látszanak —, természetes színekkel —, a barlang felett pedig megjelenik a keresztre feszített Jézus alakja —, szellemszerűen, teljesen fehéren ábrázolva. Mikor az alkotót megkérdeztem, mit akar ábrázolni, azt mondta, hogy az éjféli miséről hazafelé menet elgondolkodott_________________________ azon, hogy a gyermek Jézus előtt bizonyára megjelent már születésekor életének vége, és felsírt az éjszakában. A képen a Gyermek sírni látszik. Ez is egy önálló élmény, gondolat kivetítése. Számomra még egy nagyon érdekes kép volt, az Együtt vagyunk Jézuskával jeligéjű. A képen a család áll a földön, zöld réten, háttérben fák, házak, a földről messze kimagaslik az apának, az anyának és egy fiúnak az alakja, mellettük egy kislány, valószínűleg a festő. Felettük pedig égig ér Jézus fehér alakja, aki egy narancsszínbe hajló háttérből néz felénk. Mint a román kori festmények örökkévalóságot jelző arany hátteréből a Megváltó alakja. Tudja a kis rajzoló ezt az ábrázolási módot, vagy csak sejti? A kiállított festmények közé egy kis asztalkára vendégkönyvet helyeztünk. Az elismerés és örvendezés hangja tölti be a könyvet. Azt is megírják, hogy melyik festmény tetszik legjobban. Legtöbbüknek az Angyali üdvözlet, amiről sokan nem hiszik, hogy gyermek rajzolta. Azt is kérik, rendezzünk ilyet máskor is. Rendezünk. Úgy látom, érdemes. Czakó István Eger főplébánosa HANG-KÉP Felejtés? Másokkal együtt de sokszor elhatároztam, hogy távol tartom magam a többnyire émelyítő politikai locsi-fecsitől.A fogadalmat — akárcsak százezrek — mégis megszegtem. Elsősorban azért, mert bekapcsoltam a rádiót, s zúdultak rám a vegyes érzéseket keltő információk. Végül feladtam, hiszen sajnos nem szakadhatunk ki abból a korból, amelyben élünk, amelynek elkövetkező néhány esztendejét legszívesebben átaludnánk, hogy aztán egy megtisztult világra ébredjünk. Ezért aztán — ideális alanyként — bosszankodhattam eleget. Különösképp az irritált, hogy egy alkalommal, az energiaár-emelés kapcsán, úgynevezett szakemberek, minisztériumi hivatalnokok adtak tanácsokat. Javasolva a takarékosságot, a rőzsegyűjtést. Nem folytatom tovább. Felháborító ötletek. Csinálják ők, mutassák be, hogy e téren is jeleskednek. Akárcsak abban az akciósorozatban, amely végül is a több mint 21 milliárd dolláros adóssághoz vezetett. Társulhatnának hozzájuk a mindmáig békésen sziesztázó fővétkesek. Akkor is, ha ez a bemutató bizonyára nem olyan kellemes, mint a krőzusi tékozlás, s a felhőtlen mulatozás. Dühönghettünk, amikor a Szombat délelőtt blokkjaira figyeltünk. Szó esett arról az alkotmánybírósági döntésről, amely megtiltotta a személyi szám használatát. Már megint színre léptek az okoskodók. Utaltak rá, hogy ez a váltás milyen drága. Ezt mindnyájan tudtuk. Minek akkor felborzolni a kedélyeket. S azt is megkérdezhetjük: kellett-e ez a felspanoló néhány perc? Megvallom, nem aggódtam ifj. Marosán Györgyért sem, aki a Szaván fogjukban tájékoztatott bennünket arról, hogy apjához hasonlóan ő is felállt, felmondott munkahelyén. Édes Istenem! Ha millióknak csak annyi gondja lenne, mint neki, akkor már itt volna a Kánaán. S aztán felkavart bennünket a múlt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után ártatlanul kivégzett Földes Gábor győri főrendezőre emlékezett művészkollégája, Raksányi Gellért. Megrázó visszapillantásához felesleges kommentárt fűzni. Legfeljebb annyit, hogy a felejtés nem rendelhető meg." Semmilyen vényre... önárusítók A moziba nem járók számára kellemes meglepetés volt, annyi sok fércmű után, szombat este megtekinteni Dobray György kétrészes munkájának első egységét, a K1-et, azt a filmet, amely a Rákóczi téri prostituáltak hétköznapjairól tudósít. Méghozzá hitelesen, érdekesen, nyíltan. Az író-rendező sikerének titka az, hogy nincsenek előítéletei. Nem prűd, nem álerkölcsös, nem fanyalgó, mindössze arra törekszik, hogy empátiával közelítsen ezekhez a sorsokhoz. Mellőzi a magyarázkodást, a fellengzősséget. Hagyja beszélni az érintetteket. Ezt a célt szolgálja — szinte alázattal — a soha nem zsibbadt, a mindig a lényeget kutató kamera is. Senyvedőnk a káosz, a farkasetika, a kaméleonkodás légkörétől, s rá kell döbbennünk, hogy ezek az önárusítók, ezek az elesettnek titulált nők és férfiak valamiféle derűtől áthatva, s nem egykedvűen tengenek-lengenek. Szembenéznek jelenükkel és jövőjükkel, botlásaikkal. Teszik ezt úgy, hogy nem acsarkodnak egymásra, hanem összetartanak. Ne minősítsünk, ne ítélkezzünk, ne moralizáljunk, ne keressünk okokat, medicinákat. Mintha ezt tanácsolná az alkotó. Hozzátéve azt, hogy e réteg számára ezt hozta a Pillanat. Válhatott volna belőlük — ha nem is valamennyiükből — szabványosabb lény is. Ha másként nevelik őket, ha nem hajlanak a könnyebb megoldás felé. Ezen persze már nem meditálnak. Vége a vetítésnek, nincs már pokolraszállás, visszazökkenünk a megszokott kerékvágásba, íme a katarzis. Riasztó végállomás volt? Ne válaszoljunk, egy biztos, emlékezetes alkotást láthattunk. Olyat, ami a zsarolósdit játszó tévében szokatlan. Pécsi István HÍRLAP, 1991. május 30., csütörtök Kiegészítés Ami Heves megye települései közül kimaradt A Hírlap 1991. április 24-étől május 4-éig hat részben közölte azt a kislexikont, amelyben megyénk helységneveinek — összesen száztizennyolcnak — az eredetéről írtam, a megye hat körzete szerinti csoportosításban. Sajnos, elkerülte a figyelmemet a hatvani körzetbe tartozó Petőfibánya, mert ez csak a közelmúltban lett önálló község, miután különvált Lőrincitől. Viszont önálló községként szerepeltettem Szarvaskőt, amely néhány évvel ezelőtt Egerhez csatlakozott. (A sorozat összeállításában a Magyarország földrajzinév-tára II. Heves megye című, 1980-ban megjelent kiadvány névjegyzékét követtem. A Magyarország nemzeti atlasza című, 1989-ben kiadott könyv szerint Petőfibánya már önálló helység, Szarvaskő ellenben már nem önálló.) Petőfibánya: Ez a település az itteni, Petőfiről elnevezett, ma már nem üzemelő bánya nevét vette át. Petőfi Sándor — úgy tudom — sohasem járt itt, de a közeli Hatvan városon átutazott 1847 májusában. Petőfibánya neve a költő iránti megbecsülést és tiszteletet fejezi ki. A községnek névrokona a Bács-Kiskun megyei Petőfiszállás, illetőleg a helységnevek utótagja alapján Telkibánya (Borsod-Abaúj- Zemplén megyében) és Tatabánya. Cikksorozatomban néhány nem önálló helység (településrész vagy külterületi lakott hely) nevével is foglalkoztam. Most még négy ilyent kell megemlítenem Heves megyéből. Kerekharaszt. Ezt 1969-ben csatolták Hatvanhoz. Nevének jelentése: „körhöz hasonló alakú erdő, cserjés”. Parádfürdő. A név előtagja Barati községre utal, amelyhez ez az üdülőhely tartozik. A Párád szó eredetileg puszta személynév lehetett. A fürdőutótag a település fürdőhelyi jellegére vonatkozik. Selyp. Ennek a Lőrincihez tartozó településnek a neve minden bizonnyal a régi magyar Selpe személynévvel függ össze. Szederkénypuszta: Heves megye legészakibb részén, Istenmezeje határában találjuk ezt a kis települést. Nevének előtagjában a szeder növénynév rejlik (-k és -ny képzővel), ugyanúgy, mint a Baranya megyei Szederkény község nevében. A puszta utótag itteni jelentése: „helységtől távoli, kisebb mezőgazdasági település”. Szederkénypuszta tehát onnan származtatja a nevét, hogy errefelé jellemző növény volt a hamvaskék vagy fekete bogyókat termő, indás, tüskés cserje, a szeder. Dr. Pásztor Emil Szervizkor Sok autóstárs tépelődik, rohangál bosszankodva, és szitkozódik velem együtt — kiváltképpen, amióta a gépkocsialkatrészek is ennyire megdrágultak —, mert a piaci helyzet a vállalkozások korában sem lett jobb, sőt romlott. A szervizekben nem csupán bevallják a hiánycikkeket, hanem biztatják, vagy fel is szólítják az ügyfeleket a beszerzésre. Alig, vagy nem is törik magukat ennek vagy annak az előteremtésén, inkább csak sajnálkoznak a felfordult világ, a gyártók, kereskedők megszegett kötelességei miatt. A legtermészetesebb számukra, hogy áll, vár a lerobbant jármű, akkor sincs bennük különösebb megértés, ha a mozdulatlan négy kerék történetesen kenyérkeresője is gazdájának, s véletlenül sem passziózásra szolgál. Eszükbe sem jut, hogy a felfordult világról maguk is tehetnek. Egy kicsit mindenképpen. Hiszen a szerviznek — ugye? — komplett szolgáltatást kellene adnia. Vagyis, ha már nem javítható az egyik vagy másik alkatrész, tartozék, a legtermészetesebb dolog, hogy kicseréljék újjal, legalábbis másikkal pótolják. Mármint az üzem, a műhely szakemberei. S ami ehhez nincs raktáron, hát annak utánajárnak, azt előteremtik. Ég alól, föld alól, mert ez a munkájuk, hivatásuk. Csakhogy ez — tudjuk — vesződséges, fáradságos. Egyszerűbb, könnyebb, ha hozzá sem fognak, hanem eleve rátestálják a kedves megrendelőre. Mert a fogyasztónak — úgy vélik — nincs jobb dolga. Inkább szakíthat időt tengernyi elfoglaltságából is, félreteheti valamennyi tennivalóját. Minden további nélkül távol maradhat munkahelyétől, bliccelhet vagy szabadságot vehet ki a szaladgáláshoz. Ahovatovább már félelmetes közlekedési díjak mellett is utazgathat naphosszat és hétszámra, míg csak rá nem akad az országban, netalán külföldön a keresett cikkre. Sajátos, ahogyan szervizeinkben — az autójavítókban meg a többiben — már jó ideje gondolkodnak, cselekszenek. Pontosabban, ahogy nem cselekszenek. Az ilyesféle fogalmazás, jelző még kíméletes is. Mert az említett torz felfogást, szemléletet, magatartást illethetné a fogyasztó jóval keményebb, súlyosabb szavakkal. Hiszen nem az ő neve származik a szolgálatból, hanem az üzemé, a műhelyé. Következésképpen igazából igenis ez utóbbiak kötelessége a cégérben is hirdetett kiszolgálás. Méghozzá a tisztességes, kifogástalan munkavégzés. Az, amivel ismét használhatóvá válik, amit oda bevittek, vagy bemutattak orvosiára. Vitathatatlan, hogy a szolgáltatóra tartozik a hiba elhárítása, a feladat mielőbbi megoldása. S erre vállalkoznia kell minden szakmában, ha olykor akár a legnagyobb erőfeszítést is követeli tőle. Mivel nemcsak számítanak rá, hanem a jogosítványt is ilyen szándékkal adták az iparhatóságnál. Nem utolsósorban pedig ezért fizet, s cseppet sem keveset a kedves vagy kedvetlen megrendelő. Gyóni Gyula Detk és az osztrák kapcsolat Ünnepnapja van Detknek. Ma minden ragyog a tisztaságtól, a polgármesteri hivatal előtt még az utcai mozaikkövek közül is kikapálták a füvet. Olyan a hangulat, mint amikor bekötik a család legszebb lányának a fejét, ott sürgölődik mindenki a vendégek körül. Az ugyan túlzás, hogy ezen a hétközi napon házasság köttetik, az viszont igaz, hogy vendégeket vár a falu. Méghozzá Ausztriából, egy Ampflwang nevű községből. S a találkozó, amely végül a nemzeti zászlókkal díszített fehér asztalnál fejeződik be, egy kezdődő baráti kapcsolat első aktusa... Hosszú történet az, ahogy — immár büszke közvetítőkön keresztül — a magyar és az osztrák polgármester megismerkedett, s megállapodásra jutott a baráti kapcsolatok, az együttműködés szakinak felvételében. A lényeg: az első lépéseket megtették, s — ha rövid időre is, mert Ausztriában a közigazgatás szakemberei éppen az országos népszámlálás kellős közepében vannak — a Salzburg környéki település küldöttsége Detk életével ismerkedik. Ellátogatnak az iskolába, az egészségügyi központba, megnézik a termelőszövetkezet üzemeit, ismerkednek a magyar közigazgatás helyi feladataival. Mindezek után pedig sor kerül a „közös nyilatkozat” megfogalmazására, amelyet a detki polgármester el is lát kézjegyével. Az osztrákok otthon előbb megtárgyalják a magyar javaslatokat, várhatóan „szentesítik” is majd, s ősszel — amikor a detkiek küldöttsége Ampflwangba utazik, az ottani polgármester is aláírással hitelesíti a szöveget, amelyben egyebek között ez áll: „... e két település vezetői, valamint — e döntés eredményeként —polgárai a jövőben baráti kapcsolatot létesítenek. E kapcsolat értelmében arra törekednek, hogy ezen települések polgárai megismerjék egymást a kultúra, a nevelés, a sport és a gazdasági élet számos területén. A detki polgármester, Pelle Sándor ezt így fogalmazza meg konkrétan: — Szeretnénk, ha iskolánk diákjai és nevelői egy kulturális fesztivál keretében mutatkozhatnának be az osztrák falu lakosságának, s tanulóink eltölthetnének egy-egy időszakot náluk nyelvtanulás és -gyakorlás céljából. Itt pedig szívesen fogadnánk az ottaniak zenekarát, focicsapatát, kicserélhetné tapasztalatait a két önkormányzati testület is. Nem utolsósorban pedig bizonyos kétoldalú gazdasági kapcsolatok kialakítása is a céljaink között szerepel. Hasonlóképpen vázolja az elképzeléseket Roland Kaltenbrunner polgármester is, aki nagy tapasztalat a faluvezető: az egykori bányász — Detkhez hasonlóan ott is egy külfejtés húzódik a település határában — immár az ötödik ciklusban tölti be a polgármesteri posztot. A cserelátogatásokkal egyetért, főként a sportolókéval — jegyzi meg kedélyesen —, mert mint mondja: „... csapatunk egyszer már a terület legmagasabb osztályában is szerepelt, igaz , öt magyarral az élen!” Lapunk munkatársának kérdéseire a „Bürgermeister” (polgármester) úr elmondta: tetszik neki a magyar falu. Detken meg főként az, hogy milyen jól felszerelt és színvonalas munkát végző szakembergárdával rendelkező egészségügyi központja van. Ez náluk ismeretlen, más az egészségügyi szervezet felépítése. Tetszettek még az iskolai szakkörök — többnek a munkájával is megismerkedtek —, hasonlók szervezésére tesz majd javaslatot otthon, s arra buzdítja majd a tanárokat, mielőbb ismerkedjenek meg a magyar kisközösségi gyakorlattal. Elismeréssel szólt a termelőszövetkezetben látottakról, hozzátéve: tulajdonosi alapon, de együttműködve, az eddiieknél is eredményesebben tevéenykedhet a jövőben a falu lakossága. S ez már arra is utalt, hogy valóban közös törekvés: összehozni a két település gazdasági szak- és üzletembereit. — Mit ígér önöknek ez a baráti együttműködési kapcsolat? — Hogy csak egy példát említsek: a négyezer lakosú településünkön nehéz helyzetbe került a bánya, új munkalehetőségeket kellett keresnünk. Arra gondoltunk, az idegenforgalomra építünk, a lovaglásra, a teniszre, a golfra, a szállodaiparra. Most épül egy 600 ágyas magánhotel, mellette 300 lóval rendelkező iskola várja a vendégeket. Évekkel ezelőtt, 62-ben még csupán 2600 vendégéjszakát töltöttek el nálunk a turisták, ma már 40 ezret, s ha'92-ben elkészül az új szálló, 160 ezer éjszakával számolunk... Ahogy megnyíltak a két ország közötti határok — bevallom, eleinte nem mindenki örült neki nálunk, azóta azonban bizalom övezi a magyarokat —, tehát, ahogy gyarapodik a hozzánk látogató magyarok száma, úgy remélhetjük, hogy a mi községünkbe is eljutnak majd. S ez a kapcsolat az emberi közeledésen túl mindenképpen üzleti is lesz... — Talált erre megfelelő „biztosítékot” e látogatás kapcsán? — Hogyne, az a benyomásom — s ez a legfőbb biztosíték, hogy mindkét országot, s benne ezt a két települést, olyan polgárok lakják, akik szorgalmasak, törekvőek, s arról híresek, hogy szíves vendéglátók... Szilvás István