Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-10 / 238. szám

6 HORIZONT A solymosiak bizakodnak Isten sem ment meg a jó szőlőterméstől Van egy figyelemre méltó szólásmondás, így hangzik. A parasztember két esetben van nagy gondban. Egyszer, ha nincs termés, másszor, ha jó a termés. Nemrég azt is hallottam, hogy ha a mostani száraz ősz megmarad, az Isten sem menti meg a gazdákat a jó szőlőterméstől. A mátraalji szőlősgazdáknak a gondja tehát nagy. Tetézve azzal, hogy sem a szőlőt, sem a bort nem tudják értékesíteni. Mi lesz tehát? Kint hagyják a fürtöket a tőkén? Avagy: az árokba öntik a hordók tartalmát? — Nekünk az a szerencsénk, hogy a tavalyi borból már csak minimális mennyiség van a pincékben. Ennek ellenére a mostani termés feldolgozása, elhelyezése és értékesítése gondot okoz — mondta dr. Nyilas János téeszelnök Gyöngyössolymoson. — Kevés a tárolótér? — Szűkösen elegendő. — Meg tudják venni a háztájik termését? — Nemcsak azt, de a községben élő minden kistermelő szőlőjét is megvesszük. — És mikor fizetnek? — Hogy mikor fizetünk és mennyit, azt most megmondani nem tudom. Szeretnénk minél hamarabb, de legalábbis szakaszosan fizetni. Vannak kedvező jelei a távolabbi értékesítésnek. Egy innsbrucki nagykereskedő közölte, hogy jövőre akár több millió palack bort is megvesz tőlünk. Most írtunk alá szerződést 120 ezer palack szállítására. Ma délután felkeresnek bennünket, és várhatóan újabb 120 ezer palack értékesítésére kapunk lehetőséget. — Saját címkéjükkel palackozzák a borukat? — Nem, a címkét ő adja. De azon rajta lesz a termőhely neve is. A palackot nekünk kell legyártani. Az üveg formája kissé eltér attól, amit mi itthon használunk. De ez nem okozott gondot. — Régi partner ez a nagykereskedő? — Nemrég találkoztunk Innsbruckban, a vásárban. — A fizetőképességét ellenőrizték? — Igen, a bankon keresztül. A szállítást követően nyolc napon belül fizet. — Hol töltik meg a palackokat? — Bérmunkában csináltatjuk meg, egy részét a budapesti ÁGKER-nél, egy részét pedig a gyöngyöspatai téeszben. — Nem járunk majd úgy a borpiaccal is, mint ahogy jártunk a sütéspiaccal? — Azt várjuk, hogy a borpiac rendeződik. Gyors változást azonban a közeli jövőre nem várok. Az is bajunk, hogy a lökésszerű megrendelések teljesítésére nem vagyunk felkészülve. De még a szállítás is nehézséget okozna, ha hirtelen ismét a Szovjetunióba kellene eljuttatni a bort, mert nincsenek hűtővagonjaink. A hidegben a bor megfagyna útközben. Azt azonban vallom, hogy csak a keleti piac újbóli megnyitása a megoldás. Én bízom benne, hogy így lesz. Arra ugyanis nem számíthatunk szerintem, hogy a Nyugat megoldja az értékesítési gondjainkat. Oda csak minőségi borokat szállíthatunk az ottani választék bővítésére. — Hányféle bor található Gyöngyössolymoson ? — Nyolc fajta szőlőnk van, tehát nyolc féle bort érlelünk. Mi a rizlingszilvánit és a traminit ajánljuk. A minőséget állandóan tudjuk és kell is biztosítanunk. — Azt hallottam nemrég, hogy nálunk a palackban több a vegyszer, mint a bor, így van? — Ehhez csak annyit, hogy a magyar bortörvény sokkal szigorúbb, mint a nyugati. — Tehát: milyen pénzügyi leltárt várnak az év végén ? — Inkább kettőt kérdezett volna és könnyebbet, mint ezt. Minden az értékesítéstől függ. Fizetési nehézség elképzelhető. Akinek mi adunk el, attól nem is merjük megkérdezni, hogy mikor fizet. — De nemcsak borral és szőlővel foglalkoznak, igaz? — Van húshasznú szarvasmarhánk, gyümölcsösünk és fatermékeket is előállítunk. Ezeknek egyike sem húz ki bennünket a nehézségekből. — Az erdőgazdaság sem ad jelentősebb bevételt? — Egyre kevesebbet segít. Inkább tűzifát tudunk értékesíteni. Az ipari feldolgozáshoz mi is vásárolunk fát. De a fatermékeinket eladni sem könnyű, mert a vevőknek sincs elegendő pénzük. — Elképzelhető, hogy az értékesítési nehézségek miatt jövőre parlagon hagynak földterületeket? — Nem a parasztember szokása az, hogy parlagon hagyjon földet. De ha a piac beszűkül, még erre is sor kerülhet. Ennek ellenére mi az ősszel éppúgy szántunk és vetünk, mint ahogy tettük ezt korábban. Azt várjuk, hogy a kárpótlás során nagyobb földterületet vesznek igénybe. Mi szívesen segítünk azok megmunkálásában a legkülönbözőbb szolgáltatásainkkal. — Bízik a szövetkezet jövőjében a mai nehézségek ellenére is? — Kimondottan. Nálunk a közhangulat is ilyen. Az év elején érdeklődtünk tagjainktól, hányan akarják kivenni a földjüket. Ketten jelentkeztek. Közülük is az egyik rövid idő múltán visszavonta az előző nyilatkozatát. Ma már a háztáji szőlő területét is soknak tartják nálunk. — Nem várható, hogy a fiatalok kedvet kapnak az egyéni gazdálkodáshoz? — A földművelés egyáltalán nem vonzó foglalkozás a számukra. A régiek is inkább el akarják adni a földjüket a szövetkezetnek, mert ők sem földet akarnak, hanem pénzt. — Hogy gondolja: a szőlő mellé lesz még lágy kenyér is a jövőben ? — A piacgazdálkodásnak meg kell valósulnia. Mivel mi jóval többet termelünk mindenből, mint amennyi a saját szükségleteink kielégítéséhez kell, ezután is lesz „lágy kenyér” a szőlő mellé Gyöngyössolymoson. G. Molnár Ferenc HANG-KÉP Sorsvallató — tanulságként Se konszenzus, se béke. Helyettük — lassan három éve — láztól gyötrődik ez a kicsiny ország. Politikai töltésű, mindenféle toleranciát nélkülöző indulatok csapnak össze, sebezve a személyiség értékeit. Zajlik a ki a bűnös játék, s az keveseknek jut eszébe, hogy a szabályok meglehetősen emlékeztetnek az átkosnak kikiáltott elmúlt negyven év kellőképp el nem ítélhető gyakorlatához. Fertőz az általánosítás, az egy kalap alá rendelés. Ez jutott eszembe, amikor vasárnap délelőtt hallgattam Lengyel Nagy Anna műsorát Embermeséket. Amolyan ellenpontként. Kolleganőnk nem véletlenül szánta a majd hatvan percet egy riportalanynak. Az előzetes tájékozódás során ugyanis rájöhetett arra, hogy Papp Tamásné kálváriája valamennyiünk számára sokatmondó. Ráadásul felfogható mementóként is. A hajdani lelenc kislányt csakazértis akarása vitte a katedráig. Először óvónő lett. Akkor lépett be az MSZMP-be. A káderezők felfigyeltek rá, s hamarosan vezetői teendőkkel is megbízták. Gyerekét egyedül nevelte, mégsem elégedett meg az elért szinttel. Középiskolai tanári diplomát szerzett, s közben — ilyenek is voltak — a marxizmus meggyőződéses hívévé formálódott. Anyagilag nem sokra vitte, mert nehezen elviselhető albérletekben szorongott. Aztán jött az ajánlat: menjen a katonai főiskolára, méghozzá az uralkodó ideológiát oktatni. Ott legalább kapott egy szobát. Szembesülnie kellett a cseppet sem szívderítő valósággal, hallgatóinak okos tekintetével, de nem tájékoztathatta őket megrendült bizalmáról, mert az ottani elvtársi regula tiltotta ezt. No meg a kétségkívül nagyobb szelet kenyér. Az oldódás időszakában vaskalapos bolsevik főnökeivel ütközött össze,”ki is takarították” igen gyorsan. Kollégiumi nevelőtanársággal próbálkozott, s igazgatója azonban nem szívlelte szókimondását, s utcára tette. Reklamálhatott, de a direktor az MSZP városi elnökeként kudarcba fullasztotta kísérleteit. Az SZDSZ helyi irányítójához fordult, az országgyűlési képviselő azonban megdorgálta amiatt, hogy nem fogta be a száját. Most arról panaszkodik, hogy elvesztette hitét, kereseti lehetőségét, s fiának se nyújthat szellemi útravalót. Történt mindez az úgynevezett rendszerváltozás előtt és után. Akik semmibe veszik, megmosolyogják: egykori eszmetársai, persze urakká hypózva. Egyedi eset? Azt hiszem felesleges válaszolnom. Lehangoló folytatás Szombaton este megtekinthettük az Oliver Storyt, a méltán világsikert aratott Love Story folytatását. Voltaképpen nem csalódtunk, mert sejtettük, hogy az efféle vállalkozások zátonyra futnak. Akkor is, ha a regény, illetve a forgatókönyvíró ugyanaz, s nem változnak az igen tehetséges szereplők sem. Eric Vegas bizonyára megbánta, hogy engedett a rábeszélésnek, a majdhogy követelésnek, s továbbvitte a korábbi történetet. Képességeit, igyekezetét nem vitatjuk, azt viszont határozottan állítjuk, hogy sehogy sem boldogult. Története még egy rutinos pszichológust is untatott volna, nemhogy a lelki megrendülésre, vegytiszta katarzisra számító közönséget. A cselekmény vánszorgott, a figurák tébláboltak, nyafogtak, szenvelegtek, birkózgattak a vérrákban elhunyt első feleség emlékével, így aztán szinte szerencse, hogy a hanyag program-összeállítók jóvoltából az indítást nem láthatták azok, akik kíváncsiak voltak a 2-es adón pergetett Új Angyal éppen soros blokkjára. Ettől függetlenül nehezményezzük az effajta nemtörődést, hiszen nem először fordul elő az, hogy elmarad az egyeztetés, s ütközik az ajánlatok rajtja. Ezt semmi sem indokolja, legfeljebb az, hogy szándékosan bosszantani kívánnak bennünket. Minket ugyanis nem érdekelnek a belső problémák. Az általunk fizetett nem is szerény összegű díjért legalább ennyi precizitást igényelnénk. Annál is inkább, mert egyre- másra színvonaltalan produkciókkal keserítenek valamennyiünket. Vaskövetkezetességgel. Pécsi István HÍRLAP, 1991. október 10., csütörtök Stúdiószínházi bemutató Godot-ra várva Ez egy szembesítő előadás. Ez egy érzékeny előadás. Felrázó és szembeszegülésre késztető. Tulajdonképpen optimista. Részletező, alapos, minden mozzanatában kidolgozott, mértéktartó. Van belső ritmusa, egységes. Nagyon tisztességes, nagyon tiszteletteljes, humánus. Néhol „túlmagyarázó” (a keretjátékban mindenképpen). Ezek után be is kellene fejezni ezt az írást. Ki-ki nézze meg maga, szembesüljön, vagy ne szembesüljön vele maga. Tapsoljon a színészek, a dramaturg, a díszlettervező, a szcenikus, a zenei szerkesztő és a „koreográfus”, a világosító és az asszisztens, no, meg a rendező munkájának, beleértve a produkcióba a jegyszedő, a ruhatáros, de még a takarító néniket is. Vagy egyáltalán ne tapsoljon, mert egy ilyen abszurd és realista, abszurd realista darab után ez nem megy. Mert csak a keserűségnek, a felismerésnek, a magunkba nézésnek van helye. Ehhez pedig nem „illik” a taps. Ehhez az igazgyöngy illik, amelyet, vagy amelynek mását megkaptuk, mindenki a nézőtéren ülők közül, búcsúzóul, személyre szólóan. Gyönyörködni benne, keresni, magunkban és a másikban, miközben várunk Godot-ra. Az is lehet, El Eini Sonja rendezése revelatív értékű lesz. (Nincs összehasonlítási alapom, az 1965-ös Thália stúdióbelit és az 1976-os kaposvári Ascherrendezést nem láttam.) Egy tulajdonképpeni tévés rendezőnő az egri Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadán állította színre Samuel Beckett, ír származású (voltaképpen franciául alkotó) szerző művét, az abszurd dráma egyik klasszikus darabját. Azt a színművet, melynek értékeit a marxista alapú irodalomtörténet-írás elfogadta ugyan, de amelynek szemléletét, üzenetét, s a benne kifejezett életérzést elutasította. (Noha itt, Kelet-Európában számunkra ez a mű sokkal kevésbé abszurd volt már harminc évvel ezelőtt — 1952- ben, a keletkezésekor — is, mint a világ boldogabbik felén). A premiert október 7-én, este hét órakor tartották. Estragont Blaskó Balázs, Vladimírt Venczel Valentin, Luckyt Bakody József, Pozzót Kelemen Csaba játszotta. Az egri előadás kemény és következetes „csapatmunka.” A szereplők játékstílusa csaknem egységes, folytonos egymásra figyeléssel, a finom mozdulatok, gesztusok összjátékával teremtik meg a kényes egyensúlyt. A játékteret a színház nagyszínpadán alakították ki, a zsinórpadlás alatt. Itt ül a közönség is, s mintegy testi közelségből szemlélője a „színpadi” történéseknek. Maga a „színpad” voltaképpen egy „komposztált szeméthegy”. Elhasznált gumikesztyű, biciklilánc és műanyagpohár áll ki belőle. Üvegcserép, por, kosz borítja. Középen az egyetlen díszlet egy fa (annyira csak jelzett, hogy egy nikkelezett fémfogas — miért?) s no, még a háttérben az áttetsző függöny mögött egy harsány és agresszív Coca-Cola fényreklám jelzi, hogy hol is vagyunk voltaképpen. Az egész környezetből csupán ennyi a fontos és megjegyezhető, mint ahogy Gogo (Estragon) és Didi (Vladimir) sem vesz észre mást. Gogo szerint nem is megjegyzésre érdemes a környék, ahol „egész tripperes életemet le kell élnem” — mondja. Kettőjük párbeszéde, olykor sehova se kapcsolódó mondataik, indulatos veszekedéseik és kibéküléseik töltik ki a várakozás idejét. Estragon folyton felveti: akasszák fel magukat. Vladimir lebeszéli róla. Estragon mindegyre sárgarépát enne, de Vladimir ráébreszti, csak fehér répa van, legfeljebb fekete retek. Eközben különös érzelmi és érzéki szolidaritás alakul ki közöttük. (A legjobb jelenetek!) Estéről estére megjelennek a fánál, várják Godot-t. (God, mint tudjuk, Isten, de legalábbis megváltás, méginkább megoldás a születés és halál között eltelt időben az élet értelmes kitöltésére.) Godot ígéri, hogy jön, követ(ek)et küld, aztán mégsem érkezik meg. Ebben az előadásban két fiú jön, előbb egy kisebb és fiatalabb, aztán egy nagyobb, egy másik. Nemcsak a várakozás értelmetlensége (vagy értelme) kap hangsúlyt az ebben az „olvasatban.” Pozzo és Lucky kettőse nem úr és szolga, inkább a hatalmon lévők és az alávetettek viszonyának kíméletlen diagnózisa. Leosztott és elvállalt szerepeik groteszk tragikuma, mellbevágó szemléletessége az előadás igazi többlete. Az első részben Pozzo kötélen és ostorral a kezében vonszolja be Luckyt a helyszínre, aki reakcióival és szenvedésével elismeri és igazolja Pozzo megnyilvánulásainak jogosságát. Ad abszurdum a második részben, mikor már Pozzo vak, Lucky némán adja zsarnoka kezébe a nyakán feszülő kötél másik végét, s dobbantásaival irányítja, viszi magával a „felette állót.” Bizony ma ezek megtörténnek. Én vagyok Lucky vagy Pozzo, s lehetsz az te is. Kinek-kinek annyi jut, amennyit megérdemel. Amennyire a méltóságából futja. Estragon és Vladimir pontosan úgy reagálnak Pozzo és Lucky reakcióira, miként azt megszoktuk. Hellyel kínálják Pozzot, és megeszik az uzsonna maradékát, s félnek, idegenkednek Luckytól. Nem tudnak azonosulni vele. A darab cselekménye a világtörténelem maga, a huszadik század maga, a kilencvenes évek itt és most. Az előadás mögött pontos emberismeret van. Szigorúság és tisztesség. Nem illik hozzá semmi talmi. Jámbor Ildikó Nem Godot jött, csak Pozzo... (Venczel Valentin, Blaskó Balázs, Bakody József, Kelemen Csaba) Vannak olcsó megoldások is... A norvég környezetvédelmi miniszter nyilatkozata A magyar Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium és a norvég környezetvédelmi minisztérium együttműködési megállapodást kötött. Ebből az alkalomból Budapesten járt Thorbjorn Berntsen norvég környezetvédelmi miniszter, akivel az MTI-Panoráma munkatársa beszélgetést folytatott. Berntsen 1990 óta látja el hivatalát a Munkáspárt vezette kisebbségi kormányban. 1989 óta a Munkáspárt alelnöke. A norvég kormány korábban már több volt szocialista országgal írt alá egyezményt. Ezzel kapcsolatban a miniszter a következőket mondotta: “ Egyezményt kötöttünk már a Szovjetunióval, Csehszlovákiával és Lengyelországgal, és most került sor Magyarországra. A környezetvédelmi kérdések messzemenően nemzetköziek, így mind helyi, mind nemzetközi viszonylatban megoldásokat kell keresnünk. A környezetvédelmi kérdések jelentős részénél, elsősorban a levegőszennyezésnél, ott kell bevetni erőinket, ahol a szennyezés történik. Ezért úgy látjuk, hogy a gazdasági támogatást oda irányítjuk, ahol a leghatékonyabb. Hiszen a környezetszennyezés nem ismer határokat. Ez az alapfilozófiánk, de ezen felül szeretnénk nagyon jó kapcsolatokat kiépíteni Magyarországgal. A környezetvédelem sok pénzbe kerül, s a magyar költségvetés nem tud erre annyit kiszakítani, amennyire szükség lenne. Mi a helyzet a nálunk sokkal gazdagabb Norvégiában? Ezzel kapcsolatban a norvég miniszter figyelemre méltó véleményt mondott. Én, mint környezetvédelmi miniszter természetesen azt mondom, hogy a kormány lehetne bőkezűbb is. De ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy kormányunk nagy figyelmet fordít a környezetvédelemre. Az a meggyőződésem, hogy nem feltétlenül kellenek hatalmas összegek erre, mert jó gazdasági megfontolásokkal és módszerekkel, illetve jobb beruházásokkal olcsóbb megoldásokat lehet találni. Norvégiának hosszú tengerpartja van, s ezért ügyelnie kell a partmenti vizek tisztaságára. Sajnos, a mi folyóink és tavaink is eléggé szennyezettek. Milyen módszereket alkalmaz a norvég környezetvédelmi minisztérium a vizek tisztaságának megóvására? — Mi a megoldást szennyvíztisztító művek létesítésében látjuk. Erre nagyon sok energiát fordítottunk. Sajnos, csalódtunk. Nem sikerült még tökéletesen megoldanunk a problémát, de továbbra is építjük a szennyvíztisztító műveket. Tehát: ezt a rendkívül fontos problémát még a nálunk gazdagabb országoknak sem sikerült teljes mértékben megoldaniuk.