Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-09 / 85. szám
4. HORIZONT „Időtlen bennünk a remény” Cseh Károly: Aranyháló Cseh Károly második verskötete, az Arany háló, a miskolci Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoport és Művészeti Egyesület kiadásában, Vass Tibor tömör és szép előszavával látott napvilágot. A címadás a mitológiai aranya hálót idézi, amelyet a „teremtő” kovács, Héphaisztosz készített Aphrodité és Árész tőrbecsalására. Hasonlóan készíti a költő a verset a valóság és szépség „tőrbeejtésére”. A háló — különösen a szerelmes versekben — az Örök Asszonyit, a mindenség, főképpen a belső végtelen hármas egységének összefüggéshálóját jelképezi. A kötet kompozíciója a hármasság jegyében fogant: hármasokra és ezek hatványaira épül. Mindig valamely hárommal osztható számú versnél találhatók Urbán Tibor értékes grafikái is: szám szerint kilenc, a bontó grafikájával együtt tíz. (A számmisztikából ismert háromszor három plusz egy, vagyis a tíz a teljességet jelenti: a tökéletes számot.) A hármas elv érvényesül a 9 és 18, valamint 9 és 9 versből álló ciklusokban is. A transzcendenssé emelt valóságból, a létélményből indít az első ciklus: a közellét álma. A transzcendencia a szerelmes versekben új, szinte érintésközeli szépségben ragyog és a mindenségig tágul. Fény-tisztaság. A harmadik versciklus, a Keleti arcvonal, amin a költő szeretne felülemelkedni és — groteszk módon — szeretne rálelni a benne megfogalmazott ellentmondásokra. Ez a verscsokor a kötet egészében úgy ragyogtatja fel a belső fényt, mint felhő közeledtére a Nap. A versek sorrendje döntően — ősi fogás — az évszakok járását követi. Az első ciklus nyár-nyárvég igézetű vallomással indul. (Ausonius délutánja), és nyárinyárvégi verssel zárul (Kakukkszó), amelyben már a haláltudat — mint új motívum — is megjelenik. (Ezt Cseh Károly még félve meri megnevezni, pedig már küzd vele, hiszen a létezés alapkérdéseire keres választ gyönyörködtető, fájdalmat enyhítő szavakkal.) A kötet egysége szinte keleti, „kínai” jellegű. A rejtett, az irodalmi formán túli súlyos jelentések („ha a gyökér erős, akkor dús lesz a kalász is”) és a ragyogó, a műben szembetűnő erények („Tízezer eszme gyújtópontjává” válhat egy sor, ha tündöklőn fényes”) — egyszerre vannak benne jelen. Cseh Károly jelenkorunk újszerű, „misztikus” lírájának igézetével alkot. Rövid versei, a haikuk, pársorosok (például a Fehér igézet), inkább a felragyogtatást, a vakító sorokat képviselik, rendszerint a transzcendens mondanivaló révén; a rejtett pedig a hosszabb versekben domináns. A költő a felfelé vezető belső utat járja be, magasabb lelki szférákban tesz felfedező utat, él át szellemi-lelki kalandot. A verskötetet formai sokszínűségében az ún. négyszög- vagy blokk-versek — mint geometriai jelképek — az állandóságot, a lezártságot, az időtlenséget szimbolizálják. Lényegét tekintve ennek a típusnak a változata az ún. trapéz-vers is, amely a véletlenszerűséget, a teljességnek induló befejezetlenséget érzékelteti. (Afféle „bábeli csonka torony” képzete inspirálhatta ezt a formát.) A képvers felé irányulás is felismerhető a húzó madárraj és az egy parancsra lendülő kéz képét egyaránt felidéző időjelekben. Ide sorolható a hajó- vagy mentőkötél alakját felidéző, lakonikus tömörségű Esélyegyenlőség is. A lakonikusságra példa a „lépésvers”: A hadiul fokozatai. Ezekben rendszerint a groteszk és a politikai töltet a meghatározó. A cikluszáró versek rendre a sejtelmesség alkotásai is: az előérzeteké, a jövőlátás, pontosabban a jövősejtés (általában a baljós dolgok felé tekintés, amilyennek a jövő sejlik) jellemző rájuk: Kakukkszó, Fehér nesz, Időjelek. Állóképszerű, időtlenséget sugalló, modern balladának tekinthető az Áll egy asszony és a Ketten a kertben. A ráolvasás mágikus ereje dominál — szándékosan, rejtjelezett időmértékes lüktetéssel — a Nyár-esti parti amnéziában. Az új kötet rejtett szimbólumai és az első verskötet, a Borostyánkő és kaszaéleknek a színjelképei között szerves folytonosság érződik. Az aranyló szín valamiképpen mindig az állandóságot, az időtlenséget, a belső fényt érzékelteti; ezzel mintegy perel, vitázik, küzd az idő múlását, a múlandóságot, a közeli elmúlást jelképező ezüst szín. Cseh Károly verskötetében az apró, szinte kézközeli képek uralkodnak, afféle „érintés-mágiájuk” van. A költő „megilleti” a valóság kis mozzanatait, a teremtő érintés szellemében, általa a földi tények „égiessé”, éterivé emelkednek, fényudvaruk felragyog. Költői látásmódja egyre összetettebb, az elementáris szépségvágyat iróniával és a groteszkkel ellenpontozza. Mind nagyobb dimenziókat képes átfogni. Az Aranyháló költője már bizonyosságként érzi: az út belül vezet fölfelé, a szíven át az értelemig, és tovább, a transzcendens nyitottságig: „Ágyad mellett az útrakész bőrönd /félig nyitva, / mint negyven felé a létezés” (Vadszedrek). A záróciklus versfordításokat tartalmaz. Annak jelzése, hogy a költő eddigi munkásságának jelentős részét képezi a műfordítás. (A Csuvasszó, Mihail Szeszpel: Az ínség zsoltárai, valamint Gennadij Ajgi verseinek értő tolmácsolásáért Cseh Károly 1987-ben megkapta a Csuvas írószövetség Vaszlej Mitta-díját.) A fordításokba a kötet első részéhez hasonló, vallomásos hangnemű, nagyobbrészt transzcendens ihletésű versek kerültek. Ajgi, Buharajev, Cvetkov, Tanja Kragujevic, Jochen Börner, Maria-Lutz-Gantenbein, Helga M. Novak és Hans Werthmüller egy-egy verse szerepel a befejező verscsokorban. Werthmüller súlyos és igaz szavaival zárul a verskötet: „Időtlen / bennünk a remény: / ittlétünk / itteni értelmét megtalálni”. Azt kívánjuk, hogy ez a remény váljon valóra a költő és műfordító Cseh Károly pályáján is, aki jelentőset lépett előre, megszenvedett, de hinni tudó, szépen gazdagodó költészetével. (Miskolc, 1992.) Cs. Varga István HANG-KÉP Az igazságkereső Mellőzzük most az elmúlt három év frázisáradatát, a pártszólamokat, az indulatos vagdalkozásokat! Kötődjünk kizárólag az időtálló etikai értékekhez! Ha csak Justicia örök érvényű intelmeire hallgatunk, akkor rögvest megleljük a káoszból, a pillanatnyi mocsokból, szennyből kivezető utat. Azokkal az emberekkel szimpatizálok, akik mindig is így vélekedtek, s folyvást ekként cselekedtek. Ilyen megnyerő karakterrel szembesültem a Kirakat vasárnapi Mindennapi történelem című blokkjában. Az 55 perces riport főszereplője egy szamosháti falusi iparos, Csorvási Gábor polgármester volt. Őt nem zavarták a különböző töltésű ideológiai löttyök, az egymást váltó rendszerek, kizárólag az igazságkeresésre összpontosított. Többgyerekes családban nőtt fel, ezért nem tanulhatott. Természetes intelligenciája, vele született okossága, leleményessége azonban átsegítette az egymást követő próbatételeken, buktatókon. Lehetőségeihez mérten elítélte Rákosi és szadista társainak rémuralmát. Zaklatták is, de csak kivágta magát a dzsungelből, boldogulva a legnehezebb helyzetekben is. Aztán jött az 1956- os forradalom és szabadságharc. Indult a helyi acsarkodás, a kiütősdi. Mivel rá hallgattak, rendet teremtett, s azt hangsúlyozta — csupán a jövő számít. Kádárék pufajkásai meghurcolták, de nem adta fel. Addig érvelt, kockáztatott, amíg merész húzásai révén elérte, hogy kisebb sanyargattatással megúszta a felelősségre vonást. Tudta, némulnia kellene, mégsem fogta be pörös száját, s elment a diktatúra első embereihez, hogy védje települését, s megmentse az elsorvadástól, önállóságának teljes felszámolásától. Hetvenesztendősen közösségének irányításával bízták meg. Vállalta, mert bízik abban, hogy a tettek számítanak, s az emberség félremagyarázhatatlan, kézzelfogható. Most is a humánumra voksol, s azt a demokráciát szolgálja, amely — legalábbis hosszabb távon — egyenes gerincű, nyát tekintetű polgárok honává varázsolja majd ezt az oly sokat szenvedett tenyérnyi hazát. Illene méltatni álláspontját, mert csak a hozzá hasonlóakra építve teremthetők meg azok a holnapok, amelyekért oly sokáig sóvárogtunk... Édes-bús nosztalgia A fiatalok bizonyára megbocsátják szubjektív hangoltságomat, így aztán nem is tagadom, hogy némi meghatottság környékezett, amikor szombaton este felcsendültek a negyedszázad előtti táncdalfesztivál dallamai. Bizony, a ma ötvenesei akkor voltak ifjak. Akkor terveztek, álmodoztak, hogy aztán később ezerféle módon csalódjanak. S azok az előadók! Hajdani arcuk feltűnt emlékezetünk képernyőjén, s aztán pódiumra léptek, megmutatva, érzékeltetve azt, hogy busongóan szép idézni a már soha vissza nem hozhatót, a szőke fürtű, a kék szemű ifjúságot. Feledtük keserűségünket, kiábrándultságunkat, közönyünket, valóságundorunkat, hogy néhány percre oda szálljunk, ahová már csak a képzelet vihet el bennünket. Mérleget nem készítettünk. Minek? A fontos csak az, hogy ismét találkoztunk, hogy milyen jó lenne legalább még egyszer összejönni. Lehet, hogy igen öregen, ám a lélek megint megtisztulna. Ha csak néhány percre is. Másnap már elridegültünk, s megállapíthattuk, hogy azért ez a kínálat nem nagyon javult. Satnyák a filmecskék. Az egyikre mégis adódik mentség. A Párbajhősök, ez az angol cégjelzésű, kissé unalmas alkotás csendes derűt fakasztott jó néhányunkban. Mintha azért tűzték volna műsorra, hogy tippeket nyújtsanak a kaméleonoknak, az önmagukat jellemtelenül átmentüknek, a szupervörösből ultrafehérre hipózódóknak. A két értelmetlenül, de csakazértis párbajozó katonatiszt közül az egyik Napóleon tábornokából Bourbon-főtisztté válik. Amikor esküvőjén metamorfózisát emlegetik, s céloznak arra, hogy bonapartistából rojalistává, azaz királypártivá lett, elegánsan kiigazítja a megjegyzést, mondván: szó sincs erről, mert ő csak realista. Hát kérem, ez legalább szellemes indokolás. Hogy romlottságra vall? Ugyan, kérem! Ki törődik mostanság ezzel? Pécsi István HÍRLAP, 1992. április 9., csütörtök Erdélyi levél Akikben majd továbbélünk Évekkel ezelőtt kissé szomorkás képet alkottam magamban a Sebes-Körös forrásvidékénél elterülő és népművészetéről oly híres falunk népesedési helyzetéről, amit leginkább az óvodába, az iskolába járó gyermekek száma jelképez. „Arat” az egyke — mondottam magamban szomorkásan, amíg a falu utcáit jártam, s egy kissé kesernyés szájízzel tapasztaltam, hogy eléggé kihaltak, puszták az utcák, s bizony, hiányzik a gyermekzsivaj. Régi-régi ismerőshöz is bekopogtam ugyanott, s a meglepetés akkor ért! Két unoka is forgolódott körülöttünk, az egyik, a fiú már évek óta hordja az iskolatáskát, a másik, a leányszőkeség most nő óvodáskorba. Mi tagadás, meglepődtem, de örültem is ugyanakkor, hiszen nagyon, de nagyon szeretem a gyermekeket! Unokáimat úgy féltem, mint a szemem fényét. Az óvodában is, ahol nem is olyan rég még mindennapos vendég voltam, annak idején körülrajongtak a gyermekek. Nem tudom, átsugárzik-e kis lényükbe a szeretet? Nem tudom, érzik-e azt, hogy az embernek jobban dobog mellettük a szíve? Tény, hogy naponta „megrohamoztak” és csatároztak azért, hogy ki is ülhet hamarabb az ölembe. Szívemhez nőtt valamennyi gyermek. Egyik-másiknak a nevét sem tudtam, de azért jó barátok voltunk. A Sebes-Körös forrásvidékével kezdtem ezt az írást, mert jólesett látnom, hogy ott, annak a kisfiúnak testvérkéje is van. S a nagyszülők mindkettőt egyformán szeretik, cirógatják, magukénak, „mindenüknek”, boldogságuk beteljesedésének érzik. Mégis... „Ajat” az egyke Körösfőn, ebben a Nagyvárad és Kolozsvár közötti országutat szegélyező, tiszta magyar faluban. Az itteni embereket jellemző sok jóról, odaadó munkájukról most hallgatok, az viszont fáj, hogy a fiatalok szinte mérnöki pontossággal betervezik: egy gyermek, és kész! Így azután elcsendesedtek az utcák, elöregedett a falu. S valahányszor itt mentem keresztül, kisunokám óvodája, a seregnyi gyermek, a felém áradó szeretet jutott az eszembe. Valahogy bátorítani szerettem volna azokat a fiatal házasokat, akik félnek, óvakodnak a gyermekáldástól. Tudatosítani szerettem volna bennük azt, hogy a gyermektelenséggel saját magukat rövidítik meg, olyan különös boldogságtól és olyan örömtől fosztják meg lényüket — úgy is, mint szülők, és úgy is, mint későbbi nagyszülők —, amit lehetetlen mással pótolni. A gyermek életünk elszakíthatatlan része, az a valaki, akiben egyszer majd testileg, lelkileg továbbélünk, s aki addig is örömmel töltheti el, gazdagabbá varázsolhatja hétköznapjainkat, aki értelmet adhat munkánknak, fennmaradásunkért, továbbélésünkért folytatott küzdelmünknek, cselekedeteinknek, s — talán — emberi méltóságunknak is. Engedtessék meg tehát, hogy én most a gyermeket, az unokát, lényünk és létünk anyagi, szellemi és — ugyebár — lelki-érzelmi hagyatékát magasztaljam fel szerény soraimmal, s helyezzem a legkisebbeket valami képzeletbeli, szépen pingált bölcsőbe, jól előkészített és kibélelt mózeskosárba, kis ágyacskába. A gyermeket, aki olyan sokunkat tanított meg az idők folyamán igazán, szívből szeretni, csodálni, szépen és szépet látni, hinni és reménykedve mindig új és új életet kezdeni. Okos György Húsvéti előkészületek Hogyan nyeri el a hímes tojás a pompáját? Az ünnepekben legjobb a várakozás izgalma és a készülődés. (Bár utóbbiról háziasszonyi körökben megoszlanak a vélemények.) Gyermekkorban a húsvét előtti hangulatot nem árnyékolja be az ablakpucolás, a kilincsfényesítés „borzalma”, s nem fenyeget a keletien kalács képe sem. Meghatározóbb élményt nyújt a tojásfestés. Erre is, és még sok más kellemes tevékenységre nyílt lehetőségük azoknak a gyerekeknek, akik — kísérővel, avagy anélkül — felkeresték a Forrás Gyermek-Szabadidőközpontot. Gyöngy Csilla pedagógus megismertette velük a húsvét fogalmát és az ünnephez kapcsolódó népszokásokat. A rövid verses, zenés bemutatást csoportos ajándékkészítés követte. Kicsik, nagyok egyaránt találhattak kedvükre való elfoglaltságot. Cumizó kétévesek marokra fogott színes ceruzákkal üdvözlőlapokat alkottak, míg nagyobbacska testvéreik már szakértelemmel rajzolták körül a nyuszisémákat. Az ollóval is bánni tudó, ügyes kis kezek kartonlapból és fényes papírból asztaldísztyúkocskákat gyártottak, a csorbára sikeredett tarajokon anyukák, nagyik segítettek. A legnépesebb tábora persze, a tojásdíszítőknek volt. — Az üzletekben kapható, „ki tudja, mit rejtő” csokitojásoknál kedvesebb ajándék a magunk készítette hímes — mondta egy nagypapa, miközben színes szalagot ragasztott egy átfújt tojáshéjra. Különös illat árulkodott arról, hogy a sarokban viasszal ügyködnek. — Ez az írott tojás — mutatta Gyöngy Csilla. — Hegyes szerszámmal forró viaszt viszünk fel a megfőtt tojásra, majd festékbe mártjuk. Ha megszáradt, ronggyal ledörzsöljük a viaszt. Készíthetjük fordított sorrendben is. Először festünk, aztán megrajzoljuk a mintát, s utána ecettel lemaratjuk, hogy visszanyerjük a tojás eredeti színét. A viasz alatt megmarad a festék, s így is nagyon mutatós lesz az eredmény. A hímes tojás úgy nyeri el igazi „pompáját”, ha bekenjük zsírral, így nagyon szép fénnyel várja a locsolókat. Akik nem szívesen bajmolódtak ezzel a technikával, választhatták a hagyományos pingálást is. A feldebrői iskolából érkezett hatodikosok közül egy fiú — nem ő volt az egyetlen, aki kedvét lelte e lányoknak illő tevékenységben —, Lénárt Józsi volt a „legcserfesebb”: — Mi apró gyöngyöket ragasztunk a tojásra, hogy mosolygós „ arca ” legyen. Olyan jól sikerült, hogy lehet, megtartom magamnak. Vagy elviszem locsolkodáskor, s elcserélem két másmilyenre... (nézi) Az Uránia moziban láthatják Spielberg új mot Peter Banning, a negyvenéves New York-i ügyvéd nem szenved hiányt semmiben. Mindene megvan, ami csak kell a sikeres élethez: szerető feleség, két csodálatos gyermek, s lábai előtt hever az üzleti világ. Mégsem boldog. Túl felnőtt, túl komoly. Elfelejtette, hogy hajdan ő is volt gyermek... Egy nap azonban drámai fordulatot vesz az élete. Londoni látogatása közben egy titokzatos erő elragadja gyermekeit, és visszaszerzésükért a mesék homályába rejtőző, a Sehol-szigetről újra előbukkanó Hook kapitánnyal kell megvívnia. De először önmagát kell legyőznie... Egy izgága kistündér, Giling Galang segítségével útra kel. Amikor megérkezik a titokzatos seholsincs birodalomba, nemcsak kalózokat, tündéreket, hableányokat talál, hanem egy csapat fiút is, akik vezérükként köszöntik Pétert. Az ügyvéd lassan tudomásul veszi, hogy ő a Leholszigeten élő elhagyott fiúk vezére, Hook kapitány esküdt ellensége... Spielberg — a nagy mesemondó — Peter Pan történetét fejlesztette tovább ebben az új filmjében. A produkció főszereplői világsztárok: Dustin Hoffman, Robin Williams, Julia Roberts. A mai felnőtt ember számára is elgondolkodtató, tiszta, szép történetet az egri Uránia mozi mutatja be.