Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)

2018-03-10 / 59. szám

8 "helyőrsét ■ tmmmmmgmjmm­mmmmm­­hm HM­ MhH 8. nagyszünet Áj-váj Vagy a tüdő, vagy a máj, Vagy a szív, de az a táj! Érzem, szorul, feszül, fáj. Ettől csappan meg a háj: Ez mondja majd nekem: állj] Hanem panaszt ne ejts, száj! Az élet úgyse volt báj, Meghalni jobb, ha­­ muszáj. (1868) Szenvedek én... Szenvedek én egyben-másban, Vén hurutban, fulladásban, Rokkant ideggyengeségben, Félvakságban, siketségben, S impertinens dicsőségben. (1877-78) Évnapra Ma hatvankét esztendeje annak, Mikor engem megtettek Johannák, Esztendeim hát bővibe vannak, Nem sok időt ígérek magamnak. (1879. március 8.) Ahogy ezekből a rövid, bokorrímek­kel telezsúfolt, önironikus versi­kékből is látszik, Arany nemcsak fennkölt témákról (szülőföld, haza stb.) tudott pompás verseket írni, hanem egészen evilági dolgokról is. Mint amilyen - például - a beteg­ség. A különféle testi-lelki nyava­lyák megverselése amúgy a költők egyik kitüntetett témája: „Olyan próza minden részem”, panaszko­dott egyik versében a testi dologra „vézna, ügyetlen” Arany; „...hadd hívjam Múzsámat, / szegény, bús testemet”, sóhajtotta Arany halála után egy emberöltővel Ady Endre. Figyelembe véve, hogy hányféle betegségben szenvedett (tüdő, máj, szív, hurut, fulladás, ideggyenge­ség, félvakság, siketség), az a 66 év, amit Arany megért (lásd Sejtelem című versét), egyenesen matuzsále­mi kornak nevezhető. (Meg kell vi­szont jegyeznünk, hogy nem Arany volt a magyar irodalom legnagyobb „betegeskedője”: Füst Milán állító­ Lövétei Lázár László tag harmincvalahány betegségben szenvedett­­ egy időben!) Ercse] Sándor, Arany rokona és barátja azt is tudni véli, hogy mire vezet­hető vissza Arany János beteges­kedése: „Szalontára lett jövetelül után [1852] augusztus elején egy a szomszédos pusztán lakó isme­rősünkhöz mentünk ki látogatás végett. S igen nagy forróság lévén egy elhagyott vízimalom csator­nájában megfürödtünk. A vízjogi szerkezet zsilipjéről mintegy ké­­tnyi magasságról jó vastagon om­lott a víz egy deszka-padolatra úgyszólván zuhany gyanánt kínál­kozott. Arany, figyelmeztetésünk dacára, legtöbbször és leghuzamo­sabb ideig használta azt. Midől estefelé haza indultunk, főfájásre panaszkodott, de arról, hogy ezer főfájás a zuhanyozás eredménye hallani sem akart. Későbben azon­ban mindig gyakrabban támadt, meg és kínozta a főfájás és fülzú­gás, kiválólag pedig azon idősza­kokban, midőn valamit írni akart.’ Volt tehát mit kezelnie Károly Sámuelnek, Arany nagykőrösi or­vosának! És a költő­­ hálából mindvégig hűséges maradt hozzá hiába kezelte később az egyik leg­híresebb pesti orvos (Poór Imre Arany mindig kikérte Károlyi vé­leményét a tudós fővárosi dokto diagnózisairól és receptjeiről. SZÉLJEGYZETEK ARANY JÁNOSHOZ (Vili.) Könczey Elemér karikatúrája őrt re HUSZÁRKÉNT SZOLGÁLNI A HAZÁT­­ SOMOGYI GYŐZŐ MŰVÉSZETÉRŐL Gulyás Gábo A Krisztus születése utáni napnyu­gati történelem rögzítése hagyomá­nyosan két területhez kötődik: az íráshoz és a szépművészetekhez. A szekularizáció időszakáig, azaz a XX. századig az egyes uralkodóhá­zak, népek, országok, majd nemze­tek történetének a keresztény morál olyan biztos keretet adott, amely­ben egyértelmű volt, ki a hős és ki a gyáva, ki a nemes és ki az alávaló. A scriptorok és a művészek hivatása nem kis részben erre épült: megem­lékezni a hőstettekről, a dicsőséges sikerekről vagy éppen a tragédiák­ról. A modernitásban ez a majd két évezredes gyakorlat néhány évtized alatt a perifériára került. Hirtelenjé­ben több lett a kérdés, mint a válasz, új és új nézőpontok sodródtak egy­más mellé, az oly sokáig átörökített morális alap pedig jórészt szétmál­­lott. Egyre többen lettek, akik nem megismerni és megérteni akarták a múltat, hanem átírni, átértelmezni vagy éppen „végképp eltörölni”. A XX. század második felére az olyan alkotók, akik a múlthoz való viszonyukat továbbra is az évezre­des értékrend mentén alakították ki, s munkáikban azt képviselték, korszerűtlenné váltak. A korszerűt­lenség a haladás mindenhatóságát hirdető világban meglehetősen sú­lyos bélyeg volt. Szép számmal akadnak ma is, akik elrémisztő billogként aggatják rá nekik nem tetsző alkotókra ezt a jelzőt, de egyre többen vannak, akik ettől nem ijednek meg. Épp ellenke­zőleg! Manapság, amikor mindenki olyan rettentően korszerű akar len­ni, egy korszerűtlen alkotó kifejezet­ten üdítő jelenség. A kortárs magyar képzőművészet egyik korszerűtlen ikonja Somogyi Győző (1942). Ugyanazt a munkát végzi, amit előtte oly sok korszakos mester: megörökíti az arra érdeme­seket. Szenteket, államférfiakat, hő­söket fest - de katonákat is. Legfőbb témája a nemzeti ha­gyomány, legfőbb mércéje pedig a keresztény erkölcs. A magyar törté­nelem panteonját festi - hatalmas merítéssel, de biztos választásokkal. A szó eredeti értelmében népi művész, ami nem pusztán abban mutatkozik meg, hogy néprajzi pon­tossággal örökíti meg a különféle viseleteket és szokásokat, de legin­kább abban, hogy mindezek mögé odafest, odarajzol valamit, ami a ké­peken ugyanúgy nem látható, mint a mindennapokban: az emberek lelkét. Egy romantikus kifejezéssel élve: a „néplelket”. Ez a képessége teszi nagy művésszé. Festeni, rajzol­ni ugyanis - kis túlzással - mindenki tud. Ráadásul az a naiv vagy „álnaiv” stílus, amihez Somogyi kapcsolódik, többnyire nem a képzett alkotók sa­játja. A naiv festészet többnyire nem törődik az anatómiával, a perspek­tívával s az egyéb klasszikus kom­­pozíciós elvekkel, hanem gyermeki egyszerűséggel, némiképp primitív módon ábrázolja a tárgyát. Somo­gyi nagyon is reflektáltan viszonyul mindehhez, de ebben a viszonyban rendre tetten érhető a népművészet roppant hagyománya. Ettől izgalma­sak a művei, ettől képviselnek más esztétikai minőséget, mint általában a naiv képek. Ilyen módon kerül rá a képeire a „néplélek”, amelyet a néző azonnal megérez. Hogyan és miért? Azt nem tudjuk. Ahogyan egy-egy ember esetében azt érezzük, hogy „lélektelen”, má­sok esetében pedig éppen azt, hogy „nagy lelke” van - ez a műalkotások esetében sincs másképp. Somogyi Győző műveinek lelkük van. Érte­kezésünket alighanem befolyásolj­a művész hitelessége is. Az, hogy Káli-medence egyik kis falujába élő Somogyi számára a népi élet­vitel nem üres forma vagy diva hogy a hagyományhoz való viszo­nya nagyon is gyakorlatias - mint ez bizonyára segítheti a műveinek megértését, de azt hiszem, nem eze múlik. A művek legfőbb hitelesítés az a nemzeti hagyomány, amelybe mindannyiunknak szoros, szemé­lyes kapcsolódásunk van, függe­lenül attól, hogy ezt tudatosítjuk­­magunkban vagy sem. Az 1848-as forradalom és az a5 követő szabadságharc kiemelte fontos része ennek a hagyomány­nak. Somogyi Győző volt az els művész, aki átfogó módon örökíte­te meg a szabadságharc hadserege képeken ábrázolta a magyar húszé rókát. Ez a hagyományőrzés egyi legnemesebb formája: Somogyi hí­szárjai ugyanis nem pusztán had­történeti, hadviseleti szempontbó pontos rekonstrukciók, de a dísze öltözéküket büszkén viselő katona tekintetében felfedezhető a hazasze­retet érzése is. Ilyet más aligha tu kifejezni, csak aki maga is tudja, m jelent egy - esetenként kifejezette ellenséges környezetben - huszár­ként, alázattal szolgálni a hazát. Lapszámunkat SOMOGYI GYŐZŐ munkáival illusztrálták. A Nemzet Művésze címmel kitüntett, Kossuth-díjas grafikus és festőművész 1942-ben született Budapesten. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Jelenleg Salföldön él. A fotók Somogyi Márk munkái. Somogyi Győző hő­ őrmester [1996 - tojástempera, vászon} IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. március

Next