Hevesvármegyei Hirlap, 1902. január-június (10. évfolyam, 1-78. szám)
1902-06-20 / 74. szám
Eger, 1902. junius 20, péntek, 74. «zám. HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre poétán T»gy helyben házhoz küldve: ®«7 évre _ __ __ _ __ 12 korona Fél évre_____ __ _ __ _ 6 , Negyed évre________________ 3 , Megjtnik Bilder szerdai, pétessei is Vasárnap. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési díjak és hirdetések küldendők : Egri Nyomda-részv.-társaségKéziratokat nem adunk vissza. Asszony-nyomorúság. Csupa gyönyörűség ám olvasni azokat a lelkes czikkelyeket, mondókákat a nők jogairól és képesítéséről, valamint arról is, hogy ennek következtében az asszonyok, leányok miféle boldog munkakörre tesznek szert. Nem is említjük azt a dicső képet, amit aztán arról festenek, mikor elkövetkezik a boldog kor, az, a midőn a leányok, asszonyok nem fognak többé a férfiak zsarnoksága alatt nyögni, de mint emberi méltóságokhoz illik, önállóan rendelkeznek sorsuk felett s a saját ösvényükön járnak az emberi élet utain. Mily nemes, mily fényes eszme, mily önzetlen gondolkodás ez, mennyire mély bálánkra számíthat az, aki ebben a dicső munkában serénykedik! Igaz, csak nem jó a fenekére tekinteni a dolognak. Mióta a leányok önállósítása lett a jelszó, gomba módra szaporodnak a leányok önállósítását czélzó intézetek. A színésziskolákról már ne is beszéljünk, amilyen már Budapesten majd minden utczában van, csak a színpadokat nem állították még fel, ahol azt a temérdek színész-leányzót felléptessék. De ezenfelül is vállalkozó tanférfiak, egyesületek nem csak a fővárosban, de a vidék nagyobb városaiban is egymásután nyitogatják azokat a nemes hivatású intézeteket, amelyeknek az asszonyok önállósítása a czéljuk. Akik még eddig nem hitték, hogy az efféle legtöbb intézetnek czélja mi tulajdonképen, arról felvilágosítja őket a kormány, no meg a főváros bölcs tanácsa. A kormány melegen ajánlotta, valószínűleg tekintettel lévén a főváros nyomorúságos pénzügyeire, hogy a leánykereskedelmi tanfolyamokat, amelyeket eddig vállalkozó tanárok tartottak a markokban, vegye el tőlök s ő maga tartsa fen. A székesfőváros megfogadta ezt a bölcs tanácsot, sietett az üzletet megkötni, mert igen szép hasznot hajt. Nem csak furcsa dolog ám ez, de ijesztően rajzolja meg a mi erkölcsi állapotunkat, ahová jutottunk. A nőemanczipáczió mint üzlet és pénzkérdés — ez igazán megrendítő újság. Még megérjük, ha még tovább fogjuk verni a dobot, hogy a főváros nem kicsi adósságát majd kifizetik a szegény leányok keserves tandíjából. Minthogy a példa vonz, különösen az ilyen hasznos és erkölcsös példa, megérjük még azt is, hogy a székesfőváros nyomán a többi vidéki nagyobb városok is beállanak ilyen formában a nőkérdés apostolainak, hogy a szegény leányok keserves garasait zsebrevághassák. Ha egyes, tanult ember tesz ilyesmit, az is kínos dolog ugyan, de a tanult ember avval védekezik, hogy élnie kell valahogy s azonfelül nem is ad, nem is ígér a szegény leányoknak egyebet, csak képesítést. Hogy álláshoz jutnak-e, az már nem az ő dolguk, de az isten hírével menjenek maguk valami ilyet keresni, ha nem találnak, arról se tehetnek .. . Azonban, hogy erkölcsi testületek vállalkoznak arra, hogy a szegény leányok balga reménykedéseiből pénzt srófoljanak, ez már igazán eredeti uj dolog és fájdalom, magyar találmány, de evvel bajosan fogunk dicsekedni és a nagy világ dicséretét se érdemeljük ki vele. Ezen ilyen sivár önérdek játszik szerepet azoknál is, akik árudákban és egyebütt lányokat óhajtanak alkalmazni és könnyen lelkesednek az effélékért a nőkérdés megoldásának miatta. A bokorban meg az zörög, hogy csak olcsóbb munkaerőhöz akarnak jutni általa. Az még hagyján, hogy a leányok felényi bérért dolgoznak, de evvel s ily körülmények közt a többi férfimunkások bérét is lejebb srófolják, ami egyúttal azt is jelenti, hogy így csappan azoknak a férfiaknak száma, akik családot alapíthatnak! A szegény leányok ráadásul meg olyan sikamlós lejtőn vannak, ahol a darab kenyérért erkölcsök is veszedelemben forog. A nő-kérdés is bolond utánzás nálunk. Amerikában sok a munka, ott van értelme annak, hogy a férfi munkájában a nő is részt vehessen. De nálunk? Nálunk a férfi is kivándorol messze földre, hogy munkára tegyen szert. Akárhogy ütjük-vétjük is, úgy van a dolog, hogy az állást betöltő leány nálunk a férfiúnak veszi el kenyerét, aki egy leányzót feleségül vehetne . . . Ez az áramlat nem visz a családi élet boldog fészkébe, de a leányoknak se adja meg a sokat emlegetett önállóságot. De egyre ad alkalmat. A régi világban a leányt, asszonyt kiskorúnak tekintették, de legalább beczézték, óvták, mint a virágot, legalább az bizonyosan, a ki kedvét lelte benne; manapság munkájokon, erkölcsökön, szépségükön is pénzt szereznek . . . Rettentő haladás! —6. Tizedik évfolyam. POLITIKAI SZEMLE. Belföld. A képviselőház kedden a Pavlovits Ljubomir képviselő esetével foglalkozott. A nevezett képviselő tagadta a neki imputált ama vádat, hogy a Himnuszt és a Szózatot éneklő gyermekeket bántalmazta. Ezzel szemben Vészi József és Nagy Mihály kategorikusan kijelentették, hogy a vád igaz. Persze folytatása lesz a dolognak. Nem is szabad és nem is lehet azt ennyiben hagyni. — Majd egy csomó viczinálisjavaslatot tárgyalt le a Ház. Szerdán az állami számszék reformjával s a népfelkelők felszereléséhez szükséges ismétlő fegyverek beszerzéséről szóló törvényjavaslattal foglalkoztak. Bakonyi Samu követelte a magyar hadsereget , hogy a közös hadseregnél szolgáló magyar állampolgárok a magyar törvényekre is tegyék le az esküt. Várady Károly erélyes szavakban kelt ki a javaslat ellen. A népfölkelésre, mióta ezt az intézményt létesítették, nem volt szükség s jövőben is aligha lesz szükség rá. Kár tehát emez intézményre milliókat költeni. Pichler Győző is alaposan érvelt a javaslat ellen. Petőfi szerb volt. Ez a bizarr kijelentés hangzott el a minap a karlóczai szerb egyházi kongresszuson. Nem először kelnek szárnyra e szavak. És hihetőleg nem utoljára. Mióta Petőfi Sándor világhírnévre tett szert, a szerbek konokul és következetesen vallják, hogy Magyarország lánglelkű dalnoka az ő nácziójukhoz tartozott. Értsük meg jól! Nem Petőfi apja, nagyapja, ősapja vagy nem tudom én melyik ükapja volt a szerb, hanem maga Petőfi Sándor. Őseivel nem törődnek. Azok lehettek akár volapükök is. Hisz úgy sem növelnék a szerb dicsőséget! De Petőfi Sándornak, annak már szerbnek kellett lennie — ha törik, ha szakad! Mert akkor a költő gitárjának sugaraiban ők is sütkérezhetnek. Ez az okoskodás menete. Régóta és sokszor adták már ez okoskodás tanújelét. Nem csoda tehát, ha az utóbbi időben az a ráfogás, hogy : Petőfi szerb volt — semmi visszhangra nem talált. . Most azonban mégis feltűnőnek találjuk, hogy újból ilyen hatástalanul hangzott el ez az állítás. Azt gondoltuk, hogy a közvélemény nyugodt árját hullámzásba hozza majd a belévetett súlyos kijelentés. Mert ebben az esetben a kijelentés valóban súlyos, nyomós volt. Súlyt, nyomatékot kölcsönzött neki sok minden körülmény. Főképpen azonban az, hogy Tallián Bélának, a magyar képviselőház alelnökének ajkáról röppent el e kijelentés. S méghozzá a szerb egyházi kongresszuson, ahol Tallián Béla magyar királyi biztosként szerepelt. A hol a magyar király személyét hivatalosan képviselte. A hol hivatalosan, hivatalos kötelességéből kifolyólag éppen az volt a hivatása, hogy a magyar állam, a magyar nemzet érdekeit védje. A hol éppen neki kellett volna arra ügyelnie, hogy a magyar érdekek semmiben csorbát ne szenvedjenek. És mit tett e helyett? . . . Ő ütött legnagyobb csorbát a magyar hírnéven. Vagy legalább ő akart. Megfosztotta volna — ha lehet — a magyarokat legnagyobb kincsüktől: Petőfi Sándortól.