Hevesi Szemle, 1979 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1979 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: Kopjafára
időtlen, örök is. Yates általában egyetlen idősíkban teremti meg azt az időtlen időt, amely egyaránt kapcsolható a múlt és jelen valóságához, egyszerre konkrét, egyedi és örök. Mint a mítoszok ideje. A halottak álmában pl. az évszámmal is konkretizált történelmi jelenben élő fiatalember és a múltat képviselő szellemek közötti 700 év nem érzékelhető, hiszen az időnek nem is mennyiségi különbsége (jelen és múlt), hanem minőségi a aspektusa: pillanatnyi, múlandó és időtlen, örök ütközik össze bennük. Az időtlenség messze eltávolítja Yeats drámáit elődei és kortársai nosztalgikus múlt-ébresztgetéseitől, a dicső múlt romantikus megéneklésétől vagy a jelen erkölcseinek oda való visszavetítésétől. Térszemlélete — hasolóan az időtechnikához — a konkrét, olykor helynevekkel is meghatározott játékteret a szellemi lények dimenzióját is magába foglaló végtelenné tágítja, hogy az egyszerre jelentse az „ittet” és a „mindenholt” vagy „akárholt”. Yeats nagy érdeme, hogy a századelő irodalmában az elsők között hasznosította a modern szintézisben az emberiség őstudását, a végsőkig általánosított emberi princípiumokat a legtömörebb formában megtestesítő mítoszt, az egységlátás ez ősi eszközét. A mítoszban kidolgozott emberi alapszituációk újrafogalmazásával elmondhatta látomását az ember helyzetéről a világban, hiszen az istenek és hősök harcában világerők és emberi magatartásformáik küzdelme konkretizálódik. Ugyanakkor a mítoszba való ágyazás segített megteremteni a művek drámai realitását. Az egyetemes emberi tartalmakat minden közösség sajátosan alakítja cselekménnyé és történetté, ábrázolja művészileg. Ennek a megőrzése s a jövőbe való átmentése Yeats esetében is túlmutatott hazája szellemi szükségletén, hiszen — ma már közhelyszámba menő igazság — az gazdagíthatja igazán az egyetemes emberi kultúra színskáláját, aki népének szellemi alkatából fakadó sajátos árnyalatait tudja hozzáadni. Drámái a mítoszból megőriznek egy lírai-metaforikus szintet, s ezt a valóságos vagy csak álmodott ír világ elemeivel és az ezekből fölépített erkölcsfilozófiai vagy egy elvontabb filozófiai síkkal társítják. Ez a fúzió, a szintek egymásba való áttűnése azonban nem mindig egyenletes, s ez lényegesen befolyásolja a darabok esztétikai értékét. Mindeképpen figyelemreméltó kísérlet a Yeatsé: az európai színház megújítására törekedett, s az erre vonatkozó nézetei megerősítését találta a keleti hagyományokban. A nőtól egy, a gyűlölt nyugati konvencióktól merőben idegen dramaturgiai példáját, s eddig nagyrészt ismeretlen nem-verbális eszközök tárházát kapta De csak annyira szorosan követte ezt a modellt, amennyire az segítette témája egyetemessé tételét, s amennyire hozzá tudta azt forrasztani a nemzeti gondokkal terhes tartalmakhoz. Saját temperamentumából és Írország helyzetéből adódóan egy sokkal szenvedélyesebb, dinamikusabb változatot hozott létre, amelynek nagyobb feszültségét részben szimbólumainak belső drámaisága, részben az alapvető létellentétek érezhető jelenléte táplálja. Yeats tehát tulajdonképpen európaizálta a nőt. Ugyanakkor nagyszerűen megvalósította az egyén, a nemzet és az emberiség gondolatának összekapcsolását; úgy volt egyetemes egy távoli kútárának az általános emberi kifejezésére létrehozott műformája keretei között, hogy közben — a Sütő András-i szóval — a sajátosság méltósága” is helyet kapott benne. Bertha Csilla Szigethy András: KOPJAFÁRA Te ölhetett kezű, mindig várakozó. Kun mosolyú, tatár vigyorú. Szűz Mária képes, fehér lóvacsora, tétlenség leheletű. Rétjeid szénaszagával szívemig csapó. Rétjeid alatt temetőt viselő. Szeretsz-e? Te nemes vértektől roskadó, Pártok címerében bort-búzát-békét ígérő, Vajúdásaidban Ábel-vért lehelő, Buzgalmaidban hősi halottakat szülő, Árulással alvó, meghurcolással ébredő. Merjelek-e még szeretni? Te szabadságra kiszomjazott. Alázatból erényt köpülő. Földet, határt elherdáló, Falut mocsárba hajtó, népet elkótyavetyélő, Júdás képet oltáraidra emelő, Szeretnek-e még? Te pokol tornácát megjáratott. Ördöggel vígan cimboráló. Tömjén füstjét hazug miséken pazarló. Mezítlábas szolgálóidat kötélen szárító Bütykös kezükkel érted kaparókat elrúgó. Nevedre íratod-e a csalárdságot? Te asztalt könnyen terítő. Áldozati bárányokon kövéreket hizlaló. Fájdalom—kín—áldást osztó. Hamis borokkal prédikáló. Igaz papokat rendedből kivető Tejfogú kölykeid sziklába haraptató. Érdemes vagy még szeretetre? Te mesék fonalát gombolyító. Magzataidnak selyemrétet ígérő. Felnőtteidet hét csapásnak lökő. Harcosaidat ördöngős szülékkel levágató. Ábrándokat aranyketrecbe zárató. Hisznek-e még szeretteid? Te lápok mélyén vergölődő. Iszappal, sárral mocskolódó. Okosaidat hínárral lehúzó. Igazaidat békanyállal bekenő. Tiszavirág forradalmakat kikeltő. Elhazudtad-e végleg a szeretetet? Te viharokban tépdesődő. Mohács fellegekbe belevesző. Hunyadiktól véres pallosú. Rajkókat keresztre feszítő Törvény kőtábláját légkalapáccsal zúzó. Méltó vagy-e szeretetre? Te magányunknak otthont adó. Kasza élével magához ölelő. Világégen gyémántporrá zsugorodó. Térkép lapján embrióként forgolódó. Légifelvételek aktjain kiszolgáltatott. Szeress szerelemmel! Hogy hadd szeresselek! Történelem-gyalázatod megbocsátva Sors-botlásod elfeledve. Testvérgyilkosságid feloldozva. Rád borulva. Rögeidbe beleszántva. Szövetedbe beleszőve. Rám forrasztott hűség-gyolcsod halálon túl is viselve. 21