Hevesi Szemle, 1989 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 3. szám - TUDOMÁNY - Zahemszky László: Petőfi-expedíció Szibériában
közi kölcsönzés útján azonban megrendeltük, mert élünk a gyanúperrel, hogy másutt is vannak benne számunkra fontos adatok. A kötet az akkoriban divatos, esszészerű megoldásban van megírva, nincsenek benne utalások arra vonatkozólag, milyen források alapján dolgozott a szerző. A továbbiakban nyilvánvalóan szükséges lesz, hogy történészeink Makszimov munkásságába is beleássák magukat. Ami a levéltárakat illeti, időnk természetesen csupán arra volt elegendő, hogy futólag ismerkedjünk velük. Annak persze, tudatában voltunk, hogy a levéltári munka olyan, mint mikor a szénakazalban egy tűt keres az ember. Mindenesetre hallatlan szerencsénk volt, mert az irkutszki archívumban, zárás előtt tíz perccel, egy újabb, magyar vonatkozást találtunk. Az egyik katalógusban, amely 1877-ig dolgozza fel az irkutszki levéltárban található periratokat, egy bizonyos Martin Károly nevére bukkantunk. Sajnos a Martin-dossziéba már nem volt módunk belenézni, de megállapodtunk a levéltár tudományos munkatársával, hogy az anyag részletes leírását eljuttatják hozzánk. A csitai levéltárban viszonylag több időt — három napot — töltöttünk. A barguzini egyházközség iratait néztük át. Meggyőződtünk arról, hogy a politikai száműzöttekről az egyház egyáltalán nem vett tudomást. Jól ismerjük például a Barguzinba száműzött, dekabrista Mihail Karlovics Kruhelbeker pontos halálozási dátumát, a barguzini egyházközség anyakönyve mégsem tünteti fel az eseményt, így hát a Petőfinek feltételezett Petrovicsra vonatkozó adatokat alkalmasint a csendőrségi dokumentumok közt kell keresni, elsősorban Leningrádban, a cári titkosrendőrség — az ún. „harmadik ügyosztály” — irattárában. A politikai száműzöttek ugyanis, nem a saját nevükön kerültek Szibériába, hanem egy, Péterváron adott azonosítási számon. Csitában Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko, ulan-udei kollégánknak kedvezett a szerencse: a barguzini egyházközség anyakönyvében meglelte a bejegyzést Anna Ivanovna Kuznyecova — Petrovics felesége — születéséről, akinek létéről eddig csak a Morokov testvérpár visszaemlékezéseiből volt tudomásunk. (Az 1930-ban, Eliaszov néprajztudós által lejegyzett két visszaemlékezést — A titokzatos ember és A feltámadott címűt — idén januárban részletesen ismertettük az egri Népújságban, a Pécsi Istvánnal közösen írt, Hol halt meg Petőfi? című cikksorozatunkban.) Egynapos irkutszki tartózkodásunk alatt felkerestük Ligyija Alekszandrovna Kuznyecovát, az irkutszki egyetem egykori vegyészprofesszorát. Az 1903-ban született, idős hölgy jó fizikai és szellemi állapotnak örvend. Ligyija néni Anna Kuznyecova leánytestvérének dédunokája, tehát közeli rokonságban áll Petroviccsal, bár nem közvetlen vérségi leszármazottja. Magunkkal hoztuk a régi, Barguzinról szóló visszaemlékezéseit, a lakásán található régi fényképekről Szirti László számos felvételt készített. A fotók is dokumentálják, amit a néni elmesélt, nevezetesen azt, hogy kislány korában abban a házban lakott, amelyben egykor Petrovics élt. Jól emlékszik Anna Kuznyecovára, aki az ő gyermekkorában persze, már Kuznyecova anya volt. Szibériai kollégáink ígéretet tettek arra, hogy a fotókat publikálják a helyi lapokban és bemutatják a televízióban — nincs kizárva, hogy jelentkezni fognak a kislánnyal együtt lefényképezett barguziniak leszármazottai, akiktől esetleg újabb adatokat lehet gyűjteni Petrovicsról. Kis csoportunk, ulan-udei barátaink — Anatolij Dambajevics Zsalszarajev, a burját műemlékvédelmi tagozat elnöke és a már említett Tyivanyenko kandidátusi társaságában, elutazott a burját fővárostól kb. 350 kilométerre levő Barguzinba, hogy a helyszínen tekintse meg a régi temetőt. Utunk a befagyott Bajkál-tó mentén vezetett. Barguzinhoz közeledve, úgy tárult szemünk elé a városka látványa, ahogyan Ligyija Alekszandrovna írja le emlékezésében: „A városka a Barguzin folyó jobb partján terül el, amely a 48 kilométerre levő Uszty-Barguzin falu közelében ömlik a Bajkálba. Barguzin nagyon festői helyen fekszik, egyik oldalán sűrű erdővel borított hegyek magasodnak, havas hegycsúcsok törnek az ég felé, a hó nyáron sem olvad el rajtuk. A másik oldalon a Barguzin folyó kanyarog, amelybe — még a városon belül — a Bannaja-patak folyik. Ez a patak két hegy között ered, és egy szép, erdős völgyet alkot... A Barguzin folyó magas partján van a régi temető ...” Nagy izgalommal vártuk a temetői látogatást, mert számunkra ez egy sokat ígérő szellemi kalandot is jelentett. Moszkvából ugyanis magunkkal vittünk egy öregembert, aki azt állította, hogy pontosan meg tudja mutatni Petrovics sírját. Hogy Jurij Davidovics Vinokur moszkvai nyugdíjast „kooptáltuk” expedíciónkba, annak megvan a maga előtörténete. A Trud című moszkvai lap 1989. február 5-i számában — budapesti források alapján — rövid tudósítás jelent meg arról, hogy a nagy magyar forradalmár költő, „Sándor Petrovics” (sic!) a szibériai Barguzinban van eltemetve. A barguzini születésű Jurij Vinokur — aki április 7-én, Ulan-Udéba 66