Új Hevesi Napló, 2002 (12. évfolyam, 1-6. szám)

2002 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Petőfi költői indulása II

JQvácivicc Első pápai ottlétekor, 1841-ben írja a „Vándordalok”-at, mely jobb, mint a későbbi, 1842-es keltezésű, ugyancsak Pápán született „A borozó”, első megjelent költeménye 1842 tavaszán, Bajza József jelentette meg az Athenaeumban. Itt a „Vándordalok”-ban száll a „Darusereg”, melynek előtte Balassi is megemlékezett „A darvakhoz” címzett költeményében. Bernáth Aurél „Varjak”-ra vált, igaz ő Brueghel „Téli vadászat”-ának festői továbbteremtéseként. Petőfi a maga daru-motívumát csúcsra juttatja, hevíti 1842 decemberében Dunavecsén „Vándor daruid V betűje szállt” sorban. Valahol a Kárpátokban, valahol Lengyelországban látta szállni a darvakat Balassi, velük üzent Júliának, de ezek a darvak szálltak a XIX. században is, Pápán és Dunavecsén, Pannóniában és az Alföldön. Utóbbiakat röptette versébe Petőfi. A daru a magyarság ősi vándormadara, finnugor szó, a parasztudvarok díszmadara volt, kingatásukkal az idegent jelezték, a pákászok szelídítették őket. A tápéi párostánc neve darudübögő, bihari változata a lakodalmi darutánc. Dalban is szól immár huzamosan „Darumadár fenn az égen hazafelé szálldogál”. Petőfi darvai a magasban szálltak - a szívében is -, örök vándorlényét szimbolizálva, hiszen az ő mozgó otthona Kiskőrös, Félegyháza, Pápa, Dunavecse, még több száz helység, egész Magyarország. Ő mindenütt otthon van, állandó lakása az Alföld, Erdély, a rejtelmes múlt és a végeláthatatlan jövő. Petőfi színrendje pontos és korszerű, megfigyelésének erősségi foka és ízlése jóvoltából. Pozsonyban 1840-ben „messze távol kéklő fátyola” borul az ég peremére. Nem homályos, nem szürkéllő? Nem. Kéklő! Ahogy később Ferenczy Károly és Franz Marc látja a világot, merész valóságlátással, pontosan. Bő humor, fergeteges vidámság árad az ekkor írt „Kuruttyó”-ból is. Rabelais, Shakespeare duhaj jókedvének világa teremtődik tovább, s indítványozza közben e zsengének vélt valós költeményben, „A helység kalapácsát”, melynek egyik első vázlata. A versezetekben ilyen erős helyek is akadnak: „Tódul a felleg” , „Köd borong ott, sűrű ködnek / Kétségbarna éjjele”. Petőfi még nem Petőfi, de Courbet nagy víztornyosulását indítja a „Mátrává nő a hullám” sorban. A „Szőke fürttel - kék szemekkel” képzettársításban újra és újra Nagy Zsuzsika toppan elő. Sőt a „Nemzeti Dal” is motoz még nem szabadságszerető tüzességgel a „Talpra, reszkető legény” kifejezésben. Elmarad a reszketés, a megmaradt szó az első „Rajta!” kifejezésben mutálni kezd, aztán megtalálja Petőfi azt a robbantó fölhívást, melynek nem is tudta tán, elfelejthette - első szavát már használta: „Talpra magyar!” Ismeri a madarakat, darut s tudja, ízesen írja: „Kerepöl a szarka”. Az „Elégia” Dunavecséről 1841-ben keltezve észreveszi Goethe után, Vörösmarty, Ady, Varga Imre előtt „A menny verte Prometh keblin az éhes ölyüt”, miközben hevesen kérdezi, „Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, számön”. Pusztító vagy teremtő láng, nem tudja eldönteni, mert vallomása szerint „Keblem Vesta-tüzét nincsen eloltni erőm”. Ha tudná, hogy mindez csak a kezdet, a lángok Ararátnál is magasabbra csapnak nemsokára. Az „Epigrammák” között újra leonardói helyre bukkanunk: „Újra mosolyg a táj aranyos sugarakba fürödve”. Martialist, Amtthisont fordít, képzelete Afrikáig, Ázsiáig sodorja. Martialis olvasása, fordítása közben ilyen önkincsre lel: „A szerelem jelené­ s jövőé a barátság”. Ez a mondás nagyon igaz, honnan tudja ezt Petőfi tizennyolc éves /cö/m­­ tndu/áíM II. XII. évfolyam 4. szám—2002. április 68

Next