Hévíz, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Vasadi Péter: Józanság, hit, költészet - Petőfi Sándorról (jegyzet)
VASADI PÉTER Józanság, hit, költészet Petőfi Sándorról Ha az ember józanságának csúcsán, vagyis egy emberfölötti pillanatában elhatározná, hogy csak Istenről beszélne, előbb-utóbb emberi, evilági dolgokba botlana a nyelve. Isten az ember által, az emberben, az emberek között van, mint ige, mint liturgia, mint jelenlét. Aki így s ennyire van, arról vagy nehéz, vagy egyszerűen nem lehet sokat beszélni... Ha az ember józanságának csúcsán, azaz egy emberalatti pillanatában őszintén merne emberségéről beszélni, annyi bajról, bűnről, sötétségről, szenvedésről és szeretetlenségről kellene szólnia, hogy előbb-utóbb Isten nevébe botlana a nyelve. Az ember Isten által, az isteni jelenlét szelíd örvénylésében igazán ember, vagyis olyan teremtmény, aki reményből él; a remény - Weizsäcker szerint - a jövőnek, a lehetségesnek az észlelése. A költészet az, ami az emberről, az emberiről szól, de rejtve, elkendőzve az istenire gondol. S ha az isteniről akar szólni, az emberről, a világról elmélkedik. S mindkettőről érzékletesen, sőt érzékien, ürügyet, kivételt, illendőséget nem ismerve. Istenről istenien nem tudunk beszélni, mert végzetesen, teljesen, a létezésünket fenékig kimerítve vagyunk emberek. A költészet nem versek gyűjteménye, hanem az ember visszafoghatatlan ujjongás-kényszere, még akkor is, ha maga a szív keserű, komor, vészterhes vagy átkozódó. Mert azért az, mivel nem hagyják őt élni, ha pedig az ember nem élhet, akkor halni akar, előbb a szándéka szerint, utóbb tényleg. De a költészet nem biztonsági szerep, hogy rajta át távozzék a túlgőz, a túlfűtöttség, hanem fölkiáltás, útkeresés, sejtelem, vágyakozás és fenyegető könyörgés az igazi valóság után. Amiből az következik: ha az embernek nem lesz költészete, akkor már nem akar magával s magának semmit. S ennél csak egy rosszabb van: ha a semmit akarja magának. -Szerencsére ezt az embernek a legnehezebb akarnia, mert még a semmit is valamiként akarja. Az ember akarata, mint az egyik legmélyebb vonása, alapjaiban jó, sőt talán elronthatatlan, ha sebezhető is. Mert az emberi jóakarat mögött az életösztön lüktet, tudván azt, hogy rosszként maga is elpusztul, nem csak a világa. Ezért mint személy, minden emberi költő, a szíve mélyén írja a maga mások számára olvashatatlan versét, vagyis tudja, látomása van arról, mi hogyan lenne jó neki, s nem nyugszik addig, amíg valamennyire meg nem valósul az életében. Petőfi Sándor ezt a jót szabadságnak, szerelemnek nevezte: a rög, a nép, a táj, a haza szeretetének, s viszonyát a létezéshez szentnek, azaz kiterjesztette az egész világra. Rövid élete elégséges volt ahhoz, hogy a jót világszabadságként ragadja meg, emberi boldogságaként teljesítse be, és a halálával, vértanú halálával véglegesítse hitelét. Egy szóban összefoglalva mindez jelenti azt, hogy „lánglelkű” volt. Tüzes volt a beszéde, a költészete, a lendülete, a ritmusa, a szíve, a jövője, az élete. Vele és mellette nagyon sok más magyar életáldozata melegítette át Márciust, de akitől „lobog” ez a hónap, Petőfi Sándornak fogják nevezni, míg lesz magyar történelem. A Kossuth Rádióban elhangzott jegyzet alapján. A szerk.