Hévíz, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Makay Ida: A szigetlakó (vers) - Szirtes Gábor: "Imbolyogva hajlong a hit". Makay Ida új kötetéről (kritika)
sora, melyekben az egész megragadására tesz kísérletet a költő. Alapmetaforája már itt a csönd, a „mélybe süllyedt múlt csöndje”, a „halotti csönd”, „az utca zajában, nyüzsgésében jelentkező csönd", amely a néhány évvel ezelőtt, 1990-ben megjelent Utolsó tárlat című kötet kertekben, udvarokban, erdőkben tett sétáinak élményanyagát és hangulatát idézné fel ismét. Igaz, felvillan az „egykori aranykor” is: egy nyári délután és egy feledhetetlen alkonyat képében, ám itt még erőteljesebb a „depresszív nyár”, a „fénytelen nyár", a „tetszhalott nyár” jelentkezése, meg az örök áldozathozatal hiábavalóságának keserű felismerése: „...Világunkban minden égtájon árad a vér. Az örök áldozat. Megválthatja-e vétkeinket? Nincs válasz. Zúg a harang.” (Vasárnap reggel) A második ciklus (Ikonok óaranya) az elmúlás élményére épül, amely Makay Ida költészetének egészén végighúzódó motívum. Újabb alapmetaforaként megjelenik - a haldokló liget, az útvesztő időben eltűnő lepke, a Nap égő, sötét fáklyája és a fölizzó, kihűlt terek meg a bölcsők és temetők ölelkezésének képében - az idő, ez az irreverzíbilis, kozmikussá, sőt Makaynál még a világvég víziójává is növekvő entitás (Rádgördül, Ikonok óaranya, Füsttel ég, Havazik, Mintha égne ) A Szigetlakó vezérszólamát a harmadik ciklus versei adják: a Mintha nyár ciklus a visszatekintések és varázslatok, a látomások és eltűnések, az emlékezések és búcsúzások verseit tartalmazza, mindenekelőtt egy halott, ám mindig és mindenben jelenlevő társtól búcsúzókat, siratókat fogja össze, a ..pengeéles horizonton fellobbanó emlékek sorát, a „visszahívhatatlan", az „ébreszthetetlen" megidézésének kísérleteit. A fosztóképzős formájuk ellenére is öröklétté merevült emlékeket, amelyek tükrében sajátos értelmet és értelmezést kap a világ. Az egykor lobogó szerelmű társ emléke újraéleszti az éleszthetetlent, tovább égeti a kínt-sebet, megidézi a visszahívhatatlant, megformálja a kötet csúcspontját jelentő verseket. (Mintha nyár, A szigetlakó, Amíg lobognak a gyertyák). Makay Ida új könyvét olyan versek zárják (a Visszhangtalan című ciklusban), melyekből a csönd (a mélytengercsönd, az ősi kert hűvös csöndje), a némaság, a visszhangtalanság mellett a halványan felsejlő enyhület, a megnyugvás és a vigasz hangja is fel-felcsendül. Az egykor - kritikusai szerint egyoldalúsággal ítélt és ezek szerint - „egyetlen verset író" költő lírai látásmódjának és formakultúrájának folytonosságáról és megújulásáról egyaránt tanúskodó kötet tükrözi, hogy Makay Ida megbízható, kiegyensúlyozott teljesítményre képes, tömör és erőteljes kifejező erejű versnyelvet beszélő, a magyar líra e századi hagyományaihoz (Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, de leginkább Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes) kötődő alkotó, akinek van ereje és bátorsága - főként a kötet első ciklusában - a formai újításra is. Verseinek jelentős része rövid, néhány soros, apró tömb, másik része a prózaversekhez közelítő, terjedelmesebb alkotás. Versvilágának alaptónusa változatlanul komor, sötét, hangja keserű, rezignált, ám a felszín alatti sötétebb színek és komorabb hangulatok ezernyi árnyalatot takarnak. Tükreiként a költő azon lírai látásmódjának, ami szerint a születés és az elmúlás, a sze