Hévíz, 2003 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Szilágyi Ferenc: Csokonai metafizikája

belőle. (Vö. Domby Márton: Csokonai élete és kortársak emlékezései Csokonairól. Bp., 1955.) A nagy angol fizikus, az elektromágnesesség fölfedezője, aki Csokonainak félig-meddig kortársa volt, M. Faraday pedig azt mondogatta, hogy kutatásaival „Isten elméjébe kíván bepillantani. ” Csokonai is hasonlóra vágyott, s a „matematikus Isten”-ben vélte megtalálni ehhez a kulcsot. Érdemes idéznünk azt a valóságos kis ódáját - prózában írt ódát - a matematikáról, amely kollégiumi távozása, búcsúbeszéde idején tört ki belőle: „A mathesis [...] minden vallásba, minden országba, minden rend és gondolkozás formájáéba egy. Láttál-e oly ostoba babonást, vagy oly vakmerő eretneket, aki valamely ágazatját tagadta volna? Tudsz e oly különböző rendtartásű országot, melyben a mathesis igazságairól artikulusokat hoztak volna egy vagy egy, vagy más cikkelye változást vagy tilalmat szenvedett volna? Se klíma, se temperamentum, sem társalkodás, sem nevelés, sem praejudicium [előítélet] nem fonhat oly látást változató ködöt ennek mindenfelé kiderült egén, mint amilyennel bámul a vallásnak, a bölcselkedésnek és a törvénykezésnek néha vékony homállyal, néha feketés felhőkkel borongó horizontja. Ezért megérdemli ő a tiszteletet minden bizonytalanságot, viszálkodást és tilalmazott elmélkedést kerülni óhajtó - lélektől. Ezért lettem én is az ő felemelt gondolkodású híveinek, az értelem rendes nyomain követője. ” (Csokonai Vitéz Mihály minden munkái II., 808-809.1.Magyar remekírók.) Egy följegyzés szerint pedig utolsó olvasmánya a német bölcselő és matematikus, Christian Wolff Elementa Mathematicae [A matematika alapjai] c. nagy munkája volt, s mikor már elgyöngült karjai nem bírták tartani a súlyos könyvet, párnájára ejtve azt, gondolkozott tovább a végtelenről, „amelybe átlépendő vala”. A másik följegyzés is idetartozik, azonban amelyet utolsó perceiről őrzött meg Gaál László, egykori csurgói tanítványa, majd Debrecenben édesanyja, özv. Csokonai Józsefné kosztos diákja: „mikor szája és nyelve már koromfeketére üszögült, és az orvos is érzését már el nem titkolható, jóbaráti és a kollégiumi ifjak őtet utoljára látni betegágyához számosan jövének, ezek között estveli 9 órakor egy Soltra János nevűt egész barátsággal így szólíta meg: - Nem auffűrolna [jelentene be] az új doktor Szentgyörgyi úrnál?... Én is mindjárt auffűroltatom az urat a Jézus Krisztusnál.” (Domby idézett kiadásában, 103.1.) 2003/3 Hévízi 31