Hévíz, 2005 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1-2. szám - Szilágyi Ferenc: Csokonai 200 éve. Az 1805-ben elhunyt költő utóélete az irodalmi (művészeti) és a nemzeti köztudatban (tanulmány)
szes művei. Költemények. 1. Bp., 1975, továbbá dr. Czeizel Endre: Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni. Bp., 2001. 23-29.1.) Az első irodalmi „kritika”, bár egyelőre magánjellegű levélbeni, Csokonai irodalmi példaképétől, Kazinczytól származik. 1792-ben írta Csokonai hozzá küldött verseiről: „Az Úr versei igen kedvesen folynak, ’s az ideák nemesek és nem földszint csúszók. Ez pedig maga is poézist teszen, ha a szavak prosában íródnak is.” (Varga Balázs szerk.: Csokonai emlékek. Bp., 1960.) 1794 tavaszán a Magyar Hírmondó c. lapban jelent meg egy névtelen közlemény két írogató debreceni kollégista diákról, a költő és műfordító Nagy Sámuelról, és barátjáról, Csokonai Mihályról. (A névtelen közlemény szerzője egyes - meg nem erősíthető - föltevések szerint Kazinczy debreceni barátjától, Domokos Lajos főbírótól, a Kollégium gondnokától származik. Dicsérőleg említi a diákköltő több készülő vagy elkészült művét, így a Tempefőit is, amelyet igen kesernyés hangúnak, de igen igazságosnak nevez. Lásd Csokonai emlékek.) II. Csokonairól az első igazi - több évtizedre meghatározó - kritika éppen első pozitív tartalmú bírálata írójától, Kazinczytól származik. Az értékelés voltaképp egy nekrológból a debreceni temetésen is jelen volt Kazinczytól, aki ebben az emlékcikkben affektált mizantróphiáját emlegette Csokonainak, s bejelentette, hogy írói hagyatékát ő kívánja majd közreadni. Ezért a debreceni tollforgatók, barátok megnehezteltek, de legfőképp Csokonai tervezett síremlékének Kazinczy által ajánlott feliratáért: „Árkádiában. Éltem. Én. Is.” Mivel a lexikonokban Árkádiáról ezt találták: „derék marhalegelő volt, kivált szamarakra”. Ebből kerekedett az ún. Árkádia-pör, s több évtizedes irodalmi, stiláris harccá dagadt Széphalom és Debrecen között. A Kazinczy tanítvány Kölcseynek 1817-ben a Tudományos Gyűjteményben megjelent Csokonai bírálata olaj volt a tűzre, ebben Csokonai ízlését bírálta, s szókimondását azzal magyarázta, hogy „nem szerezhetett fiatal korában oly társalgást, melly az un. Nagyvilág csinosabb tónusát vele megismertethette volna.” S noha elismerte „népi tónusú darabjai” (pl. a Parasztdal, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz) „geniális szökdeléseit”, kifogásolta dalaiban az ilyen „köz expresszió”-kat, mint pl. a Kincsem, Gyöngyalak s általában népies, „provinciális” stílusát. Kazinczy és Kölcsey a német klasszicizmus esztétikáján nevelkedtek, s az akkoriban kiteljesedő nyelvújításban az arisztokratikus felfogást vallották, míg Csokonai Herdernek a népköltészetre, a „nemzeti karakterére („Nationalcharakter”) figyelmeztető, a romantikát előkészítő elveit követte. A jövő Csokonait igazolta, ám Kazinczy és Kölcsey 2005/1 Hévíz A 7