Világkép, 1941 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1941-01-10 / 1. szám - Csömöri József: Öreg nincstelen (Novella)
Öreg nincstelen Jólesett elüldögélni a padon, egy-egy szót váltani más tétlenekkel, akiket szintén erre a padra ültetett a véletlen, fel-feltekinteni a teret környező házakra, sütkérezni a napon. Amikor mások verítékezve szidták a nagy meleget, ő csak öszehúzta szemét s nem szólt. Minek vitatkozott volna? Ha egyáltalán képes lett volna arra, hogy valami nagyot kívánjon, akkor örök nyarat kívánt volna. Mert a tél: az ellenség. Köhögteti a tüdőt, karmolja a gégét, tüsszentésre ingerli az orrot, megkönnyezteti a szemet, ezer tűvel szurkálja a kéz és láb ujjait, meggörnyeszti, majdhogy el nem töri a hátgerincet és hasogatja a térdet. A tél rossz, a tél hideg, mint a sír. De nyáron él az ember. Sütött a nap, goromba jósággal. A tarkójában, a lábszárában érezte a jót- S aki bolond volt, az hát csak szidhatta a meleget, nem vitatkozott vele. Sütött a nap a térre melegen. Ezért szerette a teret is. És mégis baj volt a térrel. A vad, tökéletlen horda, amely port vert íet maga körül, ordítozott, üvöltött, rongy labdát vagdalt a napon fénylő kopasz főhöz s aztán szemtelenül megkérdezte: nem látta a labdám, bácsi? És vihogva, nyerítve elszáguldott. Ez a nyomorult falka, melynek izgató szemtelensége határtalan volt, ez rontotta meg a tér békéjét és nyugalmát. Az úgynevezett gyermekek, ezek a kis, mocskos állatok Miattuk történt, hogy bár boldogan, de mégis gyűlölettel és félelemmel foglalta el helyét a padon. Undorodott és félt tőlük. Ám a nap melege végül is minden áldozatot megérdemelt. * „ Ült a padon, szőrtelen koponyája fénylett, ragyogott és kis szeplők keletkeztek rajta vidáman. Egész testét átjárta a jóleső meleg, karja elnyúlt a pad támláján, szemét lehúnyta, mintegy szertartásszerűen. Boldog ivóit Nem gyötörte magát olyasféle kérdésekkel, hogy mi is hát egy élet mérlege például? S hogy alkotott-e valami maradandót? Int és élvezte a napot, behunyt szemmel, mint legénykorában a szerelmes csókokat Hallgatta a körútról idegomolygó zajokat. A csorda most kivételesen csendes volt Egyszerre a lábához csapódott egy jókora kavicsdarab gorombán, kegyetlen ünneprontással. Megrezzent, mint egy amúgyis félénk madár. A pad támláján nyújtózó karja riadtan a levegőbe lendült s úgy is maradt mereven, mint valami madárijesztő karja a búzatáblán, mert a nagy ijedtségtől, hirtelen nyelt egyet és a nyelés rossz helyre csúszott és köhögött kivörösödve, fuldokolva, kinyújtott karja a levegőben. Percek múltak el, amíg lecsillapult, ez a köhögés és akkor rögtön kiabálni kezdett, keserű káromkodással s köhögött ,utána kínosan megint. Szemében könnyült: az