Híd, 1953 (17. évfolyam, 3-12. szám)

1953-04-01 / 4. szám - Bálint István: Petőfi

PETŐFI Petőfi a magyar irodalom egyik legnagyobb, eddig még meg nem fejtett titka. Ez kissé furcsán hangzik, de így van. Talán azért hangzik furcsának, mert az emberek megszokták, hogy Petőfit az egyszerűség, könnyen érthetőség költőjének tekintsék. De nem vették észre, hogy ez az egyszerűség maga a legbonyolultabb titkok egyike, a könnyen érthetőség mögött nem látták a magyar irodalom egyik legnehezebben megvála­szolható kérdését, hogyan jelenhetett meg Petőfi abban a magyar iroda­lomban, amelyben elődje Vörösmarty, kortársa pedig Arany volt. Fej­tegetéseinket e kérdés köré próbálnánk összpontosítani, Petőfi egész életútjával csak annyiból foglalkozunk, amennyire szükséges, hogy fej­tegetéseink ne maradjanak a légüres térben. 1. A fent említett kérdés nem is olyan egyszerű, mint első pillanatra gondolnánk. Legelőször tisztában kell lennünk, hogy Petőfi korában a forradalmi romantika végnapjait, reakcióssá alakulásának napjait éli át. És mégis, ugyanebben a korban, a felbomló romantika korában, sőt, ennek a romantikának közvetlen hatására, jelentkezik a roman­tika legkövetkezesebb forradalmiasságú költője , Petőfi, olyan költő, akihez hasonló lírikust Heinéig, sőt Baudelaireig nem tudott létrehozni a romantika. Még­hozzá olyan következetlen forradalom költő­jeként, mint a magyar szabadságharc, amelynek minden forradalmi jellege el­lenére a következetes forradalmiasság szempontjából súlyos szervi hibái voltak — mindjárt az első napokban olyan sajtótörvényt fogadott el, amely nem sokkal járt a metterlincki sajtótörvények előtt; a jobbágy­ság felszabadítását olyan következetlenül hajtotta végre, hogy a job­bágyság végleges megszüntetése, a szerződvényes jobbágyok végleges felszabadításával, csak 1896-ban ért véget; még legpozitívabb vívmá­nyának — az úrbér megszüntetésének — végrehajtása is a forradalom legyőzőire maradt, mert a képviselő uraknak jóval fontosabb volt, hogy a kártérítésről vitatkozzanak, csak félévi harc után fosztják meg trón­juktól a Habsburgokat és még akkor is akadnak sokan olyanok, akik ezért összeesküvést szőnek Kossuth ellen aki pedig maga sem mondható Robespierre, Marat típusú forradalmárnak, stb. Ebben állna a kérdés lényege, most pedig próbáljuk megválaszolni. 2. Egy nagy író jelentkezése sohasem csak a tehetség kérdése, így ab-­ ban is, hogy Petőfi ilyen óriássá nőhetett, fontos — nem egyedülálló, de kétségtelenül igen fontos — szerepet játszott az a körülmény, hogy egyéniségének, egyéni fejlődésének és az objektív társadalmi — magyar és európai — körülmények egymásra találása lehetővé tették­, sőt, egye­nesen megkívánták, hogy Petőfi egymaga csinálja meg mindazt, amihez másutt az írók egész nemzedékei voltak szükségesek. (Tehát nem azért nagy, mert ezt megcsinálta, hanem azért lehetett nagy, mert ezt meg­csinálhatta.) Így például Európában majdnem mindenütt külön írónem­zedékek, vagy legalább is más írók voltak a szellemi forradalom vég­rehajtói és a forradalom harcosai, énekesei — ha ugyan egyáltalán vol­tak. Nálunk ezzel szemben Petőfi volt a szellemi forradalom végrehaj­tója is, de a forradalom előkészítője és énekese, harcosa, sőt, mondhat­

Next