Híd, 1953 (17. évfolyam, 3-12. szám)
1953-04-01 / 4. szám - Bálint István: Petőfi
PETŐFI Petőfi a magyar irodalom egyik legnagyobb, eddig még meg nem fejtett titka. Ez kissé furcsán hangzik, de így van. Talán azért hangzik furcsának, mert az emberek megszokták, hogy Petőfit az egyszerűség, könnyen érthetőség költőjének tekintsék. De nem vették észre, hogy ez az egyszerűség maga a legbonyolultabb titkok egyike, a könnyen érthetőség mögött nem látták a magyar irodalom egyik legnehezebben megválaszolható kérdését, hogyan jelenhetett meg Petőfi abban a magyar irodalomban, amelyben elődje Vörösmarty, kortársa pedig Arany volt. Fejtegetéseinket e kérdés köré próbálnánk összpontosítani, Petőfi egész életútjával csak annyiból foglalkozunk, amennyire szükséges, hogy fejtegetéseink ne maradjanak a légüres térben. 1. A fent említett kérdés nem is olyan egyszerű, mint első pillanatra gondolnánk. Legelőször tisztában kell lennünk, hogy Petőfi korában a forradalmi romantika végnapjait, reakcióssá alakulásának napjait éli át. És mégis, ugyanebben a korban, a felbomló romantika korában, sőt, ennek a romantikának közvetlen hatására, jelentkezik a romantika legkövetkezesebb forradalmiasságú költője , Petőfi, olyan költő, akihez hasonló lírikust Heinéig, sőt Baudelaireig nem tudott létrehozni a romantika. Méghozzá olyan következetlen forradalom költőjeként, mint a magyar szabadságharc, amelynek minden forradalmi jellege ellenére a következetes forradalmiasság szempontjából súlyos szervi hibái voltak — mindjárt az első napokban olyan sajtótörvényt fogadott el, amely nem sokkal járt a metterlincki sajtótörvények előtt; a jobbágyság felszabadítását olyan következetlenül hajtotta végre, hogy a jobbágyság végleges megszüntetése, a szerződvényes jobbágyok végleges felszabadításával, csak 1896-ban ért véget; még legpozitívabb vívmányának — az úrbér megszüntetésének — végrehajtása is a forradalom legyőzőire maradt, mert a képviselő uraknak jóval fontosabb volt, hogy a kártérítésről vitatkozzanak, csak félévi harc után fosztják meg trónjuktól a Habsburgokat és még akkor is akadnak sokan olyanok, akik ezért összeesküvést szőnek Kossuth ellen aki pedig maga sem mondható Robespierre, Marat típusú forradalmárnak, stb. Ebben állna a kérdés lényege, most pedig próbáljuk megválaszolni. 2. Egy nagy író jelentkezése sohasem csak a tehetség kérdése, így ab- ban is, hogy Petőfi ilyen óriássá nőhetett, fontos — nem egyedülálló, de kétségtelenül igen fontos — szerepet játszott az a körülmény, hogy egyéniségének, egyéni fejlődésének és az objektív társadalmi — magyar és európai — körülmények egymásra találása lehetővé tették, sőt, egyenesen megkívánták, hogy Petőfi egymaga csinálja meg mindazt, amihez másutt az írók egész nemzedékei voltak szükségesek. (Tehát nem azért nagy, mert ezt megcsinálta, hanem azért lehetett nagy, mert ezt megcsinálhatta.) Így például Európában majdnem mindenütt külön írónemzedékek, vagy legalább is más írók voltak a szellemi forradalom végrehajtói és a forradalom harcosai, énekesei — ha ugyan egyáltalán voltak. Nálunk ezzel szemben Petőfi volt a szellemi forradalom végrehajtója is, de a forradalom előkészítője és énekese, harcosa, sőt, mondhat