Híd, 1955 (19. évfolyam, Műkedvelő Színpad, a Híd melléklete 1. szám)
Műkedvelő Színpad, 1955-01-01 / 1. szám
Stúdió-órák (Színpadi munka III) — Befejező rész — Milyen kellemes, szívbizsergető érzés az a pillanat, a várakozásnak az a forró, nesztelen másodperctöredéke, amikor felmegy a függöny és elkezdődik a játék! Az előkészületek izgalmában felajzott idegek felengednek, a nézőtéren és a színfalak mögött egy pillanatra áhítatos csend lesz — aztán elindul ott fenn, a dobogón egy élet, egy képzeletbeli, de valóságos világ, amelyet mi építünk fel. Hogy is mondja Bánátfi a vén színész, Osztrovszki „Őserdő” című komédiájában? ... „Mi vagyok én? Koldus. Igen, az. De este, a színpadon, mintegy varázsütésre, herceggé leszek. A csavargóból hős lesz!... Igen, itt álljunk meg egy pillanatra. Az átalakulás kérdésénél. Ez a pont, ahol a színész kezdődik. Erről már egyik előbbi stúdióóránkon említést tettünk, de most majd kissé részletesebben beszélünk róla. Az a képzeletbeli világ ott fenn, a dobogón, csak akkor válhat valóságossá, hihetővé, ha mi — azaz a színész — csakugyan „mintegy varázsütésre” azzá válunk, akit játszunk. (Mielőtt tovább mennénk, egy rövid megjegyzésem volna. Küzdjük le magunkban azt a jobb felé való törekvést leszerelő felfogást, hogy „a műkedvelőnek mindent szabad”, mert ő — műkedvelő! A műkedvelő jelzőt nem szabad a rossz fogalmával azonosítani — a műkedvelő csak azért műkedvelő, mert nem hivatásos színész, de szabad és kell is,hogy olyan színvonal felé törekedjék, mintha hivatásos volna!...) Ezt a megjegyzést azért tartottam szükségesnek, mert igen sok műkedvelőnk már eleve azzal fog a munkához, hogy ő csak műkedvelő, tehát őreá nem vonatkoznak a jó színjátszás alapvető törvényei. Elsősorban pedig az átalakulás elve. Az ilyenek önmagukat játsszák, úgy beszélnek, mozognak és élnek a színpadon, mint a magánéletben, éppen csakhogy kosztümöt öltöttek magukra. És akkor, ha mondjuk a falu borbélymestere megjelenne, mint János vitéz a színpadon, az nem János vitéz lesz, hanem csak a borbélymester, aki egy estére huszáregyenruhát öltött. Ez nem színjátszás, ez álarcosbál. A színész ott kezdő 19 5 5 JANUÁR 1 szám aik, ahol megszűnik ő maga lenni. Nem elég kosztümöt ölteni, bajuszt ragasztani és egy másik egyén szövegét elmondani, — ahhoz, hogy a játék a valódi élet illatát árassza, a színésznek arra az egy estére teljesen át kell alakulnia! Ha egy színész száz különböző alakot egyféleképpen alakít, akkor nem játszott. A száz különböző alakhoz meg kell találni mindazokat a szerephez tartozó egyéni jellemvonásokat, amelyek egymástól különbözőkké formálják a száz figurát s ezeket a jellemvonásokat magunkra véve, százféleképpen alakulnak át, így igazán mindig azzá leszünk, akit játszunk. Ezt természetesen csak lelkiismeretes és beható tanulmányozás útján érhetjük el. Mikor kezünkbe vesszük a szerepet, gondolkodjunk el azon: vájjon hogyan is mozogna, beszélne, cselekedne hősünk, ha élne s itt járna közöttünk? Fokozatos kielemzések alapján építgessük aztán fel magunknak a figurát s egyszerre csak, mint a mesebeli rúgás-dobozból elébünk pattan majd az az alak, akit játszanunk kell. Egyszerre önmagunkban érezzük majd őt: lábunk az ő lába lesz, a mozdulatunk úgy lebben majd, mint az övés hangunk az ő hangja lesz, mintha csak egész lényünk megtelt volna az ő lényével. Ez az átalakulás művészete, ez a színjátszás alapja! Nincs unalmasabb látvány, mint egy színész, aki minden szerepében ugyanaz!... Kétségtelen, hogy ebben a minden apróságra kiterjedő munkában a rendező segítsége roppant sokat jelent a színésznek. Hiszen, végeredményben, az ő elképzelése alapján alakul ki az egész előadás és a színész tulajdonképpen a rendező elgondolását kell, hogy életre keltse. Itt egy igen fontos dologra kell felhívnom a rendezők figyelmét. Kerüljék az „előjátszás” módszerét! Ne játszsza meg a rendező a jelenetet, hogy aztán a színész csak papagájmódra utánamondjon s majommódra utánacsináljon mindent! Akkor a színészből nem lesz más, csak egy jól idomított automata. Akkor belső átalakuló és alkotó munkáról szó sem lehet... Kínlód-