Híd, 1963 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1963-05-01 / 5. szám - Sinkó Ervin: Csokonai Vitéz Mihály
1 515 ) ügyvéd tudákos, bombasztikus ékesszólásával emlegeti Csokonai „nem koporsóba való lelkét”, mely „nemcsak feltördelte sírjának boltozatait”, hanem „új erőt révén szintén a földtől, mint a Herkules egyszeri bajnoktársa, maga a halál által lett halhatatlanná”, így szokás írni halott költőkről, így ír Domby Márton is, emlegetve Csokonai „lelkének meleg lehelletét”, mely „hevítgeti még ma is az általa megérzékenyült Hunnia fiainak s leányainak alakait s melleit” — hogy aztán, e protokolláris „szép” bevezetés után csintalan anekdoták és adomák sorozatával kedveskedjék, melyek többnyire arról szólnak, hogy mint tudott „Csokonai másokat igen elmésen rászedni... és mások előtt meglábolhatatlan szorultságiban” milyen leleményesen tudott „segíteni magán”. Nem mulasztja el ez a vidéki fiskális, hogy fitogtassa a maga olvasottságát, s azzal véli dicsérni Csokonai vígjátékát, a „Gerson du Malheureux”-t, hogy nem téve különbséget Shakespeare, Moliére és Kotzebue zsenialitása között, „elmésségére és a benne játszó személyeknek karakterizálására nézve egy huszonegy esztendős ifjúnak gyalázatjára nem válna a Shakespeare, Moliere vagy a Kotzebue hazájában is.” Csokonai Vitéz Mihályban — s ezzel elüt a lírikusoktól s különösen a romantikusoktól — semmi sincs a színészből. Nem tetszeleg egy szerepben sem. Igaz, nem telik és bizony nem is telhet kedve a sorsában, de ő, akinek talán minden költő elődjénél keservesebb sors jutott ki, még csak kísértésbe se jön, hogy stilizálja magát az élő hívői vagy ama „szent maradék”, ama „boldogabb maradék” számára, melyben pedig hitt. Elragadó bája az a következetes antiheroikus csendes emberi magatartás, mellyel minden pátosz nélkül és anélkül, hogy egyszer is tükörbe nézne, viseli a maga csavargó sorsát, vallja meg számtalan megalkuvását, önmegalázkodását és megaláztatását éppúgy, mint ahogy éli és megénekli a tiszta, ihletett nagy perceit, szerelmeit, vágyait és csalódásait. Nincs kevésbé számító, kevésbé hatásvadászó, nincs nála közvetlenebb és nincs igazabb és emberibb a szerencsétlen és szerencsésebb lírikusok között. Ő mindig olyan, amilyen: sohase akar szebbnek vagy másnak látszani. Se maga, se mások előtt. Sok más töredéke között ránk maradt egy be nem fejezett, „Élőbeszéd” című kézirata — az „Alkalmatosságra írt Elegyes versek” című kötethez szánta —, sorok, melyeket nem lehet megrendülés nélkül olvasni. Kezdi majdnem tréfálkozva, pajkos vidámsággal — lírikus, aki azonban, kitűnő érzékkel a humor iránt, objektívvá is tud válni, és tudja úgy szemlélni egy bizonyos Csokonai Vitéz Mihály ágálását, mintha az a személy nem ő maga, nem a maga agyonsebzett lénye volna. Valósággal mintha mulatna magán. Az olvasó vele együtt nevet, és csak aztán eszmél rá, hogy ez az elragadó jókedv valójában keserű csúfolkodás, nehéz keserűség, nem is panasz, hanem vád és önvád egyszerre. „... Mihelyt az országba vagy valamely nagy városba fejedelem, nagy ember, tisztviselő, tudós születik, házasodik, elutaz, hazajön, vagy meghal; vagy valahol nagy ütközet, győzedelem, tűz, földindulás, vagy névnapi vendégség történik, mindjárt minden szegeletbe megrendülnek a fogadatlan bardusok... a Helicon bodzás tövében közmunkát űző versgyártók ... akkor pedig bezzeg van dolga a szegény Musáknak, úton, útfélen, falun, városon, korcsmákon mindenütt kiabálják őket: szállj le Musám, serkenj fel Musám, ülj fel Musám, danolj Musám, segíts Musám, ne hagyj Musám stb. Nem kilenc Musa, de kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyin vannak ezek az urak, és ollyan nagyon szolgáltatják magukat.” Ezt „Alkalmatosságra írt” verseinek az előszavában írta, a kötethez, amely szintén nem jelenhetett meg életében. Emlékeztetni kell rá, hogy ő, aki így kineveti „a fogadatlan bardusokat”, aki ilyen megvetéssel em-