Híd, 1964 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1964-07-01 / 7-8. szám - Sinkó Ervin: A debreceni kollégium poétája
gyönyörűség tündér fiai”, „erkölccsé válván a szívbe szállanak”, a szívbe, ahol azelőtt a gyönyörűség tündérei lakoztak. Az erkölcs tehát az elvesztett Erósz. Az erkölcs az elvesztett szépséggel együtt elvesztett ártatlanság. Mennél inkább puritán, mennél inkább öntelt, annál hazugabb, azaz annál inkább tagadása Erósznak s vele amaz egyetlen emberi morálnak, mely csak a szív esztétikumában, cask az emberi szív esztétikai érzékenységében gyökerezve marad meg a lét és az ember harmóniája spontán kifejezésének. A tündérfiakat és a szívet degradáló erkölcs ilyen, már-már Dorottyáját anticipáló képzettársításokkal jelenik meg a szerelem szépségébe szerelmes ifjú költőnél: „Hány festett arca van, a melyen harminc esztendős rózsák látszanak! hány hajhalottak lidérckednek sok koporsó fejen, hány lagerozott mell búvik a kendőző alá! mindezektől a kellem édes fiai eltávoztak, s a fő és a szív kietlen pusztává hagyatott. A bujaság és a szorgalom állottak helyekbe...” „A csókok” is, mint Csokonai annyi más műve, töredék maradt. S ami az irodalom történetében nem ritka tünemény, de mindig újra meglepő: minden jel arra vall, hogy maga Csokonai csak afféle ifjúkori ujjgyakorlatként értékelte ezt a még töredékes voltában is anynyira az egész Csokonait reveláló, bűvös költői prózát. Vagy talán tisztában volt a jelentőségével, de ugyanakkor azt is tudta, hogy — a kollégiumi diákság szűk körén kívül — ez a műve nem számíthat kortársai megértésére, vagy hogy éppen még botrány kirobbantójává is válhatna? Akárhogy is, ele tény, hogy az összegyűjtött munkái tervezett kiadására szerkesztett előfizetési felhívásaiban, de a gróf Koháry Ferenchez intézett, pártfogásért könyörgő leveléhez mellékelt, „Kézírásban lévő munkácskáimnak megnevezése” listáján még csak meg sem említi „A csókok” nem is kis terjedelmű kéziratát. S Kölcsey se említi meg a nevezetes, „Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítélések” című bírálatában. Az igazság azonban az, hogy Csokonai minden munkájának láthatatlan háttere, mértéke és legbensőbb honvágyának el nem halványodó motívuma, művészetének rejtett lelke mindvégig épp ez az elveszett paradicsom marad, amelyben a tündérek voltaképpen csókok és a csókok a tündérek. „A méla Tempefői” mögött — láthatatlanul éppúgy ez a világ fényeskedik a keleti képzelet pazar csillogásával, mint a Lilla-dalok minden változatában. És ha Dorottya oly kínosan nevetséges — és nemcsak a Dorottya, hanem a farsangi komikus eposz legdaliásabb hőse se mentes a vadságnak valami különleges komikumától — akkor ez azért van, mert a költő a maga csók tündér mitológiájában gyökerezve, mitológiai szemszögből szenvedi, szemléli és ábrázolja a világot és önmagát az adott világban.