Híd, 1981 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám - Jure Kastelan: Tito, szabadság!
TITO, SZABADSÁG! JURE KASTELAN „Nem tudnék beszélni a halálról. A halál csupán az élet része, csak része, mert az élet elpusztíthatatlan. A halálban egyedül az ember veszendő, múlandó része tűnik el, míg lelke, eszméi, gondolatai, cselekedetei tovább élnek és hatnak.” Nem él-e még ma is a szókratészi gondolat? Meghalhat-e a titói elgondolás, amely a történelem keresztutcán egy egész országot, valamennyi embert a halál, a háború és a rombolás ellen szólított? Riadt madárrajokként ötlenek fel bennem most e gondolatok, miközben az egyszerű, emberi és könyörtelen tényt hallgatom: meghalt Tito elvtárs. Nehezemre esik a felismerés, hogy soha többé nem fogjuk hallani eleven hangját. Egyetlen szót sem fog többé leírni. Ám intellektusának tanulsága nem erősebb-e még mindig a tudatunkban? Vajon eltűnhet-e az az ember, aki felismerte az értelem, az igazság és a béke útjait? Nem tudnék beszélni a halálról. Ha kidől egy hatalmas tölgyfa, ropog az egész erdő. Ha a dolgoknak nyoma vész, megmaradnak a képek, a képek örvénylései, a viharok, a hallgatások, elmosódnak az idő határai. Haldoklik a bajtársam ... Ha túléled ... ha találkozol vele ... üdvözöld ... csak képek ... villanások ... tüzet raktunk a hegyekben ... melegszünk ... a távolból mind kivehetőbben szüremlik a dal: Tito, szabadság!... egyre hangosabban: Tito, szabadság ... Számomra úgy tűnik, hogy ezek a szavak az erdőből fakadnak, akár valami irdatlan tenger, hatalmas óceán, amely a hátán hordoz. És valóban léteznek szavak, hatalmasak, akár az óceán, háborgóak és nyugodtak, mint a tenger. .. Tito, szabadság... És hall-