Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)

3-4. szám - 3. szám - Kovács Kálmán: A XX. század végének vízgazdálkodása a Tisza szabályozás tükrében

109 A XX. század végének vízgazdálkodása a Tisza­szabályozás történelmi évfordulója tükrében Kovács Kálmán, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium politikai államtitkára Kivonat: A Magyar Hidrológiai Társaság - együttműködve a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériummal, a Debreceni Kossuth Lajos Tudomány Egyetem Műszaki Főiskolai Karával, a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Akadémiai Bizottságával, továbbá a Tiszántúli Vízügyi Igazgatósággal­­ 1996. augusztus 29-én és 30-án "A Tisza szabályozás 150. év­fordulója és annak eredményei" címmel Debrecenben tudományos ülésszakot rendezett, amelyet követően 1996. augusztus 31-én Tiszadobon, a Tisza szabályozás munkáinak megkezdése helyszínén lévő emlékműveket Göncz Árpád köztársasági elnök és Lotz Károly közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter jelenlétében ünnepélyesen megkoszorúzták Jelen tanul­mány a Szerző tudományos ülésszaki előadása. Kulcsszavak: vízgazdálkodás, Tisza-szabályozás, vízügyi történelem. 1. A Tisza szabályozás történelmi jelentősége 1996-ban, a millecentenárium évében a magyar víz­gazdálkodás is jelentős évfordulót ünnepelt: másfélszáz évvel ezelőtt alakult meg a Tisza-völgyi társulat és kez­dődött meg a Tisza szabályozása. Túlzás nélkül állítha­tó, hogy ez az esemény történelmi sorsforduló volt, meg­teremtette a Tisza­ vidékének gazdasági és társadalmi fejlődéséhez szükséges feltételeket. A vízszabályozás előtti Tiszához mérhető csekély esésű és kanyargós folyó Európában nem található, és nincs ilyen összetett árvízvédelmi rendszer sem, nemcsak, hogy Európában, de a világon is alig. Szabályo­zására, rendezésére már évszázadokkal korábban találunk kezdeményezé­seket. A Körösök völgyében a XIII. századból vannak írásos emlékek a folyók ármentesítő töltéseiről. Említhető II. Mátyás 1613-ból származó dekrétuma, amely az érdekeltek kötelességévé teszi az ármentesítést: "A Tisza kiöntéseivel szemben a töltések emelésére azok a vármegyék, ame­lyekben ez a folyó kiáradni szokott, a saját javaik megmaradása érdeké­ben egymás között határozzanak." (Károlyi Zs., 1960). A török hódoltsá­got követően, a XVIII. században egyre több vízszabályozási munkára ke­rült sor. 1788-ban életre hívták a budai Vízügyi és Építészeti Igazgatósá­got tíz országos kerülettel. 1816-ban rendkívüli árvíz volt a Tisza-vidéken, pusztítása országos elkeseredést váltott ki. Ez az esemény már jelentős szerepet játszhatott Széchenyi gondolkodásában, abban, hogy a további évtizedekben - doku­mentálhatóan 1827-től - többek között a vízszabályozással is foglalkozott. 1830-ban újabb rendkívüli árvíz pusztított ezen a vidéken és nyilvánvaló­vá lett, hogy az ármentesítés ügye országos jelentőségű és záloga a nem­zet gazdasági és kulturális felemelkedésének. Ugyanakkor a közvélemény, a kor politikusai egyaránt - szinte kivétel nélkül - ezt csaknem megoldhatatlan feladatnak tartották Érdemes feli­dézni Deák Ferencnek az Országgyűlésben 1839. december 6-án mon­dott szavait: "Én azt hiszem, hogy a Debrecen-Pest közötti vonatra néz­ve alig van valaki a Karok és Rendek között, aki - velem együtt­­ tekint­ve hazánk ezen részének geográfiai helyzetét - álomnak ne tartaná, hogy itt valaha vasút létezhessen." (Korbély, 1937). 1845-ben ismét súlyos tiszai árvíz volt, amely végső lökést adott ahhoz, hogy 1846. január 22-én, közel 60 évi előkészület - térképezés, tervezés, az érdekeltek szer­veződése stb. - után sor került a Tisza-völgyi Társulat megalakulására és 1846. augusztus 27-én Tiszadobon a Széchenyi István által megálmodott, Vásárhelyi Pál által tervezett szabályozási munkák első kapavágására. Lászlóffy Woldemár (1982) a Tiszáról szóló mono­gráfiájában arról írt, hogy a történelem tanúsága szerint a nagy technikai alkotások megszületésének négy ténye­ző egyidejű érvényesülése a feltétele: 1.) Legyen tervező, akinek az agyában az elgondolás megszületik. 2.) Legyen olyan előrelátó államférfi, esetleg uralkodó, aki felfogja az ügy jelentőségét és felkarolja azt. 3.) Nélkülözhetetlen a terv megvalósításához szükséges gazdasági erő. És végül: 4.) Elengedhetetlen a nyugodt politikai légkör. A Tisza­ szabályozásához az első és második tényező -sajnos csak rövid ideig - megvolt Vásárhelyi és Széche­nyi személyében. A harmadik tényező, a gazdasági erő a Tisza-völgyi Társulat létrejöttével biztosítani látszott an­nak ellenére, hogy a további évtizedekben a Társulat for­málisan még meg is szűnt, de azután ismételten feltá­madt és keretet, anyagi hátteret adott a szabályozási munkáknak. A negyedik tényező - a nyugodt politikai légkör - viszont nem érvényesülhetett az 1848-49-es for­radalom és szabadságharc eseményei, majd az azt köve­tő sötét évek alatt, a terv megvalósítása évtizedekre visszaesett, így szinte törvényszerű volt, hogy a további fejlődés minden lépését egy-egy nagyobb, pusztító árvíz váltotta ki: 1855-ben, 1867-68-ban, 1879-ben (Szeged elpusztu­lásával), 1881-ben és 1888-ban. Csaknem fél évszázad ármentesítő, vízszabályozó munkáját követően 1895-ben vonult le a Tiszán az első olyan nagy árvíz, amelynél a károk - a korábbiakhoz képest - már mérsékeltek voltak. Széchenyi jövendölése, Vásárhelyi terve beteljesedett, annak ellenére, hogy a Tisza-völgy árvízvédelme azt kö­vetően is, napjainkban is ad újabb és újabb feladatokat a vízügyi szolgálat számára. A 150 évvel ezelőtti Magyarország válaszút előtt állt: hogyan tovább, milyen fejlődési pályát kövessen? Ehhez a politikai önállóság megteremtése mellett alapvető volt a fejlődést akadályozó természetföldrajzi tényezők le­küzdése, a vízszabályozás megvalósítása, amely megte­remtette a feltételeket a vasútépítésekhez, az iparosítás­hoz, a mezőgazdaság felemeléséhez. Deák fentebb idé­zett szavai nem igazolódtak, az Alföld jó közlekedési feltételekkel bíró, virágzó termőtájjá vált. Az ország mai helyzete több szempontból analóg a 150 évvel ezelőttihez abban a tekintetben, hogy az or­szág fejlődési pályájának kijelölése ismét csak sorsfordí­tó lehet a nemzet számára. Ezt a fejlődést az Európai U­i­óhoz való integrálódásban látjuk. Ma is átalakulást é­lünk meg: egy mindent felvállaló, gondoskodó államról a piacgazdaságra való áttérés időszakát.

Next