Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)

4. szám - Kováts Gábor: Második honfoglalás a Tisza völgyében

A hidrológia tudományának hazai fejlődése Vágás István Ez a rövid áttekintés a műszaki hidrológia, hidromet­ria és hidrográfia tudományterületének az összeállítás szerzője által meghatározónak vélt, ma már több mint 200 évre visszatekintő hazai fejlődési irányzatait foglalja össze irányzatait, és nem személyiségeit A hidrológiai tudományunkat előre vivő személyiségek neve jórészt is­mert és tisztelt. Az itt adott keretek aligha tennék lehető­vé mindegyikük illő és megfelelő méltatását. Sokkal ke­vesebb szó szokott azonban esni arról, miben járultak hozzá a hidrológiai tudomány általános fejlődéséhez a hidrológia hazai munkálói: milyen hidrológiai szakterüle­tek fejlődtek nálunk, milyen szemléletmódok versengtek egymással, s mindezek miként hatottak akár a hazai, akár a világ tudományos érdeklődésére. Volt idő, amikor szerettük magunkat "hidrológiai nagyhatalom" -nak nevezni. Talán akadt a külföldön is néhány barátunk, aki - látva és elismerve sok tekintetben tényleg szép eredményeinket - egyet is értett ezzel a vélekedéssel. Annyiban valóban volt is alapja ennek, hogy a Ti­sza és a Tisza-völgy szabályozásának 19. századi nagy műve, a még a történelmi ország­területen végrehajtott további folyószabályozások, víz­rendezések, az azokkal kapcsolatos talajjavító munkák, a vízrajzi szolgá­lat mintaszerű megszervezése és működtetése, a későbbiekben az öntö­zési és vízerőhasznosítási terveink, az országos és területi vízgazdálkodá­si kerettervek elkészítése és megindult kivitelezése megadta a feltétele­ket nemcsak vízgazdálkodásunk kiteljesítéséhez, hanem számos, a víz­gazdálkodás ágazataihoz kapcsolódó, lényegében hidrológiai probléma felvetéséhez, és adottságainkhoz alkalmazkodó, olykor világviszonylat­ban is egyedülálló megoldásához. Az elmondottakból következik, hogy a hidrológia fejlődése akkor volt "magyar"-nak nevezhető, amikor a hazai vízgazdálkodás időszerű problémáihoz kapcsolódott, és ugyanakkor­ az egyetemes hidrológiai tu­dományt akkor gyarapíthatta, ha a saját problémáit tehette a világ egye­temes tudományának problémáivá A Budapesti Műszaki Egyetem jogelődjét, a Pázmány Péter alapítot­ta nagyszombati, majd budai tudományegyetem 1782-ben elkülönített intézetét Institutum Geometricum et Hydrometricumnak nevezték. A hidrológia, a vízépítéstan oktatásának mintegy két évszázaddal ezelőtti kezdete tehát a hidrológiai tudomány hazai fejlődésének kiinduló pontja. A kezdetek mindenhol és mindenkor a szakterület fej­lettebb elméleteinek és módszereinek átvételét jelentették. Ez történt a XVIII. század végén, majd száz évvel ké­sőbb, 1886-ban a vízrajzi szolgálat megalapításakor, vagy 1937-ben, a Tiszántúl öntözési munkálatainak indulá­sánál. Az ismert külföldi példák tanulmányozása és érté­kelése nyomán alakultak ki saját módszereink, elméleti és gyakorlati megoldásaink, amelyek gyakran annyira bevál­tak, hogy vissza is hathattak az eredetiekre. A Tisza sza­bályozásának nemzedékekre terjedő műveletei sem nélkü­lözték a meglévő tapasztalatok hasznosítását, amellett, hogy alapvetően a hazai hidrológiai, geográfiai és gazda­sági viszonyokhoz alkalmazkodtak. Vonatkozott ez hid­rológiai tudományunk szűkebb érdeklődési körére, így eredményeire is. A hidrológiai tudomány hazai fejlődése két körbe volt csoportosítható: a megfigyelésekre, elméleti meggondolá­sokra támaszkodó új törvényszerűségek, összefüggések megalkotására, illetve az újszerű hidrológiai következte­tések, megállapítások, eljárások kidolgozására a matema­tikából, fizikából, vagy más tudományágakból kölcsön­zött elméleti alapok felhasználásával, átformálásával, és tovább­fejlesztésével. 1. A vízrajzi és árvízvédelmi hidrológia A vízrajzi szolgálat 1886-tól csaknem száz éven át centralizált volt. Az 1970-es évek közepétől vették át fel­adatainak jelentős részét a területi szervek, a vízügyi igaz­gatóságok. Nagy érdemei voltak mind a vízrajzi szolgá­latnál hivatalosan dolgozó, mind egyes egyénileg alkotó szakembereknek a vízrajzi műszer, mérőeszköz és mérő­műtárgy fejlesztésben. Sajnos, a gyártásban már kevéssé, hiszen a hazai igények és lehetőségek legfeljebb csak kis­üzemi méreteket engedtek, azokat is csak időszakosan. A dunai és tiszai, valamint a kisebb vízfolyásokon elő­fordult árvizek szükségessé tették nemcsak a vízmérce­hálózat létrehozását, hanem a vízhozamok rendszeres mé­rését is. A kezdeti - és későbbi - cél az egyes folyószelvé­nyekben meghatározandó vízhozam-vízállás összefüggés, a vízhozamgörbe megszerkesztése lett A tiszai tapaszta­latok mondatták ki már 1898-ban vízrajzi szolgálatunk­kal, hogy az áradás és apadás során ennek az összefüg­gésnek az egyértelműsége megszűnik. A magyar szakiro­dalom alkotta meg akkor és utóbb ebből az "árvízi hu­rokgörbe" elméletét. Sokkal később, az 1970-es évtized tapasztalatai bizonyították, hogy ez az elmélet még nem befejezett: létezik "fordított" kanyarodású árvízi hurok­görbe is. Magát a jelenséget olyan vízszín-duzzasztási és süllyesztési hatások okozzák, amelyek a Tisza vízfolyását illetően együtt járhatnak akár az árhullám tető­zésének vízfolyással szembe haladásával A kérdéskör kutatása a tovább bővül, hiszen az 1998, 1999 és 2000. évi tiszai ár­hullámok újabb adatokat szolgáltattak ehhez. Kétségtelenné vált viszont ezekből a hazai kutatási eredményekből, hogy a folyók árhullámainak előrejelzésében a vízhozam-vízállás kapcso­lati összefü­ggések merev értelmezése jelentős tévedésekre is vezethet Ugyancsak tévedésre, vagy helytelen helyzetkép-alkotásra juthatunk, ha az árhullámok levonulásának irányát és sebességét azonosnak tekintjük a vízmozgás (közép) sebességével, illetve irányával. Az árvízszintek előrejelzésében a 19. és 20. század for­dulóján fontos előrehaladás volt a Gauss által a 19. szá­zad elején kidolgozott korrelációszámítás alkalmazása. Elkészültek a Dunára is, a Tiszára is - bár akkor még igen összetett elemi számítási munkával - olyan korrelációs e­gyenletek, amelyek alapján egyes felső vízmércék tetőzési vízállásaiból következtetni lehetett alsó vízmércéken vár­ható tetőző vízállásokra. A hazai folyók - különösen a Ti­sza - vízjárása csak meglehetősen laza, nagy előrejelzési számkörökkel terhelt összefüggés-rendszert eredményez­hetett, amelytől a számításokat követő árhullámok adatai erősen eltérhettek. A számítógépet megelőző időszakok­ban ezért megbízhatóbb eredményeket hozott az adatok grafikus feldolgozásából származó "grafikus korreláció" néven ismertté vált módszer, mert abban szemléletesen jelentek meg a megújítható kapcsolati elemek. Az árvízi előrejelzésnek az 1970. évi és a 70-es évtized tiszai árvízi tapasztalatait értékelő kutatása vezette be­­ a "hidrológiai önállóság" fogalmát Eszerint a főfolyón a megállapított előrejelzési összefüggések csak akkor ma­radnak érvényben, ha az elindult árhullám a mellékfolyók, vagy a befogadó hatásai ellenére is képes megtartani eze- 217

Next