Hidrológiai Közlöny 2006 (86. évfolyam)

1. szám - Szesztay Károly: Globális környezetvédelem és vízellátottság az ezredforduló évtizedeiben (Irodalmi áttekintés és gyakorlati következtetések)

1 Globális környezetvédelem és vízellátottság az ezredforduló évtizedeiben Szesztay Károly 1028. Budapest, Kőrózsa u. 21. Kivonat: A vízgazdálkodás és a központi gazdálkodás egymásra utaltságát az teszi a politikai irányítás és a gazdálkodási döntések egyik leggyakoribb és legsokrétűbb feladatává, hogy a vízjárást, a víz­minőséget és a vízi élővilágot befolyásoló legfon­tosabb ipari, mezőgazdasági és lakóhelyi tevékenységekben - jellegükből és intézményi tagozódásukból adódóan - csak széleskörű ágazatközi együttműködéssel és kormányzati döntéssel lehet a közérdeket érvényesíteni. Kulcsszavak: vízgazdálkodás, környezetvédelem, globalizáció. Globalizálódó világunkban a vízgazdálkodási politika megfogalmazása és sikeres alkalmazása több vonatkozás­ban is a közösségi együttélést szolgáló központi politika egyik központi kérdésévé és próbakövévé vált. Ennek legfontosabb oka és politikai vetülete, hogy a globalizá­ciót gerjesztő piaci terjeszkedés nem­ szándékolt, de kö­vetkezetesen jelentkező és egyre súlyosbodó káros mel­lékhatásainak, (az ,,externalitások"-nak) jelentős hányada a légkörzési és a vízkörforgási ciklusokhoz kapcsolódik, és csak ezek ismeretében válik kezelhetővé. Az ilyen jel­legű „külső" hatások gazdasági és társadalmi következ­ményeinek súlyosbodása lényegében abból adódik, hogy a vízelőfordulások körforgási, lefolyási és tározódási cik­lusai úgyszólván teljes egészükben átszövik a természeti környezetet és a társadalmi tevékenységeket. Ugyanak­kor a vízgazdálkodás és a központi gazdálkodás egymás­ra utaltságát az teszi a politikai irányítás és a gazdálkodá­si döntések egyik leggyakoribb és legsokrétűbb feladatá­vá, hogy a vízjárást, a víz­minőséget és a vízi élővilágot befolyásoló legfontosabb ipari, mezőgazdasági és lakó­helyi tevékenységekben - jellegükből és intézményi tago­zódásukból adódóan - csak széleskörű ágazatközi együtt­működéssel és kormányzati döntéssel lehet a közérdeket érvényesíteni. Az ENSz alkotmánya és a globalizálódó piac exter­nalitásai Az európai civilizációból kinőtt és a globalizálódás út­jára lépett mai gazdasági világrend kibontakozását és hosszabb időtávlatú fenntarthatóságát egy egyre nyilván­valóbbá váló, és egyre nehezebben kezelhető belső el­lentmondás veszélyezteti: a mába torkolló történelmi korszakot 1945-ben elindító ENSz alkotmány - a két vi­lágháború és a gazdasági válságok keservein és tanulsá­gain okulva - az emberek és az országok közötti békés e­gyüttélés és a kölcsönös előnyökön alapuló testvéri e­gyüttműködés elveit tűzte zászlajára. Az azóta eltelt fél évszázad gazdasági, társadalmi és politikai fejleményei azonban ezekkel az elvekkel többnyire szöges ellentétben álló tényeket és irányzatokat hoztak felszínre. A szegény többség és a gazdag kisebbség létbiztonsága és életminő­sége közötti történelmi különbségek a társadalmakon be­lül és az országok között is összességükben tovább éle­ződtek, és ugyanakkor változatlanul, vagy a korábbinál is gyorsabb ütemben folytatódott a természeti környezet készleteinek és élővilágának a folyamatos utánpótlást je­lentősen túlhaladó mértékű kitermelése, illetve elszeny­nyezése és elpazarlása. Az ENSz alapokmányaiban megfogalmazott, majd számos későbbi nemzetközi konferencián és világcsú­cson megerősített és felújított „testvéri eszmeiség" valóra váltásának elmaradásában a gazdasági terjeszkedés és a globalizálódás motorjának, a piac-mechanizmusnak, pon­tosabban a piac-mechanizmus öncélúvá és öntörvé­nyűvé válásának volt és van meghatározó szerepe. El­méleti meggondolások és történelmi tapasztalatok világo­san mutatják, hogy a „magára hagyott" piaci törvények és bővített újratermelési ciklusok olyan járulékos mellékha­tásokat (externalitásokat) gerjesztenek, amelyek a ciklu­sok ismétlődésével fokozatosan erősödnek és a kialakuló társadalmi és környezeti válság­gócok hosszabb időtáv­latban a termelési és fogyasztási rendszer egészét veszé­lyeztető aránytalanságokhoz vezetnek. Geopolitikai vetületükben a globalizálódó világunkat terhelő társadalmi feszültségek és a környezeti válságok súlyosbodásának okai abból erednek, hogy globális szin­ten mindmáig úgyszólván teljességgel hiányzik a piac­mechanizmust kiegészítő gazdaságpolitikai irányítás, ami a mellékhatásokat és externalitásokat „internalizálná", vagyis lehetővé tenné, hogy a döntéseket megalapozó ér­tékmérlegek ezeket is tükröznék, és így a gazdálkodási rend egészének stabilitását és hosszabb időtávlatú fenn­tarthatóságát biztosítsák. Bár az ilyen rendeltetésű adózá­si és támogatási rendszert a gazdasági világrend kialaku­lását irányító országok kormányzatai saját területükön már régóta kiépítették, és egymás közti együttműködé­sükben (például az OECD-ben és az Európai Unióban) is következetesen szorgalmazzák, de a globális méretű ki­terjesztés elől - a skandináv országok és Hollandia kivé­telével - mindmáig mereven elzárkóznak. Jellemző példa ebben a vonatkozásban, hogy az USA kormányzata 2001. márciusában egyoldalúan felmondta az 1997-ben már aláírt nemzetközi széndioxid-kibocsátási keretegyez­ményt, Anglia pedig a Thatcher-kormány idején nyíltan és egyoldalúan a piacok kiterjesztését gátló akadályok el­hárítását tette külpolitikai irányvonalának gerincévé. Vi­lágosan jelzi a piac­mechanizmust kiegészítő globális méretű szociális és környezeti háló szükséges és sürgős voltának elvi elismerése és megvalósításának késlekedé­se közti ellentmondást az is, hogy a gazdag országok az 1992. évi Riói Világcsúcson vállalt ilyen irányú szerény hozzájárulás (az évenkénti nemzeti össztermék 0,7 %-á­nak) valójában csak kis hányadát (többnyire a GNP 0,1-0,3-át ) teljesítik; valamint, hogy rendkívül lassan halad előre a Riói Világcsúcson elfogadott hat nemzetközi kör­nyezetvédelmi keret­egyezmény és szerződés-tervezet or­szágonkénti ratifikálása. Különösen nyilvánvalóvá vált a globális együttműködés elvének és gyakorlatának ellent­mondása az 1995-ben létrehozott Világkereskedelmi Szervezet (a WTO) munkájában, amelyben a piaci érde­keket nyíltan és egyértelműen a társadalmi és környezeti válságok elhárításának és megelőzésének szempontjai elé helyezték (Dodds 2002).

Next