Hidrológiai Közlöny, 2013 (93. évfolyam)

2013 / 4. szám - Alföldi László: Beszéljünk a Tiszáról

szág felvirágzásáról külföldi mérnökök által csatornázási tervet készíttessenek (Herrich 1873). Mária Terézia és József császár idején az 1777. évi nagy tiszai árvíz következtében újra komolyan foglalkoztak a Ti­sza szabályozásával, sőt nyoma van annak is, hogy Hollan­diából jött vízépítési mérnökök részletes terveket és nyoma­tokat készítettek. 1793-1802 között már megépült a Duna-Tisza hajózóút kapcsolatát biztosító 2 m-es vízmélységű Ferenc csatorna, mely a két folyó közötti 7 m szintkülönbséget 5 hajózsilip­pel győzte le. A csatornaépítés során jelentős területeket le is csapoltak, s tettek a mezőgazdaság részére használhatóvá. Említést érdemel, hogy a helytartótanács 1770-ben a Du­na sárközi szakaszának szabályozására is hozott határozatot, majd a Királyi Kamara az elvadult állapotok folyószabályo­zási szervezésére királyi biztosokat állított, így a Felső-Ti­­szára Orczy Lőrincet, majd később a teljes Tiszára 1803-tól Vay Miklóst. Orczi L. mint a Felső-Tisza királyi biztosa rögvest hozzálátott a Felső-Tisza, a Bodrog, Latorca, Ung, Ondava megregulázásához, amivel azonban a helyiek ren­díthetetlen ellenállása következtében kudarcot vallott, ezért visszaadta megbízását (Kaján 1998). Nagyon tanulságos, és a korabeli viszonyokat jól tükrözi a Mirhó gát története, amely az Abádszalók közelében lévő Mirhó fokot zárta le. E fokon a Tisza vize Kisújszállás, Túr­­keve, Mezőtúr határán átfolyva a Hortobágy-Berettyó és a Kiskörösök vízgyűjtőjébe jutott. A gát építésének nem min­denki örült, Kunhegyes kimondottan ellenezte. 1754-ben mégis megépült a gát. 1760-ban és 1767-ben fejlesztik (ek­kor Orczy Lőrinc irányításával). „A tokajiak az ottani ma­gas vizet a Mirkó gátnak tulajdonítják, száraz években a gát mögött kiszáradnak a legelők, a gazdák lázonganak”. 1766- ban az ispán vezetésével a gátat elbontják. 1785-ben újra végleg megépítik a gátat. Ez a két történet jó példa arra, hogy a szabályozás mér­nökei mekkora ellenállással találták szembe magukat, a­­mely végső fokon oda vezetett, hogy a világra szóló szabá­lyozás mérnök-szakmai megvalósítását mind a mai napig a helyi érdekérvényesítés jelentős mértékben és hátrányosan torzította. Lónyai Menyhért (1860) akadémiai székfoglalója sze­rint a szabályozási munkálatokra nézve az első alapot József nádor 1815-ben vetette meg, ki a só felemelt árából anyagi alapot eszközölt. Mind a Tisza, mind a Duna vonatkozásá­ban „A Magyar Helytartó Tanácsnak alárendelt mappáció” szerveződött, s az igen gazdagon és részletesen készült, ki­váló minőségben. Huszár Mátyás már 1822-ben kiadta víz­rajzi térképsorozatát a Körösök, a Berettyó és a Tisza völ­gyéről. A Tisza mappációnak a kezdete 1833-ban Lányi Sámuel igazgatása alatt számos gyakorlati mérnök (köztük Vásárhe­lyi Pál) beállításával kezdődött. Az 1841-ig tartó mappáció során felmérték a Tisza és mellékfolyóinak mederalakulatait és a teljes árteret. A fontosabbnak ítélt szelvényeken víz­mércéket telepítettek, végül pedig 1845-re elkészült „A Ti­sza folyóról és annak árhatásairól” szerkesztett, 33 lapból álló, magyarázattal ellátott térképanyag, melyet a Tisza-völ­­gyi Társulat első alakuló ülésén gróf Széchenyi István be is mutatott. Herrich Károly (1875) szerint Beszédes József és a haza mérnökei tervjavaslatot nyújtottak be a híres Kerecseny-Ko­­moró átvágásáról, melynek feladata lett volna a Tisza ter­mészetellenesnek tartott délről északra való haladását meg­szüntetni, és a folyómedret megrövidíteni. A terv hevesen meg lett támadva és a Helytartótanács által elvetve. Amikor gróf Széchenyi Istvánt a Helytartótanács a köz­lekedési osztály élére állította, kezdetét vette a Tisza szabá­lyozás első stádiuma. A szakma ezt az időszakot, pontosab­ban a Tisza-völgyi Társulat megalakítását tekinti a Tisza szabályozás kezdetének, függetlenül attól, hogy már koráb­ban is voltak ilyen munkálatok, de a mocsarak lecsapolásá­­val indult el a terv a megvalósulás felé. Érdemes eltöprengeni, vagy meditálni azon, hogy miért söpörték le az asztalról érdemi vita nélkül a többször felme­rült árapasztó csatorna tervezetének a megvitatását, és miért nem tárgyalták a Beszédes-féle komorói átvágás gondolatát. Mindkét gondolatot ért nyers elutasítás hosszú ideig a fele­dés homályába sorolta azokat, pedig mindkettő az átvágá­sok és a töltésezések fenntartására épített, csak annak hiá­nyosságait kívánta kiküszöbölni. Miért tűntek el a holland vízépítők tanulmányai? Miért maradtak több mint száz éven át az eredeti gondolatok megtárgyalatlanul? (Herrich 1865) Gondolkodásra késztet azonban, hogy a forradalmi gon­dolatok felerősödése, a haza fejlesztésének szent tüze, Szé­chenyi, Kossuth tettre kész versengése vezetett oda, hogy a­­lig fél éven belül sikerült a Tisza menti tulajdonosokat meg­győzni, hogy félretéve a közös teherviseléssel kapcsolatos aggályaikat, nemcsak hogy önként mondjanak le különleges jogaikról, hanem jelentős hozzájárulást vállaljanak a Tisza szabályozás, a „második honfoglalás” megindításáért. Ettől függetlenül már a XIX. sz. végén a Tisza-mentén is egymás után alakultak a vízszabályozási társulatok. Szinte a feledés homályába merült, hogy korábban Széchenyi I. Andrássy Györggyel angliai és franciaországi tanulmányú­ton járt 1833-1834-ben, ahová magával vitte a több idegen nyelvet beszélő Vásárhelyi Pált, akit éppen ugyanabban az évben a Duna-szabályozás vezetésére neveztek ki. Vagyis akkor Vásárhelyi valószínű még nem foglalkozott a Tisza szabályozással. Amikor 1845-ben gróf Széchenyi Istvánt a közlekedési bizottmány élére nevezték ki, felismerte, hogy a Tisza sza­bályozás sok kis, nagy önállósággal rendelkező társulattal a­­ligha valósítható meg. Az 1845. évi rendkívüli árvíz után József nádor a tiszai biztosokkal és a helytartótanács néhány tagjával értekezletet tartott, amelyen Széchenyi István a közlekedési osztály elnökének kinevezettjeként részt vett, és magára vállalta a feladatokat, majd első lépésként meglá­togatta a Tisza-völgyet, ill. a térség legtekintélyesebb birto­kosait. Ismeretes, hogy gróf Széchenyi, mint a Közlekedési Bi­zottmány elnöke, 1846. január 26-ra háromnapos értekezlet­re hívta a „Tisza-völgy Vízi-rendezésre alakult egyesületek, kincstári uradalmak és a káptalan mértékadó képviselőit”. A jegyzőkönyv szerint a központi ülésnek nevezett összejöve­tel elnökéül Széchenyi Istvánt választották az országos köz­lekedési központi bizottság részéről, ideiglenes tag lett Vá­sárhelyi Pál királyi hajózási felügyelő is. Január 26-án a vá­lasztmány elkészítette a jelentését. A választmány mindhá­rom tárgyalt kérdésben talált pótolni, vagy átalakítani valót, és a benyújtott szabályozási tervet sem tartotta kielégítőnek. Ugyanakkor a végrehajtási rendszer kialakítását kiemelten szükségesnek tartotta, valamint azt, hogy egy a szükséges technikai képzettséggel és ügyismerettel felruházott egyén kerüljön megválasztásra, kire a terv végrehajtásának főve­­zérlete teljes biztonsággal rábízható (Deák A.A. 1996). A jegyzőkönyv szerint egyetértés volt abban, hogy ne­veztessék ki egy állandó választmány, melynek címe „Tisza

Next