Hidrológiai tájékoztató, 1988

1. szám, április - TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Vágás István: Káros volt-e a múlt századbeli Tisza-szabályozás?

dező átvágások kiásása volt. A szabályozás terveit Széchenyi István kezdeményezésére Vásárhelyi Pál és mérnöki irodája készítette. Az 1846-ban váratlanul el­hunyt Vásárhelyi Pál terveit Pietro Paleocapa meghí­vott olasz hidrológus szakértő nézte át és készített al­ternatív tervváltozatot. Vásárhelyi Pál terve 102 átvágást tartalmazott (mint ahogy Korbély írta: nem 101-et hiszen a 32. sz. után­pótlásul 32/a-val jelölte a következőt!), és viszonylag szűk töltésközöket kívánt, részben a mentesített terü­let növelése érdekében, részben a töltésvonalazásnak szánt vízvezető szerep miatt. Paleocapa terve a széles töltésezés mellett állt, amelytől az árvízszint magasodás mérsékeltebb mértékét várta, másrészről ő csak 21 átvágást tartott szükségesnek. A munkálatokat 1846-ban Vásárhelyi tervei jegyé­ben kezdték meg. A szabadságharc miatti kényszerű szünet után valóban fontolgatták az akkori irányítók, hogy Paleocapa tervei szerint folytatják a kivi­telezést, de ez a szándék csak szándék maradt .Való­ban sokat írt a szakmán kívüli publicisztika abban a korban is, később is arról, hogy a kétfajta tervet „ösz­szeegyeztették", amivel úgymond, Vásárhelyi Pál he­lyes koncepcióit eltorzították. De, kérdezhető, hogyan lehet összeegyeztetni 102 átvágást 21-gyel, s a keskeny töltés közt a szélessel? Nézzünk a térképre: megvannak mind Vásárhelyi átvágásai, s még a számozásuk is eredeti azóta is. A töltésközök is általában keskenyek. Olyan mértékben, hogy nem volt folyó Európában, melynél az eredeti ártérnek olyan kis hányada ma­radt volna folyami hullámtérként, mint a Tisza ese­tében. Az is igaz, hogy a Vásárhelyi által is ismert és aján­lott általános alapelvtől eltértek akkor, amikor az át­vágásokat nem alulról-felfelé és ugyanakkor a tölté­seket nem felülről-lefelé fejlesztették tovább. Itt azon­ban más gyakorlati út nem volt, mint ahogy tették: a szabályozási munkákat a­­ „vízszerkezet" területén egyszerre kezdték el, sok helyen, és így is végezték. Miért? Nem valószínű, hogy azért, hogy Vásárhelyi munkásságát semmibe vegyék, vagy, hogy tudatosan ártsanak. Még tudatlanságból sem. Iványi Bertalan ér­tékelése mutatott rá, hogy szűk töltésezést létesíteni, ahol a túlfejlett kanyarulatok a töltésen kívülre ke­rülnek, csak akkor lehet, ha ugyanott az átvágás már elkészült. Másként ugyanis helyet kellett volna (idő­legesen) hagyni a töltésvonalazásban a még le nem vá­gott folyókanyar vize számára. Másrészt kérdéses, hogy meg lehetett volna-e tenni, hogy az ország ösz­szes töltésépítő földmunkását kezdetben a Felső-Tiszá­ra, összes árokásó földmunkását az Alsó-Tiszára kon­centrálják, vasút és más szállítóeszköz hiányában. Ak­kor, amikor lakóhelyükön is volt elég tennivaló. Ugyancsak Iványi Bertalan mutat rá, hogy a tölté­sek vonatozásában is kompromisszumra késztetett a realitások ereje. A legkisebb földmunkát ugyanis ak­kor lehetett végezni, ha a jó terepadottságokat kihasz­náló meglevő töltések vonalán határozták meg a sza­bályozások töltésvonalait is. Valóban, nem lett volna célszerű a folyótól távolabbi mélyebb terepszakaszokon töltést építeni, ha a folyóközeli terepszakaszok voltak a magasabbak és itt már létezett valamilyen kezdetle­ges földtöltés. Mégis, mi volt a hiba, vagy mi okozott bajokat az építkezés során? A legerősebb hátráltató tényező a pénz hiánya volt. Az átvágásokat — a közérdekűnek nyilvánított hajózási érdek miatt — az állam (még­pedig az osztrák császári önkényuralom állama) költ­ségén építették. Elvárható lett volna, hogy az amúgy is rossz pénzügyi helyzetben levő bécsi adminisztráció erején felül költekezett volna, különösen Magyarország területén? Azt azoban már nem lehet hibául felróni, hogy az átvágásoknak csak kb. egyharmad szelvényére kiterjedő vezérárkot ásattak ki, s a további kimosáso­kat a víz erejére bízták. Ennek ez volt a műszaki meg­oldása, s kavicsos, vagy homokos mederanyag esetén ez a módszer helyes is volt. A Közép-Tiszától lefelé a kötöttebb talajú szakaszokon ez a módszer nem volt elegendő, s itt kellett később akkor már gőzgépi erejű kotrásokkal az átvágási medreket tovább mélyíteni gyakran a múlt század 70-es vagy 80-as éveiben. Ami meg a töltések építését illette, ennek költségei a köz­vetlen érdekelteket terhelték. Igaz, hogy az építők kap­tak hosszúlejáratú kölcsönöket is, de elég súlyos felté­telekkel, s jóformán minden érdekeltség nehezményez­te, hogy nemcsak az ármentesítendő birtoktesteket ter­helték meg a kölcsönnel és kamataival, hanem a tu­lajdonosoknak az árvízmentesített területen kívüli esetleges birtoktesteit is. A töltések építési üteme min­dig tükrözte a parti érdekelt lakosok gazdasági hely­zetét s ez az 50-es és 60-as években sohasem lehetett rózsás. A felületes szemlélő az aktualizáló történeti leírásokból joggal vélheti, hogy csak az 1867-es kiegyezés után kezdhették el a komolyabb építési munkákat. Ez így egyáltalában nem igaz, hiszen 1872-re már a teljes szabályozási munka készen volt, bár a befejező mun­kák még évtizedeket vettek igénybe. Az átvágási és a töltési földmunkáknak legalább 80%-át azonban vagy a „legsötétebb" Bach-érában, vagy az azt követő „provizóriumi" érákban végezték. Ellentmondás, hogy éppen a gazdaságilag is a legválságosabb években volt a legnagyobb előrehaladás a Tisza-szabályozás mun­káiban? Akkor is élnie, dolgoznia kellett az emberek­nek, s nem lehet egy kétségtelenül gazdaságilag is ne­héz korszakot feketén-fehéren, tehát szélsőségesen mai elvárásoknak megfelelően megítélni. Emiatt igazságtalan a hazai vízügyeknek akkori, 1850 és 1879 közötti „első ember"-ét, a Tisza szabályo­zás császári „felügyelő"-jét, később az alkotmányos magyar kormány műszaki tanácsosát Herrich Károlyt megtenni minden bűn és baj felelősének. Működésé­nek értékelése bővebb kutató munkát érdemelne, s az is kétségtelen, lehettek hibái is. De, az már valószínűt­len, hogy egy végül is a maga egészében helyes ország­építő munkának harminc éven át hozzá nem értő szak­mai irányítója lehessen, vagy olyan irányítója, aki tu­datosan rosszat akar annak az ügynek, amelyet kép­visel. A gépesítés kora előtti, élő erővel végzett földmunka drága volt és lassú. A nagy építések évtizedeiben köny­nyen jöhetett — és jött is — egy-egy árhullám. Ilye­nek ellen a töltésrendszer valamelyik része vagy nem bizonyult elégnek, vagy a töltések szenvedtek az árvíz alatt nehezen helyrehozható károkat. A folyamatos épí­tés csak a 80-as évekre, a szegedi árvizet követően ju­tott odáig, hogy már kezdett biztonságossá válni. Ám­bár, az 1888. évi nagy árvíz alatt — különösen Tokaj és Szolnok körzetében — még nagyon sok töltésmeg­hágás és szakadás történt. 1895-ben azonban már csak egészen elvétve akadt meghibásodás, azóta pedig a Záhony és Szeged közti szakaszon töltésmeghágás, vagy szakadás nem fordult elő. A panaszok idején, te­hát 1850 és 1890 között, nem a szabályozás alapgondo­lata bizonyult tévesnek, nem is a kivitelezés volt hibás, hanem a gazdasági nehézségek és az adott építési tech­nika miatti lassúság eredményezett olyan kiépítetlen­ségeket, amelyek miatt addig az ideig a mű még nem tölthette be a feladatát. Az elkészült szabályozás szakmai értékelése Iványi Bertalan volt az, aki 1948-ban egységes elvek szerint dolgozott ki értékelést az akkor már szinte fél évszázada kész szabályozási műről. Az értékelés a mű hibáit felsoroló általános vádakkal is foglalkozik, Iványi az elkészült művet sikeresnek mondja, s bizo­nyos hibát, ha nem is kiküszöbölhetőnek, de ellensú­lyozhatónak ítéli. Mi az, amit nem lehet kiküszöbölni? Az alföldi vi­szonyokból következő csekély vízszínesést. Az átvágá­sok — helyileg — javították az esésviszonyokat, de csodát nem tehettek. Végső soron a dunai betorkollás vízszínmagassági viszonyai nem voltak javíthatók, s mivel ez véglegesen meghatározó adottság, a visszaduz­zasztástól függnek a Tisza lefolyási lehetőségei általá­ban már Szolnok alatt mindenhol. Ezért nem lehetett megakadályozni az árvízszintek több méteres emelke­dését sem. Az árvíszintek általában 3—3,5 m-es megemelkedése a betöltésezés kényszerű ára. Az a víz folyik le a sza­bályozást megelőző maximális szintek felett, ami nem tud kiterülni az ármentesített területekre. Ennek kell 52

Next