Hidrológiai tájékoztató, 1988
1. szám, április - TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Vágás István: Káros volt-e a múlt századbeli Tisza-szabályozás?
dező átvágások kiásása volt. A szabályozás terveit Széchenyi István kezdeményezésére Vásárhelyi Pál és mérnöki irodája készítette. Az 1846-ban váratlanul elhunyt Vásárhelyi Pál terveit Pietro Paleocapa meghívott olasz hidrológus szakértő nézte át és készített alternatív tervváltozatot. Vásárhelyi Pál terve 102 átvágást tartalmazott (mint ahogy Korbély írta: nem 101-et hiszen a 32. sz. utánpótlásul 32/a-val jelölte a következőt!), és viszonylag szűk töltésközöket kívánt, részben a mentesített terület növelése érdekében, részben a töltésvonalazásnak szánt vízvezető szerep miatt. Paleocapa terve a széles töltésezés mellett állt, amelytől az árvízszint magasodás mérsékeltebb mértékét várta, másrészről ő csak 21 átvágást tartott szükségesnek. A munkálatokat 1846-ban Vásárhelyi tervei jegyében kezdték meg. A szabadságharc miatti kényszerű szünet után valóban fontolgatták az akkori irányítók, hogy Paleocapa tervei szerint folytatják a kivitelezést, de ez a szándék csak szándék maradt .Valóban sokat írt a szakmán kívüli publicisztika abban a korban is, később is arról, hogy a kétfajta tervet „öszszeegyeztették", amivel úgymond, Vásárhelyi Pál helyes koncepcióit eltorzították. De, kérdezhető, hogyan lehet összeegyeztetni 102 átvágást 21-gyel, s a keskeny töltés közt a szélessel? Nézzünk a térképre: megvannak mind Vásárhelyi átvágásai, s még a számozásuk is eredeti azóta is. A töltésközök is általában keskenyek. Olyan mértékben, hogy nem volt folyó Európában, melynél az eredeti ártérnek olyan kis hányada maradt volna folyami hullámtérként, mint a Tisza esetében. Az is igaz, hogy a Vásárhelyi által is ismert és ajánlott általános alapelvtől eltértek akkor, amikor az átvágásokat nem alulról-felfelé és ugyanakkor a töltéseket nem felülről-lefelé fejlesztették tovább. Itt azonban más gyakorlati út nem volt, mint ahogy tették: a szabályozási munkákat a „vízszerkezet" területén egyszerre kezdték el, sok helyen, és így is végezték. Miért? Nem valószínű, hogy azért, hogy Vásárhelyi munkásságát semmibe vegyék, vagy, hogy tudatosan ártsanak. Még tudatlanságból sem. Iványi Bertalan értékelése mutatott rá, hogy szűk töltésezést létesíteni, ahol a túlfejlett kanyarulatok a töltésen kívülre kerülnek, csak akkor lehet, ha ugyanott az átvágás már elkészült. Másként ugyanis helyet kellett volna (időlegesen) hagyni a töltésvonalazásban a még le nem vágott folyókanyar vize számára. Másrészt kérdéses, hogy meg lehetett volna-e tenni, hogy az ország öszszes töltésépítő földmunkását kezdetben a Felső-Tiszára, összes árokásó földmunkását az Alsó-Tiszára koncentrálják, vasút és más szállítóeszköz hiányában. Akkor, amikor lakóhelyükön is volt elég tennivaló. Ugyancsak Iványi Bertalan mutat rá, hogy a töltések vonatozásában is kompromisszumra késztetett a realitások ereje. A legkisebb földmunkát ugyanis akkor lehetett végezni, ha a jó terepadottságokat kihasználó meglevő töltések vonalán határozták meg a szabályozások töltésvonalait is. Valóban, nem lett volna célszerű a folyótól távolabbi mélyebb terepszakaszokon töltést építeni, ha a folyóközeli terepszakaszok voltak a magasabbak és itt már létezett valamilyen kezdetleges földtöltés. Mégis, mi volt a hiba, vagy mi okozott bajokat az építkezés során? A legerősebb hátráltató tényező a pénz hiánya volt. Az átvágásokat — a közérdekűnek nyilvánított hajózási érdek miatt — az állam (mégpedig az osztrák császári önkényuralom állama) költségén építették. Elvárható lett volna, hogy az amúgy is rossz pénzügyi helyzetben levő bécsi adminisztráció erején felül költekezett volna, különösen Magyarország területén? Azt azoban már nem lehet hibául felróni, hogy az átvágásoknak csak kb. egyharmad szelvényére kiterjedő vezérárkot ásattak ki, s a további kimosásokat a víz erejére bízták. Ennek ez volt a műszaki megoldása, s kavicsos, vagy homokos mederanyag esetén ez a módszer helyes is volt. A Közép-Tiszától lefelé a kötöttebb talajú szakaszokon ez a módszer nem volt elegendő, s itt kellett később akkor már gőzgépi erejű kotrásokkal az átvágási medreket tovább mélyíteni gyakran a múlt század 70-es vagy 80-as éveiben. Ami meg a töltések építését illette, ennek költségei a közvetlen érdekelteket terhelték. Igaz, hogy az építők kaptak hosszúlejáratú kölcsönöket is, de elég súlyos feltételekkel, s jóformán minden érdekeltség nehezményezte, hogy nemcsak az ármentesítendő birtoktesteket terhelték meg a kölcsönnel és kamataival, hanem a tulajdonosoknak az árvízmentesített területen kívüli esetleges birtoktesteit is. A töltések építési üteme mindig tükrözte a parti érdekelt lakosok gazdasági helyzetét s ez az 50-es és 60-as években sohasem lehetett rózsás. A felületes szemlélő az aktualizáló történeti leírásokból joggal vélheti, hogy csak az 1867-es kiegyezés után kezdhették el a komolyabb építési munkákat. Ez így egyáltalában nem igaz, hiszen 1872-re már a teljes szabályozási munka készen volt, bár a befejező munkák még évtizedeket vettek igénybe. Az átvágási és a töltési földmunkáknak legalább 80%-át azonban vagy a „legsötétebb" Bach-érában, vagy az azt követő „provizóriumi" érákban végezték. Ellentmondás, hogy éppen a gazdaságilag is a legválságosabb években volt a legnagyobb előrehaladás a Tisza-szabályozás munkáiban? Akkor is élnie, dolgoznia kellett az embereknek, s nem lehet egy kétségtelenül gazdaságilag is nehéz korszakot feketén-fehéren, tehát szélsőségesen mai elvárásoknak megfelelően megítélni. Emiatt igazságtalan a hazai vízügyeknek akkori, 1850 és 1879 közötti „első ember"-ét, a Tisza szabályozás császári „felügyelő"-jét, később az alkotmányos magyar kormány műszaki tanácsosát Herrich Károlyt megtenni minden bűn és baj felelősének. Működésének értékelése bővebb kutató munkát érdemelne, s az is kétségtelen, lehettek hibái is. De, az már valószínűtlen, hogy egy végül is a maga egészében helyes országépítő munkának harminc éven át hozzá nem értő szakmai irányítója lehessen, vagy olyan irányítója, aki tudatosan rosszat akar annak az ügynek, amelyet képvisel. A gépesítés kora előtti, élő erővel végzett földmunka drága volt és lassú. A nagy építések évtizedeiben könynyen jöhetett — és jött is — egy-egy árhullám. Ilyenek ellen a töltésrendszer valamelyik része vagy nem bizonyult elégnek, vagy a töltések szenvedtek az árvíz alatt nehezen helyrehozható károkat. A folyamatos építés csak a 80-as évekre, a szegedi árvizet követően jutott odáig, hogy már kezdett biztonságossá válni. Ámbár, az 1888. évi nagy árvíz alatt — különösen Tokaj és Szolnok körzetében — még nagyon sok töltésmeghágás és szakadás történt. 1895-ben azonban már csak egészen elvétve akadt meghibásodás, azóta pedig a Záhony és Szeged közti szakaszon töltésmeghágás, vagy szakadás nem fordult elő. A panaszok idején, tehát 1850 és 1890 között, nem a szabályozás alapgondolata bizonyult tévesnek, nem is a kivitelezés volt hibás, hanem a gazdasági nehézségek és az adott építési technika miatti lassúság eredményezett olyan kiépítetlenségeket, amelyek miatt addig az ideig a mű még nem tölthette be a feladatát. Az elkészült szabályozás szakmai értékelése Iványi Bertalan volt az, aki 1948-ban egységes elvek szerint dolgozott ki értékelést az akkor már szinte fél évszázada kész szabályozási műről. Az értékelés a mű hibáit felsoroló általános vádakkal is foglalkozik, Iványi az elkészült művet sikeresnek mondja, s bizonyos hibát, ha nem is kiküszöbölhetőnek, de ellensúlyozhatónak ítéli. Mi az, amit nem lehet kiküszöbölni? Az alföldi viszonyokból következő csekély vízszínesést. Az átvágások — helyileg — javították az esésviszonyokat, de csodát nem tehettek. Végső soron a dunai betorkollás vízszínmagassági viszonyai nem voltak javíthatók, s mivel ez véglegesen meghatározó adottság, a visszaduzzasztástól függnek a Tisza lefolyási lehetőségei általában már Szolnok alatt mindenhol. Ezért nem lehetett megakadályozni az árvízszintek több méteres emelkedését sem. Az árvíszintek általában 3—3,5 m-es megemelkedése a betöltésezés kényszerű ára. Az a víz folyik le a szabályozást megelőző maximális szintek felett, ami nem tud kiterülni az ármentesített területekre. Ennek kell 52