Hidrológiai tájékoztató, 1996

2. szám, október - BESZÁMOLÓK, EGYESÜLETI ESEMÉNYEK - Dr. Juhász József: A Tisza-szabályozás 150. évfordulójára

szocialista deformációja után a már térden is alig álló nemzetgaz­daság a jelenlegi vadkapitalizmus első lépései keretében kárpát­medencei regionális kapcsolatokat keres, hogy egymásba kapasz­kodva az országhatárokkal elválasztott de élő gazdasági egységet képező régiói minél hamarabb együtt felemelkedhessenek. A természeti földrajz nem ismer államhatárokat. A Kárpát-me­dence vízrajza Európa egyik legszebb hidrológiai egysége. A Fel­vidék és Erdély hegy- és dombvidéki vízfolyásai folyókká dagad­va méltósággal hömpölyögnek át az Alföldön. A hidrológiai szempontból is egységes Tisza vízgyűjtője egyszerre mutatja kis­vízi arcát és hatalmas árvizeit. Nem véletlen, hogy magának a Tiszának a vízhozam ingado­zása százszoros. Az Alföldön a hidrológiai hasonlóság még erősebb. Az árvizek egyszerre való elemi erejű megjelenése az Alföld mély területein főleg a Tiszántúlon hatalmas károkat okoz. Gon­doljunk csak az 1970. évi árvízre. A száraz és nedves esztendők, esztendőcsoportok váltakozása az ott lakók felett mindig Demok­les kardjaként függött. Semmi tartósat, értékeset nem lehetett beruházni az ártéren, mert a legközelebbi árvíz tönkretette azt. A 19. század ipari forradalma a század elején végigsepert Euró­pán. Ekkor fordult a Korona a Tisza-völgy felé és átlátva a két­ségbeejtő helyzetet kormánybiztost nevezett ki a feladat megol­dására. Sajnos az egymás utáni kormánybiztosok nem tudtak a le­targikus helyzeten változtani. Amikor gróf Széchenyi Istvánt kérték fel a Tisza-völgy vízrajzi rendezésére, ő elvállalta annak ellenére, hogy akkor a kormány embereit a legkevésbé látták szívesen. A korábbi idők alapvető gondja az volt, hogy nem állt rendel­kezésre elegendő állami pénz a munkálatok megindításához. Gróf Széchenyi a megbízás elfogadása után az érdekeltekkel való elő­zetes egyeztetés befejeztével végighajózta a Tisza alföldi szakaszát. E híres hajóútján azt tapasztalta, hogy a Tisza-völgy nagy része egy hatalmas, lüktető mocsárterület, ahol a malária által támadott­ néhány ezer ember tengeti nyomorúságos életét. Árvízkor a lakosság a magasabb területekből kialakuló sziget­világon lakik. Egyik településről a másikra ladikon lehet köz­lekedni. Magas tiszai árvíz, a medréből kilépve egészen a Hortobágyig 70 km szélességben hömpölyög. Széchenyi látta, hogy ezen a nyomorúságos helyzeten változ­tatni kell. Szeme előtt megjelent kert-Magyarország ideális képe, ahol az árvízjárta területeket földtöltésekkel védik meg az árvizek kártételétől több nyugati államhoz hasonlóan, a gátak mögötti ár­téren tavasszal összegyűlő belvizeket épített csatornahálózat, zsi­lipek és szivattyúk juttatják a folyóba, s végül a szárazság termés­csökkentő hatását öntözéssel ellensúlyozzák. Az állami pénzek kevés voltán nem elkeseredett, hanem sike­res pénzügyi szervezésbe kezdett. A Duna mentén akkor már 1812 óta voltak olyan vízi társulatok, melyek nagy részt saját pénzből, saját tervek alapján védekeztek az árvíz ellen. Ezek mintájára kezdte a tiszai társulatokat is szervezni Széchenyi. A ti­szai hajóúton többször megállt és partra szállva az érdekeltek kö­zös védekezési lehetőségéről az önkéntes társulásról igyekezett meggyőzni a földtulajdonosokat. 1845 decemberében Tiszadobon is partra szállt gróf Andrássy Gyula, illetve édesapja birtokán. A tiszadobi kastélyban is tartott egy lelkesítő beszédet az összehí­vott érdekelteknek, akik úgy fellelkesedtek, hogy megállapodtak egy társulat az Alsó-Szabolcsi Ármentesítő Társulat alakításában, amit 1846 januárjában írásban is rögzítettek. Ennek a társulatnak lett az elnöke gróf Andrássy Gyula. Az akkor még kevés közsze­replést vállaló fiatal­emberre elsősorban édesapja érdemei alapján esett az alakuló társulat tagjainak választása. Mint később kide­rült a fiatal Andrássy rászolgált a tagok bizalmára. Ez után több tiszai társulat alakult, illetve jelentette be alakulási szándékát. Ezeket a társulatokat ütőképességük növelése érdekében Széche­nyi 1846 márciusában egy tiszai ármentesítő társulattá fogta össze Budapesten. Széchenyi az érdekeltekből szervezett önkéntes társulatok tag­jai által felajánlott összegek és az állami hozzájárulás együttes pénzügyi alapjából már megkezdhette a Tisza szabályozását. A szabályozáshoz tervek kellettek. Széchenyi a munkával Vá­sárhelyi Pál mérnököt bízta meg, mint aki már részt vett a tiszai mappációban és Széchenyi egy másik Európa súlyú vízi munkála­tában a Vaskapu szabályozásában már vele dolgozott. A Vásárhelyi által elkészített terv 101 átvágást tartalmazott a meanderek kiiktatása révén a folyó egészségesebb vonalvezetése, az árvizek gyorsabb levonulása, a hordalékviszonyok javítása és a jég zavarmentes elvonulása érdekében. A Tisza nagy vízhozam­ingadozása miatt az árvédelmi töltések vonalvezetését ennek fi­gyelembevételével alakította ki általában elég széles hullámteret hagyva. A hazai szokások szerint mindennek és mindenkinek van ellenzője. Vásárhelyit tehát ellenőriztették Paleocapa mérnökkel, aki már több folyószabályozási tervet készített el addig. A két szakember nem mindenben értett egyet az elvekben sem, a rész­letekben sem. A késhegyig menő viták felőrölték Vásárhelyit és egy vita során kapott szívinfarktusba belehalt. Végül is a sok vita után Vásárhelyi tervét fogadták el és kezdtek kivitelezéséhez. A kiviteli munka kezdete az első tiszai társulat területén Tiszadobon volt, amikor gróf Széchenyi István 1846. augusztus 23-án megtette az első kapavágást az Andrássy birtokon. A százötven éve kezdődött és több, mint száz évig tartó szabá­lyozási munkának a jelentőségét nem csak a 101 átvágás és a fo­lyó árvizeit regulázó 1000 km-nél hosszabb tiszai földgátak je­lentik, hanem mindaz, ami ennek következménye. A folyó egy hatalmas erővel rendelkező dinamikai egység, ami a szabályozás ellenére változtatja helyét, hordalékát, hullámterét. Ennek ellen­őrzése, folyamatos karbantartása, az új igényekhez való alakítása soha be nem fejeződik. A Tisza szabályozásával 25 000 km 2-nyi addig árvízjárta terü­let hasznosítása vált lehetővé. Európában ez a legnagyobb víz­mentesített terület. A második Hollandia 10 000 km2-rel, a har­madik Franciaország 7000 km2-rel. Ezen a 25 000 km 2-nyi terüle­ten alaposan megváltozott a környezet. A természeti környezet korábbi mocsaras vadvízországa visz­szavonult a hullámtér egy részére. Azokon a területeken, ahol a hullámtéri mocsaras terület kisebbé vált, mint ami az önfenntar­táshoz szükséges lett volna, a korábbi vízi és mocsári népek, a madárvilág és növényvilág eltűnt, a környék élővilága átalakult és elszegényedett. Ahol a korábbi holtágak és hullámtéri területek olyan nagyok maradtak, hogy önfenntartásra alkalmasak, ott ha az ember nem avatkozott be a mikrovilágba, méretükben csök­kenve de ma is megvannak. Az ember tudatos természetvédelmi tevékenysége pedig az újabb években mesterségesen fel tudja újí­tani és újra sokszínűvé tudja tenni a természet világát e kisebb te­rületeken is és azt folyamatosan fenn tudja tartani. A területeken pedig az élővilág újra elfoglalja korábbi állásait, mint például a Tisza-tó területén. A tágabb környék természetpusztulása miatt gyakran a megmaradt, vagy újjá alakított élőhelyeken a korábbi­nál gazdagabb élővilág alakul ki. Amíg a természeti környezet változása kétségtelenül két irá­nyú, addig az épített környezet hatalmas fejlődése vitathatatlan. A mentesített ártéren városok és falvak sokasága épült, az infra­struktúra gyakorlatilag a nulláról indult el. A mentesített terület a mai Magyarország közel harmada. A mai ország vagyonának negyede esik erre a területre. A mocsaras árvízjárta terület ma virágzó mezőgazdaságot tart el. A kitűnő termést­­a még nem kellően kiépített belvízlevezeté­sen kívül) a szárazságban feltétlenül szükséges öntözés (kiegészí­tő öntözés) hiánya csökkenti csak. Széchenyi világosan leírta, hogy kert-Magyarország kialakításához az ármentesítés és belvíz­levezetés után az öntözés szükséges. Mindannyian tudjuk, hogy az 1863. évi katasztrofális szárazság felvetette az öntözés szükségességét. A rákövetkező néhány évben kilenc terv készült a mai Keleti-főcsatorna környezetében tiszalöki kiágazással építendő öntöző főcsatornára. 1868-ban már a tiszalöki duzzasztó vázlattervét is elkészítették. Mára már készen van a Tiszalöki, Kiskörei Vízlépcső és elárvult gödörmaradvány hirdeti a csongrádi vízlépcső jövendő helyét. A Keleti-, Nyugati-, Jászsági-Nagykunsági főcsatornák várják az öntözőket.

Next