Hirlap Naptára, 1948

Kertész Róbert: A szabadságharc Jókai szemével

KERTÉSZ RÓBERT: A SZABADSÁGHARC JÓKAI SZEMÉVEL Történelmet írt-e a „nagy me­semondó“? Álomvilága színes szá­laiból szőtte regényeit, nevelője volt-e nemzetének, vagy csak áb­rándos kedélyű nagy mágusa a szavaknak — puhán félrehúzódó polgár, vagy hitvalló bátorsággal kiálló férfi s a szabadságharc után, amikor Kemény Zsigmond és követői az önostorozó vád mea­­culpázó keserű kelyhét nyújtották a nemzetnek, mit tett Jókai: csu­pán legendák tarka mesevilágába csábította-bódította az olvasó nem­zedékeket? A költő, akinek szeme mély­kék volt, mint a romantika titokzatos világának színe, többet tett: meglátta a valót és amit írt, az történelem . .. Jókai, a hős Mikszáth Kálmán, aki a tanít­vány hűségével közeledett Jókai alakjához, biztos ujjal rámutatott a szabadságharcra és március ti­zenötödikére. „Ez volt Jókai pá­lyáján a legfontosabb fordulópontra, ekkor lépett ki a komáromi már­ványoszlopos, tornácos úriház pol­gári biztonságából, az álmodozás­ból a realitásba s a „két legko­molyabb valóság", a szerelem és a háború jóvoltából itt kell szem­benéznie az élettel. Mese vagy tör­ténelem? A Jukai-kép és Jókai­­kérdés egyik legszellemesebb mai vizsgálója, Sőtér István, így ad választ: „A hősi életformát, amit fiatal korában magáénak vallott, Petőfi alakjában mítosszá emelte, a szabadságharcból legendát csinált“. De ugyanakkor­ Jókai maga is hős volt a márciusi napokban, hiszen valósággá vált számára mindaz, amiről csak egy forradalmár költő ábrándozhatott. Később is a saját személyében vállalta a kalandot, a veszedelmet, a kockázatot, amely­­lyel hősei oly könnyedén néznek farkasszemet. S még a harctér mö­götti Debrecenben is legalább any­­nyi személyes bátorságra volt szüksége, mintha Erdélyben har­colt volna Petőfi és Bem oldalán. Helyt kellett állnia olyan politikai bonyodalmakban, amelyekben igen könnyen becsületét és életét veszt­hette volna. „Móric, te félsz!“ — mondta állítólag Laborfalvi Róza, az élesszemű feleség, amikor Jó­kai a harctérre akart menekülni a politikai égbolton gyülekező vi­harfelhők elől. S ebben a megjegy­zésben mély bölcsesség rejlett... Regény, vagy valóság? Valóságot és történelmet írt a kékszemű költő, amikor a „Csata­képek“ ódáit vetette prózában pa­pírra, amikor ossziáni hangon da­lolt férfiakról és fenevadakról, hő­sökről és ördögökről. Valóságos rémdráma mázsás súlyú szavai döngenek a „Bárdy-család“ tragé­diájában — démoni tűz lángol a „Vörössipkás“ perzselő fejezeté­ben — kísérteties és hátborzongató a „heute rot, morgen tot“ („ma még piros rózsa, holnap fehér ha­lál“), szójátékra felépített elbeszé­lés... Hősiesség, vértanúság, ter­mészetfeletti mitmikus elemek kapcsolódnak megrázó csatajelene­tek hatalmas freskóihoz a „Kő­szívű ember fiai-ban. ..Most már a romantikus nagyzenekar minden hatását túlszárnyaló páthosszal festi alá a királyerdei ütközet ké­pét, a szabadságharc hőseit a stí­lus viharzó trombitaharsogása ünnepli. Baradlay Richárd és Pal­­vicz Ottó párbaja mámorosan di­csőít egy véres, pazarló katona­eszményt. Az ódás hangnemet nem lehet már fokozni, a képzelet és szenvedély véresre ostorozott pari­pái az irodalmi kifejezés legmaga­sabb akadályainak rugaszkodnak

Next