História 1981

1981 / 4. szám - FIGYELŐ - SZÜCS JENŐ: Miért szól délben a harang?

FIGYELŐ Miért szól délben a harang? Kevesen vannak, akik ne úgy tudnák, hogy a déli harangszó az 1456. július 22-i nándorfehérvári (belgrádi) győze­lem emlékét idézi. A középkori törté­nelemben otthonos kevesek viszont régóta tudják, hogy a déli harangozást elrendelő bullát a valóságban több mint három héttel a győzelem előtt, 1456. jú­nius 29-én hirdette ki a Szent Péter ba­zilikában III. Calixtus pápa, olyan idő­pontban, amikor még az ostrom el sem kezdődött. Papíros tervek A nyugat-európai lovagságnak, az Iszlám ellen mozgósító offenzív keresz­tesháborúknak tulajdonképpen már IX. Lajos francia király tuniszi hadjáratá­val (1270) bealkonyult. Ezután már csak egyetlenegyszer gyűlt össze igazá­ban számottevő lovagi had: 1396-ban az oszmán-törökök ellen. A megsemmi­sítő kudarc Nikápolynál azután a lel­kesedésnek ezt az utórobbanását is ki­oltotta. Valójában persze egyrészt a lovagság elmélyülő válsága, másrészt a királyságok és városállamok fokozatos megerősödése iktatta ki a kereszteshá­borút a realitások köréből. A 15. szá­zadban az államérdek pedig többnyire ellenkezett a keresztény egyetemesség­gel. Két körülmény mégis váltig ott lebegtette a keresztes eszmét a 15. szá­zadi Európa felett. Az egyik, hogy az propagandaszólamként nélkülözhetet­lennek tűnt mind a pápai államot ösz­­szekovácsoló Szentszék, mind a „legke­resztényibb” címre pályázó uralkodók számára; a másik, hogy az Oszmán Bi­rodalom hadipotenciáljával valóban csak egy általános európai katonai egyesülés tudott volna egyenrangú had­erőt szembeállítani. A szultánnal — már Nikápolynál, majd Bizánc és Nán­dorfehérvár ellen, utóbb Mohács meze­jére — szabályszerűen mintegy 70—80 ezer szigorú hadrendbe osztott fegyve­res vonult fel. Ez a létszám a kiegé­szítő elemekkel együtt ténylegesen meg­közelítette azt a százezres tömeget, me­lyet a kései kereszteshadjáratok terve­zői a Nyugat országaiból együttvéve — az elképzelések netovábbjaként, ám soha meg nem valósuló ábrándként — reméltek. Ha egyáltalán akadt e papírostervek között olyan, melyről rövid ideig úgy látszott, hogy talán mégsem marad pa­píron, azt a Bizánc (Konstantinápoly) elestét (1453. május 29.) követő elemi rettenet szülte. Nem volt kétséges, hogy II. Mehmed, a „hódító”, két-három éven belül teljes haderejét a keresztény Nyugat ellen vezeti, s szilárdan tartotta magát a meggyőződés, hogy a szultán­nal csakis általános európai erőkoncent­ráció képes megmérkőzni. A nyugati közvélemény a legnagyobb szkepszissel tekintett a török útjába eső első szá­mottevő akadály, a magyar királyság teherbírására, nem is alaptalanul, mióta Hunyadi János — mint a kor nagy hu­manistája, Aeneas Sylvius jellemezte — „a töröknek egyetlen félelme és vallá­sunknak legerősebb kardja” megvált a kormányzóságtól (1452). Maga a magyar kormányzat még táplálta is a kételyt. A magyar követek a frankfurti biro­dalmi gyűlésen (1454. október 27.) kije­lentették, hogy „külső segítség nélkül kénytelenek lesznek békét kötni a tö­rökkel ... Reméljük, hogy a németek 70 000 fegyveressel jönnek segítségre; ha a segély megadása késik, s a ma­gyarok és a törökök közt béke vagy fegyverszünet jön létre, jaj neked Itália, jaj neked Róma ... !” Nagyjából ez volt a közhangulat az 1454. és 1455. évi bi­rodalmi gyűléseken, melyek az V. Mik­lós pápa által 1453. szeptember 30-án meghirdetett általános kereszteshadjá­ratot lettek volna hivatva előkészíteni. A „Szent Római Birodalom” persze már régóta nem volt az a keret, mely al­kalmas lett volna a többi állam (sőt akár a német tartományok) mozgósítá­sára. A fordulat reménye akkor csillant fel, amikor a vatikáni építkezésekre, gyűjteményekre és sajátos államszerve­zet erősítésére összpontosító „reneszánsz pápák” sorát megszakítva, kivételesen egy puritán, s a török veszélyt igazi szenvedéllyel átérző idős főpap, a spa­nyol Alfonso de Borja valenciai püspök emelkedett Szent Péter székébe III. Calixtus néven (1455. április 8.). Az új pápa ünnepélyes esküt tett, hogy életét Konstantinápoly visszafog­lalásának szenteli; kiadta az új keresz­tes bullát (május 15.), s hatékony intéz­kedéseket tett az egyházi javadalmakat Európa-szerte megadóztató „török tized” begyűjtésére. Ugyanakkor leállította a vatikáni építkezéseket; még a vatikáni gyűjtemény könyveiről is lefesttette az arany és ezüst csatákat, hogy pénzt ve­ressen belőlük. Egyidejűleg legátusokat nevezett ki Európa országaiba önkéntes keresztescsapatok szervezésére, tárgyalá­sokat kezdett Európa minden számba­­vehető uralkodójával. Afelől ugyanis nem volt kétség, hogy a nemzetközi vállalkozás igazi ütőerejét az uralkodók által megajánlott lovagi seregek adhat­ják csak; a „társadalmi” tényező, azaz keresztes önkéntesek csak amolyan mellékes kiegészítőként jöttek számba. Ilyen értelemben kapcsolódott be az egyre derűlátóbb tervezgetésekbe maga Hunyadi is. 1455. június 21-én meg­üzente a pápának, hogy ő maga 10 000 lovast szerel fel, Magyarország még 30 000 katonát képes kiállítani, ha a pápa és a burgundi herceg külön-külön, az aragóniai király és az itáliai városok együttesen 20—20 000 harcost küldené­­nek — „mindent összeadva 100 000 főnyi sereg lenne; bizakodik (Hunyadi), hogy három hónap alatt oly csapást mér a törökre, hogy nem marad hely számára Európában, sőt reméli, hogy Jeruzsá­lemet is visszafoglalja . ..” A végleges tervezet aztán 1455 decem­berében állt össze Rómában. A kétágú haditerv egyik ágán Alfonz, Aragónia— Katalónia—Nápoly királya saját és a pápa, Portugália, valamint az olasz városok hajóhadával — több mint száz gályával, többezer fegyveressel — a tengeren támadta volna meg Konstan­­tinápolyt, miközben a másik ágon, szá­razföldön — Jó Fülöp burgundi herceg fővezérlete alatt — Magyarország és Csehország megajánlott 40 000, valamint a Német-Római Birodalom és Burgund 56 000 főnyi egyesített hada a Balkánon át vonult volna Európa felszabadítá­sára. A „százezres” koncepció tehát végül is — noha a másfél tucatnyi európai hatalomból, például a francia, a spa­nyol, az angol király távol maradt — papíron összeállt. A hadak gyülekezését 1456. március 1-re tűzték ki. A keresz­tény Nyugat az optimizmus lázában égett. Olyanféle jövendölések forogtak közszájon, mint amit 1456 nagyböjtjén jegyzett le egy pap Bécsben: megjelent egy orthodox püspök egy igen régi, vala­hol Keleten fellelt kézirattal, melyben meg volt írva, hogy az 1456. évben „a keresztények nagy hada támad”. Kons­tantinápoly előtt a hadak magát a szul­tánt megölik, „az összes pogányt kiirt­ják”, majd a francia király visszafog­lalja Jeruzsálemet... Török portyázók foglyokat szednek Állami érdek, kereszténység Az említett jövendölés azonban ala­posan mellétalált, hiszen VII. Károly francia király meg sem ígérte a rész­vételt a hadjáratban; ugyanakkor éppen a francia monarchia legalább őszintén adta példáját, hogyan viselkedik egy állam a keresztény egyetemesség csőd­helyzetében. A király előbb arra hivat­kozva hárította el a részvételt, hogy a rendi gyűlést meg kell hallgatnia, majd ennek vonakodása nyomán szabotálta magának a keresztes bullának a kihir­detését is; végül még a begyűjtött tize­deket is az Anglia elleni háborúra for­dította. A keresztes eszmét az államér­

Next