História 1981
1981 / 4. szám - FIGYELŐ - SZÜCS JENŐ: Miért szól délben a harang?
FIGYELŐ Miért szól délben a harang? Kevesen vannak, akik ne úgy tudnák, hogy a déli harangszó az 1456. július 22-i nándorfehérvári (belgrádi) győzelem emlékét idézi. A középkori történelemben otthonos kevesek viszont régóta tudják, hogy a déli harangozást elrendelő bullát a valóságban több mint három héttel a győzelem előtt, 1456. június 29-én hirdette ki a Szent Péter bazilikában III. Calixtus pápa, olyan időpontban, amikor még az ostrom el sem kezdődött. Papíros tervek A nyugat-európai lovagságnak, az Iszlám ellen mozgósító offenzív keresztesháborúknak tulajdonképpen már IX. Lajos francia király tuniszi hadjáratával (1270) bealkonyult. Ezután már csak egyetlenegyszer gyűlt össze igazában számottevő lovagi had: 1396-ban az oszmán-törökök ellen. A megsemmisítő kudarc Nikápolynál azután a lelkesedésnek ezt az utórobbanását is kioltotta. Valójában persze egyrészt a lovagság elmélyülő válsága, másrészt a királyságok és városállamok fokozatos megerősödése iktatta ki a keresztesháborút a realitások köréből. A 15. században az államérdek pedig többnyire ellenkezett a keresztény egyetemességgel. Két körülmény mégis váltig ott lebegtette a keresztes eszmét a 15. századi Európa felett. Az egyik, hogy az propagandaszólamként nélkülözhetetlennek tűnt mind a pápai államot öszszekovácsoló Szentszék, mind a „legkeresztényibb” címre pályázó uralkodók számára; a másik, hogy az Oszmán Birodalom hadipotenciáljával valóban csak egy általános európai katonai egyesülés tudott volna egyenrangú haderőt szembeállítani. A szultánnal — már Nikápolynál, majd Bizánc és Nándorfehérvár ellen, utóbb Mohács mezejére — szabályszerűen mintegy 70—80 ezer szigorú hadrendbe osztott fegyveres vonult fel. Ez a létszám a kiegészítő elemekkel együtt ténylegesen megközelítette azt a százezres tömeget, melyet a kései kereszteshadjáratok tervezői a Nyugat országaiból együttvéve — az elképzelések netovábbjaként, ám soha meg nem valósuló ábrándként — reméltek. Ha egyáltalán akadt e papírostervek között olyan, melyről rövid ideig úgy látszott, hogy talán mégsem marad papíron, azt a Bizánc (Konstantinápoly) elestét (1453. május 29.) követő elemi rettenet szülte. Nem volt kétséges, hogy II. Mehmed, a „hódító”, két-három éven belül teljes haderejét a keresztény Nyugat ellen vezeti, s szilárdan tartotta magát a meggyőződés, hogy a szultánnal csakis általános európai erőkoncentráció képes megmérkőzni. A nyugati közvélemény a legnagyobb szkepszissel tekintett a török útjába eső első számottevő akadály, a magyar királyság teherbírására, nem is alaptalanul, mióta Hunyadi János — mint a kor nagy humanistája, Aeneas Sylvius jellemezte — „a töröknek egyetlen félelme és vallásunknak legerősebb kardja” megvált a kormányzóságtól (1452). Maga a magyar kormányzat még táplálta is a kételyt. A magyar követek a frankfurti birodalmi gyűlésen (1454. október 27.) kijelentették, hogy „külső segítség nélkül kénytelenek lesznek békét kötni a törökkel ... Reméljük, hogy a németek 70 000 fegyveressel jönnek segítségre; ha a segély megadása késik, s a magyarok és a törökök közt béke vagy fegyverszünet jön létre, jaj neked Itália, jaj neked Róma ... !” Nagyjából ez volt a közhangulat az 1454. és 1455. évi birodalmi gyűléseken, melyek az V. Miklós pápa által 1453. szeptember 30-án meghirdetett általános kereszteshadjáratot lettek volna hivatva előkészíteni. A „Szent Római Birodalom” persze már régóta nem volt az a keret, mely alkalmas lett volna a többi állam (sőt akár a német tartományok) mozgósítására. A fordulat reménye akkor csillant fel, amikor a vatikáni építkezésekre, gyűjteményekre és sajátos államszervezet erősítésére összpontosító „reneszánsz pápák” sorát megszakítva, kivételesen egy puritán, s a török veszélyt igazi szenvedéllyel átérző idős főpap, a spanyol Alfonso de Borja valenciai püspök emelkedett Szent Péter székébe III. Calixtus néven (1455. április 8.). Az új pápa ünnepélyes esküt tett, hogy életét Konstantinápoly visszafoglalásának szenteli; kiadta az új keresztes bullát (május 15.), s hatékony intézkedéseket tett az egyházi javadalmakat Európa-szerte megadóztató „török tized” begyűjtésére. Ugyanakkor leállította a vatikáni építkezéseket; még a vatikáni gyűjtemény könyveiről is lefesttette az arany és ezüst csatákat, hogy pénzt veressen belőlük. Egyidejűleg legátusokat nevezett ki Európa országaiba önkéntes keresztescsapatok szervezésére, tárgyalásokat kezdett Európa minden számbavehető uralkodójával. Afelől ugyanis nem volt kétség, hogy a nemzetközi vállalkozás igazi ütőerejét az uralkodók által megajánlott lovagi seregek adhatják csak; a „társadalmi” tényező, azaz keresztes önkéntesek csak amolyan mellékes kiegészítőként jöttek számba. Ilyen értelemben kapcsolódott be az egyre derűlátóbb tervezgetésekbe maga Hunyadi is. 1455. június 21-én megüzente a pápának, hogy ő maga 10 000 lovast szerel fel, Magyarország még 30 000 katonát képes kiállítani, ha a pápa és a burgundi herceg külön-külön, az aragóniai király és az itáliai városok együttesen 20—20 000 harcost küldenének — „mindent összeadva 100 000 főnyi sereg lenne; bizakodik (Hunyadi), hogy három hónap alatt oly csapást mér a törökre, hogy nem marad hely számára Európában, sőt reméli, hogy Jeruzsálemet is visszafoglalja . ..” A végleges tervezet aztán 1455 decemberében állt össze Rómában. A kétágú haditerv egyik ágán Alfonz, Aragónia— Katalónia—Nápoly királya saját és a pápa, Portugália, valamint az olasz városok hajóhadával — több mint száz gályával, többezer fegyveressel — a tengeren támadta volna meg Konstantinápolyt, miközben a másik ágon, szárazföldön — Jó Fülöp burgundi herceg fővezérlete alatt — Magyarország és Csehország megajánlott 40 000, valamint a Német-Római Birodalom és Burgund 56 000 főnyi egyesített hada a Balkánon át vonult volna Európa felszabadítására. A „százezres” koncepció tehát végül is — noha a másfél tucatnyi európai hatalomból, például a francia, a spanyol, az angol király távol maradt — papíron összeállt. A hadak gyülekezését 1456. március 1-re tűzték ki. A keresztény Nyugat az optimizmus lázában égett. Olyanféle jövendölések forogtak közszájon, mint amit 1456 nagyböjtjén jegyzett le egy pap Bécsben: megjelent egy orthodox püspök egy igen régi, valahol Keleten fellelt kézirattal, melyben meg volt írva, hogy az 1456. évben „a keresztények nagy hada támad”. Konstantinápoly előtt a hadak magát a szultánt megölik, „az összes pogányt kiirtják”, majd a francia király visszafoglalja Jeruzsálemet... Török portyázók foglyokat szednek Állami érdek, kereszténység Az említett jövendölés azonban alaposan mellétalált, hiszen VII. Károly francia király meg sem ígérte a részvételt a hadjáratban; ugyanakkor éppen a francia monarchia legalább őszintén adta példáját, hogyan viselkedik egy állam a keresztény egyetemesség csődhelyzetében. A király előbb arra hivatkozva hárította el a részvételt, hogy a rendi gyűlést meg kell hallgatnia, majd ennek vonakodása nyomán szabotálta magának a keresztes bullának a kihirdetését is; végül még a begyűjtött tizedeket is az Anglia elleni háborúra fordította. A keresztes eszmét az államér