História 1981

1981 / 1. szám - FUX KORNÉL: A budai ostrom érmeken

főparancsnokság nekik sem engedte meg, hogy önálló hadat alkossanak, hanem a különféle osztrák és birodalmi német seregekbe osztották be őket. A messze földről összegyűlt ostromlók között pedig sikerült elhinteni a gyanút a magyarok iránt. Az angol James Richard mérnök a következőket írta arról a napról, amikor 2000 hajdú érkezett a táborba: „Ugyanezen éjjel történt, hogy több angol podgyászát ellopták, így tőlem is a hátamon viselt ingem kivételével mindent. Eleinte a hajdúkra fogták a lopást, akik, úgy mondják, híresek ebbeni ügyességükről de utóbb kiderült, hogy saját inasaink voltak a bűnösök.” Az önálló vezetést nélkülöző magyarok haditetteinek nem is volt külön krónikása. A harcostársak feljegyzéseiből azonban kiderül, hogy többnyire a legnehezebb pontokra állították őket. Richards mérnök így írta le augusztus 14-e eseményeit: „Taaffe tábornok 3 vagy 4 század dragonyost egy hegy tövében egy magyar csapat mögé helyezett el, mely magyarok ekkoron jobbszárnyunk jobb oldalára voltak beosztva. Ezeket a törökök nemsokára megtámadták s visszanyomták, de az említett lovasszázadok csakhamar segítségükre jöttek s új bátorságot öntöttek lelkükbe és visszaverték a törököket. E segédcsapatok közreműködése nélkül a törökök minden kétségen kívül darabokra vágták volna a magyarokat.” Az egyik roham előtt a fővezér, Lotharingiai Károly herceg állítólag ki is jelentette, hogy azért állítja a magyar gyalogságot, a hajdúkat a legveszélyeztetettebb helyekre, hogy „legalább csekélyebb értékű nép vesszen”. A főhadparancsnokság július 26-i rendelete ugyanezt a hajdúk ügyességével indokolta: „Miután a magyar hajdúk a fegyverrel épp olyan ügyesen tudnak bánni, mint a törökök, közülük bizonyos számot ki kell válogatni, a gránátosok mellé adni s ismeretes fürgeségüket a török mellvéd tetejének megmászására használni.” Az első sorokba állított magyarok előtt így gyakran nyílt alkalom arra, hogy kitüntessék magukat. A július 24-i rohamban az első, aki a várat körülvevő árkok felső vonalába lépett, Fiáth János őrnagy volt, 600 hajdújával. A július 27-i általános rohamban, amikor az ostromlóknak először sikerült átjutniuk a falak elé emelt árkokon és cölöpsorokon, a győri hajdúk egyik meg nem nevezett zászlótartója lépett fel elsőként a falakra s kitűzte oda a magyar lobogót. Petneházy Dávid és huszárjai a Richards mérnök által említett augusztus 14-i ütközetben tűntek ki vitézségükkel. A magyarok türelmetlen lelkesedése még az óvatoskodó haditerv korlátait is áttörhette. Zsarnóczi, Apafi Mihály erdélyi fejedelem követe, aki mindössze egy hetet töltött az ostromlók táborában, a következőket jegyezte fel az ostromlók és a nagyvezír felmentő csapatainak összecsapásáról: ..A török balszárny megfedvén, hogy a Dunának ne szorítsák, megfutamodott. A nímet a tábora helystül a tereket tovább nem őzte, a magyar egy mírfüldig Erese nevű vígvárig űzte és vágta, a holott a herceg is utánank özent, hogy térjenek vissza, mert bizony, ha az ellenség megnyomja őket, egy nímetet sem küld segítségekre, úgy meg is fordulónak. A holott az égisz tisztek és a herceg nagy dicsérett mondottak a magyarok felül és meg is vallották nyíltan, hogy csak nem hadakozhatnak magyar nélkül a török ellen.” Ez utóbbi megállapítás persze inkább Zsarnóczi uram vágyait tükrözi, mint a valóságot. A fegyelemre ugyanis a táborban nagy szükség volt, különösen miután megérkeztek Szolimán nagyvezír hadai. A tehetségtelen, határozatlan nagyvezír azonban végül csak bátortalan hadműveletekbe kezdett. Támadását a császáriak visszaverték, sőt azt is sikerült megakadályozniok, hogy seregéből jelentősebb számú katona jusson a várba. Ilyen előzmények után kerülhetett sor szeptember 2-án, az ostrom 78. napján a végső rohamra. „12 000 főnyi lovas és gyalogos katonaságot vezényeltek rohamra — írja erről a napról Henrik szász herceg titkára. — A jelet délután 3 óra tájban adta meg a sváb üteg 6 ágyúból. Mind a császári, mind a brandenburgi oldalról hatalmas erővel rohanták meg a katonák a futóárkokat. Heves erővel nyomultak utánuk a többiek s beözönlött a katonaság a városba, miután a zsákmányra éhes katonák két másik helyen is megmászták a falat és megnyitották a nagykaput. Erre a bajor lovasőrség a kapuba nyomult s a katonák csakúgy özönlöttek utánuk. A városban általánossá lett a zsákmányolás. A zsákmány nagy volt s még sokkal nagyobb lehetett volna, hiszen ismeretes az, hogy milyen messzi híres gazdagsága volt ennek a városnak, hacsak a kapzsiság vagy a reményvesztettség, avagy a végzet tűzbe nem borította volna a várost. Hat óra felé gyulladt ki, s annyira elterjedt a tűz, hogy kilenc óra tájban már minden lángban állott, s a város képe Trójára emlékeztetett.” A leírásban nem találkozunk a magyar ostromlók említésével. Elfeledkezett volna róluk a hercegi titkár? Nem ő, hanem a hadvezetés látszott megfeledkezni az eddig oly sokszor hasznosnak bizonyult harcostársakról. A kimerült török védősereg ellen a döntős rohamban gyors sikerre számított — a vár valóban 1—2 óra alatt elesett — s az idegen vezérek saját katonáiknak kívánták biztosítani a zsákmány oroszlánrészét. A magyarok tehát most az egyszer nem kaptak helyet az első sorokban, így nem is lehettek elsők a falakon. (Petneházy Dávid huszárjait napokkal előbb a pesti oldal védelmére rendelték.) A hagyomány „elsői” mégis az ostrom átlagon felüli résztvevőinek bizonyultak. Fiáth és Petneházy hősiességéről már szóltunk. Az olasz d'Aste alezredes a végső rohamban közvetlenül a falak előtt kapott halálos sebet. Az ifjú Pechman, a bajor testőri ezred helyettes parancsnoka, vezetője volt annak a mintegy 70 főből álló bajor csapatnak, amely először jutott be a belső palotaudvarra. Egyedül Ramocsaházy Endre tetteinek nem sikerült nyomára bukkanni. Lehet, hogy azért, mert nem lévén főtiszt, a különféle jelentések nem nevezték meg a hadieseményeknél, de az is lehet, hogy mégsem vett részt az ostrom látványosabb akcióiban. Tény, hogy nevét csak később kapta szárnyra a hír, amikor a kiérdemesült százados Budán megtelepedve maga mesélgette az újonnan betelepült város lakóinak hadikalandjait. S könnyen meglehet, hogy e kalandok csak az idő múlásával növekedtek egyre nagyobbra, míg végül Buda lakói, de talán az agg hadastyán maga is elhitték, hogy ő volt az első a vár ostrománál. (S közben senkinek sem tűnt fel az a furcsa ellentmondás, hogy ostrom közben nem szokás az ellenfelet akasztgatni, mikor harcképtelenné tételének más, sokkal gyorsabb módszerei is vannak.) Az ostrom — mint a hercegi titkár is megemlékezett róla — óriási pusztulással járt. Romokban hevert Mátyás palotája, félig ledőlt a gótikus István torony, prédára került a vár berendezése, s ebek harmincadjára a megmaradt Corvinák, Mátyás híres könyvtárának a törökök által is megbecsült darabjai. De az eredmény — úgy látszott — megérte az áldozatot. 145 év után újra keresztény lobogó lengett a vár fokán. A vesztesek bűnbakot, a győztesek hősöket kerestek maguknak. A hazafelé induló ostromlók vitték magukkal társaik dicsőségének hírét. Az olaszok d'Aste bárót, a bajorok Pechmannt kiáltották ki a vár első meghódítójának. De kellett a hős a maradóknak is, s a magyar köztudat így emelhette — a valóság némi kiszínezésével, eltúlzásával — a korábbi rohamok legvitézebbjeit a vár első hódítóivá. De ha a hagyomány ez esetben nem is mond igazat, a kiválasztott személyek méltónak bizonyultak a dicsőségre. A Budavár ostroma iránt érdeklődőknek a következő műveket ajánlhatom: Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban (2. kiadás, átdolgozta Wellmann Imre, Bp. 1936.); Némethy Lajos: Kik voltak elsők Budavárban az 1686-iki bevétel alkalmával (Századok, 1886.); Károlyi Árpád: Jelentések a Budát vívó táborból 1686- ban (Történelmi Tár, 1886.). IFJ. BARTA JÁNOS Ostrom után ... (Korabeli rajz) .