História 1981

1981 / 4. szám - EGY KÉP - EGY ESEMÉNY - PETNEKI ÁRON: Egy 1456-os keresztes emléktáblája

EGY 1456-OS KERESZTES EMLÉKTÁBLÁJA A würzburgi citadellában berendezett Mainfränkisches Museum újabb szerzemé­nyei között egy érdekes 15. századi tábla­képet láthatunk: Johannes Paul pechtali plé­bános epitáfiumát. (Az epitáfium az elhunyt emlékére készített emléktábla, kép, amelyet a templomban helyeztek el, de nem mindig az illető sírját jelölte.) Baloldalt Szűsz Mária áll, karján a gyermek Jézussal, vele szem­ben pedig Szt. Katalin, egyik kezében Vér­tanúsága Jelvényét, a kereket tartva, mási­kat az előtérben térdeplő védence, Paul plé­bános vállára teszi. Papi személynél szokat­lan, hogy Paur talpig páncélban van. A kép megértéséhez közelebb vezet bennünket az epitáfium latin fölirata, amely magyar for­dításban így hangzik: „Az Úr 1456. évében, december 20-án a kegyes úr, Johannes Paur, egykor pechtali plébános, felvévén a keresz­tet és a törökök ellen vonulván, visszatérté­ben Bécsben töltötte be végső napját. Ugyan­itt eltemették, lelke nyugodjon békében, amen. — Hans Pechttaller úr.” A plébános tehát a török ellen indított keresztes hadnak volt tagja. Erre utal a kereszttel jelzett stóla is. A felirat végén jelzett személy pedig va­­lószínű­leg egyik rokona, aki a táblaképet megfesttette. De vajon részt vett-e Paul plé­bános a nándorfehérvári csatában? A frankfurti birodalmi gyűlés 1453-ban har­mincezer gyalogost és tizenkétezer lovast ígért Magyarországra. A toborzást elsősor­ban a nagyobb német városokban folytat­ták, így elsősorban Nürnbergben és a szilé­ziai Boroszlóban. Bécs lett a hadak gyüle­kezési helye. A nürnbergiek — akik között Paur plébános is szolgált — meg is érkeztek 1456 nyarának végén — Hunyadi nándorfe­hérvári győzelme után — a későbbi császár­­városba. Az Ausztriába menekült fiatal ma­gyar király, V. László, a diadal hírének ha­tására elhatározta, hogy visszatér Magyar­­országra és most már maga vezeti a hábo­rút a törökök ellen. A német hadakkal — köztük voltak a nürnbergiek is — 1456. au­gusztus 26-án indult meg Bécsből. A Duna mentén fekvő Futak mezővárosnál táboro­zott le, Itt országgyűlést hirdetett. A nürn­bergiek ottlétéről két levél keltezése is ta­núskodik, amelyet kapitányaik írtak 1456. október 15-én és november 4-én. A futaki országgyűlés végeztével, melyen a Hunyadi-árvák hűségükről biztosították a királyt, V. László a németországi csapatokat kegyesen elbocsájtotta. Hogy fizetésüket, amelyet kezdetben megígért, megkapták-e, nem tudjuk. Zsákmányra nem tehettek szert, hiszen a harcokban nem vettek részt. Fá­radtan, fázva indultak vissza német földre, sokan magukkal hurcolva a ragályt, aminek a két magyar vezér, Hunyadi és Kapisztrán is áldozatul esett. Paur plébános is talán ezért halt meg visszaútjában, Bécsben. Sze­mét azonban nyugodtan hunyhatta le, hi­szen a kor mentalitása szerint fogadalmát teljesítette. PETNEKI ÁRON EGY KÉP, EGY ESEMÉNY­ nek érvénytelenítette, az államokat vi­szont a rendi szerkezet bénította meg. E kettős csőd jegyében fordult át 1455 karácsonyának optimizmusa néhány hó­napon belül a teljes pesszimizmusba és pánikhangulatba. Alfonz király a pápai flotta áruló parancsnokával titokban megegyezve, egy itáliai belháborúban merült el, és kereken felmondta a kereszteshadjára­tot A nápolyi és a pápai gályák 1456 tavaszán nem a török­, hanem Genova ellen vitorláztak.­­ A szárazföldi terv nem kevésbé csúfosan omlott össze Eleinte csak a gyülekezés határidejét halasztgatták. A Magyarországra ren­delt pápai legátus, Juan Carvajal bíbo­ros, már az év elején csak abban re­ménykedett, hogy a nyugati keresztes­hadak — március helyett — „még jú­nius havában, de legkésőbb júliusban” megérkeznek, akkorra Hunyadi is fel­készül — jóllehet megajánlását 7000 ka­tonára csökkentette. A pesszimizmust csak fokozhatta a magyar rendiség ma­gatartása. Miután a résztvevők lassú szállingózása miatt az országgyűlés ja­nuár közepe helyett csak április elejére jött össze, azt a különös határozatot hozták, hogy az elmúlt év rossz termése miatt meg kell várni az aratást Az or­szágos had gyülekezését augusztus 1-re halasztották, akkorra tolva ki a biro­dalmi és a burgundi seregek megérke­zését is. Ez azért volt különös, mert már március óta szállingóztak a hírek Ragusából és Albániából a szultán ál­talános hadikészülődéséről. Amikor az­tán április 7-én berobbant a hír Bu­dára, hogy a szul­tán csakugyan meg­indult Nándorfehérvár — „Magyaror­szág kulcsa és kapuja” — ellen, az or­szággyűlés pánikszerűen feloszlott azzal a bizonytalan határozattal, hogy a sereg mihamarabb vonuljon a déli határra. Sereg azonban sehol sem volt. Ma­gyarország nemesi társadalma, éllen a nádorral, az erdélyi vajdával, a főpapokkal, szinte eltűnt a színről e forró tavaszon—nyáron. Rá­adásul június első napjaiban V. László király is, „vadászat ürügyén”, eltűnt az országból és Bécs alá vonult. (Ma már megbízható források alapján tudjuk, hogy a király osztrák és cseh csapato­kat gyűjtött, hogy kihasználva III. Fri­gyes torzsalkodását saját rendi ellenzé­kével, rajtaüssön a császáron, már a határnap is ki volt tűzve, július 25-re. Miközben Európa félelmes ellenségé­nek hadai hömpölyögtek Belgrád felé, a két hatalom, melyeknek a pápai terv szerint a kereszteshadjárat törzsét kel­lett volna adniuk, néhány ezer fegyve­ressel egymásnak készült ugrani.) A „Szent Római Birodalom” klérusának nagy része még a török tized kivetését is megtagadta, mint az „egyház szabad­ságát” sértő merényletet. Ami pedig a kiszemelt fővezért illeti, Fülöp bur­gundi herceg a kritikus hónapokban nem is hallatott magáról; nemcsak hogy egyetlen katonát nem küldött, ha­nem még a tartományaiban összegyűj­tött pénzsegélyből sem juttatott el egyetlen fillért sem Rómába. Keresztesek, iparosok, szőlőművesek 1456 késő tavaszára már nagyjából világos volt, hogy a Rómában alig fél éve összeállított terv kártyavárként összeomlott. A pápa már májusban ke­serűen ostorozta az „árulókat”, akik miatt „a magyarok most a leghevesebb vádakkal illetnek”. A csapatokat meg­­ajánlók közül egyedül Hunyadi volt az, aki a szultán hadrakelésének hírére nyomban, már áprilisban Szeged kör­nyékére sietett, hogy magánhadseregét csakugyan összegyűjtse. Ez a legmeg­bízhatóbb egykorú becslések szerint 4—6000 katona volt. Ilyen körülmények között a kereszteshadjárat súlypontja az uralkodókról már a késő tavaszon átto­lódott a „társadalmi” szférába, önkén­tes keresztesek toborzására. A kereszt hirdetésével Magyarorszá­gon megbízott agg ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capest­­rano)„ a magyar ferencesek kis csapatá­val április derekán eltávozott Budáról, hogy több mint két hónapon át Bara­nya, Bács, Bodrog, Csanád megyékben, „az ország eme alsó részein, ahol a nép remeg, de vad oroszlánként kész harcolni a török ellen”, faluról falura járva, kereszttel jelölje meg az önkén­teseket, „csupa köznéphez tartozót, pa­rasztokat, szegény embereket, falusi papokat, deákokat”. A német lovagok elmaradását a dél-német területen — a Rajna vidékétől Bécs környékéig — ugyancsak a keresztestoborzás volt hi­vatva pótolni, ahol április óta a domi­nikánus Heinrich Kalteisen irányította a szervezést pápai legátusként. Noha a toborzás itt főként a városokban folyt, a szociális összetétel a magyarországi­hoz volt hasonló. Az uralkodók hadjárata már füstbe ment, a nép toborzása még vontatottan vagy rejtetten zajlott, amikor június elején egybehangzó és félelmetes hírek ér­keztek Budára: a szultán már május közepén 90 000 fegyveressel, többszáz ágyúval átlépte Szerbia határát; a se­reg ugyanolyan összetételű, mint amely három éve Konstantinápolyt bevette, a szultán még június folyamán Nán­dorfehérvár alá érkezik. A hírsebesség akkoriban Buda és Róma közt mintegy két hét volt; a balkáni fejlemények híre tehát június utolsó hetében juthatott el a Vatikánba. A pápia akkor már tudta, hogy a fe­jedelmektől egyetlen katonát sem kap. Hunyadi és Kapisztrán tevékenységéről nem lehetett információja, tudta vi­szont, hogy Németországból sem vár­ható komolyabb segítség. Ráadásul Ma­gyarországról képtelen rémhírek jutot­tak Itáliába: hogy a török sereg 300 000 főből áll; hogy a szultán „nem kíván egyebet a magyaroktól, mint hogy biz­tosítsanak átvonulást Itália felé”, s „János vajda (Hunyadi) hajlamos meg­nyitni fülét az ajánlatra...” Mindebből egy szó sem volt igaz, hiszen Hunyadi akkoriban az Al-Dunánál már javában szervezte az ellenállást, ahhoz azonban elég volt, hogy június közepén Rómában merőben ellentétes „jóslatok” borzon­gassák meg a közvéleményt, mint az év elején: még az év folyamán Rómáig hatol az Antikrisztus, a török szultáni 14

Next