História 1982

1982 / 1. szám - LÁSZLÓ GYULA: A kettős honfoglalásról

lást, egyik (onogur) az avarkorban történt 670—680 táján, egyidőben a du­nai bolgár állam megalakulásával, a másik pedig (a türk, magyar) Árpád vezetésével a 9. század legvégén. Megriadtam ettől a váratlan lehető­ségtől s megkíséreltem ellenőrizni, sőt cáfolni. Olyan „objektív” tudo­mányhoz fordultam, amelynek méré­seihez nem férhet érzelmi mozzanat. Ilyennek látszott az embertan, azaz — amint előadásaimon kissé sarkítva mondtam — meg kell kérdeznünk azo­kat, akikről szó van, bár ők nem szólalnak meg, de csontvázuk még­is felelni tud a kérdésekre. De­rengett bennem régi olvasmányaim emléke, például Bartucz Lajosnak, atyai jóakarómnak tanítása, hogy a magyarságban levő mongolos elemek avar örökség népünknél. Márpedig — gondoltam magamban — még feltevés­nek is neveznivaló, hogy valamilyen ti­tokzatos erő kiválogatta volna a ké­sei avarkor népeiből a mongoloid jel­legű embereket, azok megérték volna Árpád honfoglalását, a többiek kihal­tak volna. Bizonnyal — éppen főként azokon a dunántúli területeken, ame­lyekről az előbb szó esett, de máshol is — az egész késő-avarkori népesség érte meg Árpád magyarjait. Ennek a gondolatnak látszólag ellentmondott történelemtudományunk tanítása, hogy az avarok Nagy Károly hadjáratai után kipusztultak, vagy a másik vélemény, hogy elszlávosodtak volna. Mindkettő azonban csak „gondolom” ami nem té­nyeken alapszik! Maradjunk továbbra is az embertannál. Bartucz Lajos taní­tásához csatlakozott Lipták Pál felis­merése, hogy a középkori magyar nép­ben az avarkor népessége újul meg. Bár feltevését nem mindenki fogadta el, kétségtelen, hogy az embertan nem mond ellent a késő­ avarkori né­pesség (onogurok-magyarok) fennmara­dásának, hanem éppenhogy javallja ennek elismerését a középkori és a mai magyarságban. Ekkor fordultam a történeti forrá­sokhoz bizonyságért vagy cáfolatért (nem a forrásokból következtettem te­hát a kettős honfoglalásra, mint egy­némely tudálékosok vélik!): itt az orosz őskrónikákban megtaláltam az avar­kori fehér és az Árpád korában meg­jelenő fekete ungrok (magyarok) tör­ténetét, a bizánci forrásokban, a szá­szok történetében mindenütt egykorú nyoma van az első honfoglalásnak, de ismétlem, nem az ő szövegük volt fel­tevésem alapja. A magyar krónikákban — természetesen — megvan „a ma­gyarok második bejöveteléről” szóló ta­nítás. Eközben egyre szebben bonta­kozott ki az erre vonatkozó történeti források elemzése. Szádeczky-Kardoss Samu vonatkozó felismerései, Horváth János krónika-elemzése, újabban Rá­­sonyi Nagy László (Hidak a Dunán) állásfoglalása új s újabb adatokkal szi­lárdította meg feltevésemet. Egyik legdöntőbb adat Olajos Teréznek, a 9. század közepén felbukkanó avar ha­tárnévre (marcha vengeriorum) vonat­kozó kutatása, amely bizonyítja (több, eddig még közöletlen adattal együtt) az onogurok Árpád honfoglalása előtti Kárpát-medencei létét! Hiszen ez ter­mészetes is — mind a mai napig ono­­gurnak nevez minket az egész világ! Álljunk meg itt egy pillanatra. Tör­ténetírásunkban, nyelvészetünkben be­­idegződött az „onogur-bolgár” és a „bolgár—török” kifejezés. De ki tudná bizonyítani, hogy Kovrat öt népe egy nép öt ága volt és nem öt rokon nép? Ki tudná bizonyítani, hogy milyen nyelven beszéltek, s ez a nyelv török lett volna? Beidegzés, szokás ez, amit ellenőrizni kell, mert például a hoz­zánk telepedett onogurok népe — úgy látszik — magyarul beszélt és nagy tömegeivel megérte Árpád honfoglalá­sát. Így állván a dolog, kezdtem kétel­kedni abban, hogy a Kézai Krónika és a Képes Krónika honfoglalástörténeté­nek évszáma egyszerű „elírás” lenne (Kézai 700, Képes 677!), szemben a nyugati krónikák 895-96-os adataival. Ám nem döntöttem önhatalmúlag egyik vagy másik dátum mellett, felteszem mindkettő igaz, csakhogy nem ugyan­azon eseményről tudósít. Anonymus a későbbi dátumot fogadja el, nyilván megvolt az oka reá! Fel kell tennünk, hogy itt nem „elírásról” van szó, ha­nem mindkét évszám helyes, de nem ugyanarra a népre vonatkozik. Két­séges ugyanis, hogy azok a népnevek, amelyek történészeink szerint mind a magyarságra vonatkoznának, nem je­lölnek-e külön-külön egymással talán rokon népeket, amelyek végül a ma­gyar népben forrtak eggyé (türk, ma­gyar, ungarus, szavárd, baskír). Hor­váth János (Székesfehérvár évszázadai I. kötet, 1967) például krónikáinkból kimutatta a fehér magyarságot, a fe­ketékről pedig nyugati forrásból tu­dunk. Az orosz őskrónika is valóságot jegyzett fel tehát, amikor fehér és fe­kete ugrókról tudósított. Ugyanez a kettősség mutatkozik meg eredetmondáinkban is, szinte szó sz­erint, mert ott Hunorról (onogur) és Magyarról mint két egytestvérről esik szó. Kettősség van beszédnyelvünk és zenei anya­nyelvünk kettősségében (amaz finn­ugor vonzású, emez török jellegű), de kimutatható, hogy némelyik népmon­dánk (pl. az égig érő fa, a csoda­­szarvas és a Szent László legenda koz­mikus küzdelme) megvan már az avarkorban, úgy is mondhatnók: avar­kori örökség a magyar néphitben (mindhárom megvan az egész magyar nyelvterületen!). Talán ide tartozik az is, hogy nyelvtudósaink szerint korai nyelvemlékeinnkben két, erősen eltérő nyelvjárást találunk. A két honfoglaló népnek közeli testvéreknek kellett len­niük, mint ahogyan a csodaszarvas mon­dánk keleti párhuzamaiban is mindig két közeli rokon népről esik szó. Azonban sok-sok kérdés vár még tisztázásra. Ilyen például a kétfajta te­lepülésterület (homokos és agyagos ta­laj) megszállásának életmódhoz fűzése, vagy törzsneveink kérdése (Csallány Dezső mintegy 60 törzsnevünk közelé­ben mutatott ki késő­ avarkori teme­tőt, de Árpád magyarjainak temetői hiányoznak e települések közelében!). Megoldatlan kérdés (amely azonban a 670-es honfoglalás esetében önmagától megoldódik, akárcsak a székely kér­dés!), hogy miért nem tudnak króni­káink egyetlen szót sem az avarokró. Ilyen megoldandó feladat helyneveink keltezése általában. Szádeczky-Kar­doss Samu világos érvelése szerint nem tudható, hogy a késő­ római idők után és a magyar okleveles gyakorlat meg­indulása közötti periódus melyik sza­kaszából valók. Ehhez a kérdéshez megjegyezném, hogy nyelvészeink sok orrhangú szláv szót tartanak nyilván nyelvünkben. Márpedig az orrhang a közép-európai szlávoknál a 10. század közepe táján kiveszett. Fel kell tehát tennünk, hogy e szavak még az orr­hang meglétekor — és nem kihalása idején, mert akkor nálunk is kihaltak volna! — kerültek nyelvünkbe. Hogy a nagytömegű későavar népesség meg­érte a 10. századot, azt bizonyítják az egyre sűrűbben temetőikben talált halántékkarikás sírok. Ezek ugyanis a régészek egybehangzó megállapítása szerint a 10. század közepénél hamarább nem kerülhettek földbe! Vajon a 10. századi és Szent István-kori temetők melyik népességet folytatják: az ÉNy— DK irányban temetkező onogurokét, vagy a Ny—K irányban temetkező Ár­pád népéét? Mindkettőt! Sok kérdést kell tehát még tisztáz­ni ahhoz, hogy a „kettős honfoglalás” a valószínűségből ténnyé szilárduljon. Nyilván igaza van a török nyelvű ma­gyar krónikának (Tarih i Üngürüsz), hogy a honfoglaláskor itt „saját nyel­vünkön beszélő népet” találunk. Az onogurok jellegzetes (úgynevezett griffesindás) művészetének emlékei, övvezetek a szebényi (Baranya megye) nagy temetőből Vadászó avar m onogur lovas egy Sze­ged melletti temetőből (Klárafalva) 4

Next