História 1982
1982 / 1. szám - LÁSZLÓ GYULA: A kettős honfoglalásról
lást, egyik (onogur) az avarkorban történt 670—680 táján, egyidőben a dunai bolgár állam megalakulásával, a másik pedig (a türk, magyar) Árpád vezetésével a 9. század legvégén. Megriadtam ettől a váratlan lehetőségtől s megkíséreltem ellenőrizni, sőt cáfolni. Olyan „objektív” tudományhoz fordultam, amelynek méréseihez nem férhet érzelmi mozzanat. Ilyennek látszott az embertan, azaz — amint előadásaimon kissé sarkítva mondtam — meg kell kérdeznünk azokat, akikről szó van, bár ők nem szólalnak meg, de csontvázuk mégis felelni tud a kérdésekre. Derengett bennem régi olvasmányaim emléke, például Bartucz Lajosnak, atyai jóakarómnak tanítása, hogy a magyarságban levő mongolos elemek avar örökség népünknél. Márpedig — gondoltam magamban — még feltevésnek is neveznivaló, hogy valamilyen titokzatos erő kiválogatta volna a kései avarkor népeiből a mongoloid jellegű embereket, azok megérték volna Árpád honfoglalását, a többiek kihaltak volna. Bizonnyal — éppen főként azokon a dunántúli területeken, amelyekről az előbb szó esett, de máshol is — az egész késő-avarkori népesség érte meg Árpád magyarjait. Ennek a gondolatnak látszólag ellentmondott történelemtudományunk tanítása, hogy az avarok Nagy Károly hadjáratai után kipusztultak, vagy a másik vélemény, hogy elszlávosodtak volna. Mindkettő azonban csak „gondolom” ami nem tényeken alapszik! Maradjunk továbbra is az embertannál. Bartucz Lajos tanításához csatlakozott Lipták Pál felismerése, hogy a középkori magyar népben az avarkor népessége újul meg. Bár feltevését nem mindenki fogadta el, kétségtelen, hogy az embertan nem mond ellent a késő avarkori népesség (onogurok-magyarok) fennmaradásának, hanem éppenhogy javallja ennek elismerését a középkori és a mai magyarságban. Ekkor fordultam a történeti forrásokhoz bizonyságért vagy cáfolatért (nem a forrásokból következtettem tehát a kettős honfoglalásra, mint egynémely tudálékosok vélik!): itt az orosz őskrónikákban megtaláltam az avarkori fehér és az Árpád korában megjelenő fekete ungrok (magyarok) történetét, a bizánci forrásokban, a szászok történetében mindenütt egykorú nyoma van az első honfoglalásnak, de ismétlem, nem az ő szövegük volt feltevésem alapja. A magyar krónikákban — természetesen — megvan „a magyarok második bejöveteléről” szóló tanítás. Eközben egyre szebben bontakozott ki az erre vonatkozó történeti források elemzése. Szádeczky-Kardoss Samu vonatkozó felismerései, Horváth János krónika-elemzése, újabban Rásonyi Nagy László (Hidak a Dunán) állásfoglalása új s újabb adatokkal szilárdította meg feltevésemet. Egyik legdöntőbb adat Olajos Teréznek, a 9. század közepén felbukkanó avar határnévre (marcha vengeriorum) vonatkozó kutatása, amely bizonyítja (több, eddig még közöletlen adattal együtt) az onogurok Árpád honfoglalása előtti Kárpát-medencei létét! Hiszen ez természetes is — mind a mai napig onogurnak nevez minket az egész világ! Álljunk meg itt egy pillanatra. Történetírásunkban, nyelvészetünkben beidegződött az „onogur-bolgár” és a „bolgár—török” kifejezés. De ki tudná bizonyítani, hogy Kovrat öt népe egy nép öt ága volt és nem öt rokon nép? Ki tudná bizonyítani, hogy milyen nyelven beszéltek, s ez a nyelv török lett volna? Beidegzés, szokás ez, amit ellenőrizni kell, mert például a hozzánk telepedett onogurok népe — úgy látszik — magyarul beszélt és nagy tömegeivel megérte Árpád honfoglalását. Így állván a dolog, kezdtem kételkedni abban, hogy a Kézai Krónika és a Képes Krónika honfoglalástörténetének évszáma egyszerű „elírás” lenne (Kézai 700, Képes 677!), szemben a nyugati krónikák 895-96-os adataival. Ám nem döntöttem önhatalmúlag egyik vagy másik dátum mellett, felteszem mindkettő igaz, csakhogy nem ugyanazon eseményről tudósít. Anonymus a későbbi dátumot fogadja el, nyilván megvolt az oka reá! Fel kell tennünk, hogy itt nem „elírásról” van szó, hanem mindkét évszám helyes, de nem ugyanarra a népre vonatkozik. Kétséges ugyanis, hogy azok a népnevek, amelyek történészeink szerint mind a magyarságra vonatkoznának, nem jelölnek-e külön-külön egymással talán rokon népeket, amelyek végül a magyar népben forrtak eggyé (türk, magyar, ungarus, szavárd, baskír). Horváth János (Székesfehérvár évszázadai I. kötet, 1967) például krónikáinkból kimutatta a fehér magyarságot, a feketékről pedig nyugati forrásból tudunk. Az orosz őskrónika is valóságot jegyzett fel tehát, amikor fehér és fekete ugrókról tudósított. Ugyanez a kettősség mutatkozik meg eredetmondáinkban is, szinte szó szerint, mert ott Hunorról (onogur) és Magyarról mint két egytestvérről esik szó. Kettősség van beszédnyelvünk és zenei anyanyelvünk kettősségében (amaz finnugor vonzású, emez török jellegű), de kimutatható, hogy némelyik népmondánk (pl. az égig érő fa, a csodaszarvas és a Szent László legenda kozmikus küzdelme) megvan már az avarkorban, úgy is mondhatnók: avarkori örökség a magyar néphitben (mindhárom megvan az egész magyar nyelvterületen!). Talán ide tartozik az is, hogy nyelvtudósaink szerint korai nyelvemlékeinnkben két, erősen eltérő nyelvjárást találunk. A két honfoglaló népnek közeli testvéreknek kellett lenniük, mint ahogyan a csodaszarvas mondánk keleti párhuzamaiban is mindig két közeli rokon népről esik szó. Azonban sok-sok kérdés vár még tisztázásra. Ilyen például a kétfajta településterület (homokos és agyagos talaj) megszállásának életmódhoz fűzése, vagy törzsneveink kérdése (Csallány Dezső mintegy 60 törzsnevünk közelében mutatott ki késő avarkori temetőt, de Árpád magyarjainak temetői hiányoznak e települések közelében!). Megoldatlan kérdés (amely azonban a 670-es honfoglalás esetében önmagától megoldódik, akárcsak a székely kérdés!), hogy miért nem tudnak krónikáink egyetlen szót sem az avarokró. Ilyen megoldandó feladat helyneveink keltezése általában. Szádeczky-Kardoss Samu világos érvelése szerint nem tudható, hogy a késő római idők után és a magyar okleveles gyakorlat megindulása közötti periódus melyik szakaszából valók. Ehhez a kérdéshez megjegyezném, hogy nyelvészeink sok orrhangú szláv szót tartanak nyilván nyelvünkben. Márpedig az orrhang a közép-európai szlávoknál a 10. század közepe táján kiveszett. Fel kell tehát tennünk, hogy e szavak még az orrhang meglétekor — és nem kihalása idején, mert akkor nálunk is kihaltak volna! — kerültek nyelvünkbe. Hogy a nagytömegű későavar népesség megérte a 10. századot, azt bizonyítják az egyre sűrűbben temetőikben talált halántékkarikás sírok. Ezek ugyanis a régészek egybehangzó megállapítása szerint a 10. század közepénél hamarább nem kerülhettek földbe! Vajon a 10. századi és Szent István-kori temetők melyik népességet folytatják: az ÉNy— DK irányban temetkező onogurokét, vagy a Ny—K irányban temetkező Árpád népéét? Mindkettőt! Sok kérdést kell tehát még tisztázni ahhoz, hogy a „kettős honfoglalás” a valószínűségből ténnyé szilárduljon. Nyilván igaza van a török nyelvű magyar krónikának (Tarih i Üngürüsz), hogy a honfoglaláskor itt „saját nyelvünkön beszélő népet” találunk. Az onogurok jellegzetes (úgynevezett griffesindás) művészetének emlékei, övvezetek a szebényi (Baranya megye) nagy temetőből Vadászó avar m onogur lovas egy Szeged melletti temetőből (Klárafalva) 4