História 1983
1983 / 3. szám - NÉMETH GYÖRGY: A hetairák és az idegenforgalom
A hetairák és az idegenforgalom Milyen a jó hetaira? „Először is: mindig ügyel, hogy csinos és elegáns legyen. Mindenkivel szemben igyekszik kellemes lenni, nem vihog mindenen hangosan, . . . hanem finoman és bájosan mosolyog. Ügyesen bánik a férfiakkal, ha valaki megszólítja, vagy elkíséri valahová, csalfán nem hitegeti, de nem is akaszkodik a nyakába. Ha valahová pénzért lakomára megy, nem issza le magát! (Nincs nevetségesebb a részeg nőnél, a férfiak is megvetik.) Aztán nem vájkál otrombán könyékig az ételben, csak az ujja hegyével érinti, hallgat evés közben, nem tömi tele mind a két arcát, nyugodtan iszik, nem hangos kortyolással ... És nem beszél többet a kelleténél, nem gúnyolódik a jelenlévőkön és csak arra néz, aki fizet neki. Ezért aztán szeretik is. És ha eljön a lefekvés ideje, nem viselkedik sem szégyentelenül, sem közönyösen, hanem szigorúan csak egyet tart szem előtt: hogy a férfit lekötelezze és jó szeretővé tegye, így aztán tetszik mindenkinek.” (Lukianosz: Hetairák párbeszédei 6, 3. Jánosy István fordítása.) Egy gondos mama oktatta ezekkel a szavakkal leányát, amikor az megindult a legősibbnek nevezett női mesterség gyakorlásának útján. Látható, hogy nem volt olyan egyszerű dolog hetairának lenni az i. e. 4. századi Athénban, mivel a pálya vonzó volt, ebből következően túlzsúfolt, így a szolgáltatás kiemelkedő minőségével lehetett csak versenyben maradni. Természetesen nem kell azt hinni, hogy ez idő tájt kizárólag a luxusigényeket akarták kielégíteni. Többféle prostitúció létezett egymás mellett, a szakma elitjét azonban vitathatatlanul a hetairák jelentették. Prostitúció a görög világban Az i. e. 7—6. században, a kereskedelem megélénkülésével, a keleti országokkal szorosabbra fűződő kapcsolatokkal, az utazások szaporodásával és a nagyobb városok kialakulásával egy időben jelenik meg Hellaszban a tömeges prostitúció. Azt is mondhatjuk: végső soron az idegenforgalom volt a legősibb női mesterség szülőanyja. Homérosznál (i. e. 8. század) a hetaira szó barátnőt, társnőt jelent, mindenféle mellékértelem nélkül. A Trója alatt harcoló hősök fegyverrel raboltak maguknak ágyast, netán feleséget, mint Parisz. Az ágyasok, a harcok során szerzett rabszolganők, tökéletesen kielégítették azt az igényt, amelyet a törvényes hitves, a családi tűzhely őre és a vagyon kezelője valamilyen oknál fogva nem volt képes. A prostitúció speciális formája, a templomi prostitúció valószínűleg keleti eredetű, a görögöknél nem terjedt el túlságosan. Hérodotosz (kb. i. e. 484— 424) megvetőleg beszélt róla: Babilonban ugyanis minden asszonynak át kellett adnia magát életében egyszer egy idegennek, aki az istennő templomában ezüstpénzt dobott az ölébe. Hellaszban szabad nők nem folytattak ilyen tevékenységet, de a korinthoszi Aphroditészentély ezernél is több hieroduléja, szent rabszolganője foglalkozásszerűen bocsátotta áruba testét. Sőt ők a 7. század második felétől monopolhelyzetet élveztek. A forgalmas kereskedővárosban, ahol utazók tízezrei fordultak meg, nem csekély jövedelmet jelenthetett ez. Arisztophanész sokallta az árakat: „S úgy hallom, a karinthi hölgyek is szegény legényre, ha kerülgeti, ügyet sem vetnek, ellenben ha dús, mindjárt feléje fordúl a cipó.” (Plutosz 156—159. Arany János fordítása.) Az ágyasokon és a hierodulékon kívül megtalálhatók a közönséges örömlányok is, róluk azonban keveset hallani, nevüket nemigen örökítették meg, tevékenységüket szűk körben folytatták. Szolón (kb. i. e. 638—559) mindenesetre törvénnyel szabályozta a bordélyházak működését és a jövedelmüket adókötelessé tette. A kikötőkben, vagy a város szegényebb negyedeiben működő utcalányok szabadok is, rabszolgák is lehettek, sok volt közülük az idegen származású, a felszabadított rabszolga és viszonylag nagy számban, olcsón álltak a matrózok, katonák, faluból városba érkező parasztok rendelkezésére. A nagyobb ünnepeken összesereglett tömeg rendszeres jövedelmet biztosított számukra. Lakomákhoz, összejövetelekhez fuvolás vagy kitharás lányokat lehetett bérelni, akik hangszerismeretük miatt ugyan magasabb jövedelmet húzhattak, de szolgáltatásuk jellege nem sokban különbözött az örömlányokétól. Azaz, a prostituáltaknak különböző rétegei voltak, s ezek megbecsülése, jövedelme erősen különbözött egymástól. A hetairák kettős oppozícióban állottak: egyrészt a tisztességes asszonyokkal, másrészt a közönséges utcalányokkal, a pornókkal. Alighanem erős önkritikára kényszerülne a történetírás, ha lassan áttekinthetetlen címjegyzékekké dagadó bibliográfiáit valaki is abból a szempontból lapozná át: vajon azok az események, amelyek történelmi tanulmányaink, könyveink középpontjában állnak, milyen helyet foglalnak el a közösségek, az egyének életében? Hány órát fordított naponta a társadalom mindennapjait élő ember a politikai csatározásokra, háborúkra, amelyek tudományos munkáinknak még mindig fő témáját képezik? A 20. század nagy társadalmi mozgalmai, gazdasági megrázkódtatásai már felhívták a történetírás figyelmét a termelő, kereskedő emberre, a homo ökonomikusra. Az emberek azonban nemcsak politizálnak, gazdasági közösségekbe szerveződnek, sőt nem is csak „termelnek” — harcászataikról most nem is szólva -, de örömmel adják át magukat az esti vagy hétvégi játéknak, vidám lakomáknak családjukkal, barátaikkal, kellemes semmittevésnek hódolva fekszenek a napon vagy utaznak el szabadságidőben fényképezőgépekkel, útikönyvekkel felszerelkezve ... Miért marad hát ki akkor a történetírás figyelméből a homo ludens, a szórakozó ember? 1891-ben hoznak Magyarországon törvényt a vasárnapi munkaszünetről, 1938-ban vezetik be az iparban a fizetett szabadság rendszerét, 1940-ben a kötelezően nyolcórás munkaidőt. S ha a fejlettebb országokban - nem utolsósorban a munkásmozgalom harcainak következtében - korábban is jutott ideje a társadalom széles rétegeinek a rendszeres pihenésre, ott is csak századunk második felében épültek be a szabadidő-kultúra elemei, az üdülési, utazási szokások a mindennapi élet rendjébe. Rövid múltra tekinthet vissza tehát a tömeges nyaralás- és szabadidőmozgalom - ezt tudná a történetírás mentségül elmondani. Azután igyekszik a múlt iránt kíváncsi közönség előtt lemaradását behozni... (6.) 3