História 1983

1983 / 3. szám - PÓK ATTILA: Útlevelek, útiokmányok

Útlevelek, útiokmányok Amilyen magától értetődően ülünk min­den engedély kérése nélkül kocsiba, széliünk buszra vagy vonatra, amikor hazánk lakóhelyünktől távolabb eső vi­dékeire igyekezünk, olyan természetes­nek tartjuk, hogy határainkat csak útle­vél birtokában léphetjük át. A mai álla­pot pedig meglehetősen új fejlemény: az útlevél és a beutazási engedély (vízum) ma megszokott formájában csak az első világháború után terjedt el a világon. Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy korábban nem korlátozták vol­na — helyi szokásokat követve — az egyes országok közötti közlekedést; a nemzetközi érintkezések szélesedése, tö­megesedése azonban erre az időszakra szükségszerűvé tette e számtalan helyi szokás egyeztetését, rendszerezését. Az 1919- ben, a párizsi békekonferencián létrehozott Nemzetek Szövetsége az 1920- as években számos értekezleten, konferencián foglalkozott az útlevél­kérdéssel. Az eredeti terveket nem sike­rült megvalósítani. Nem lépett életbe a nemzetközileg azonos, egységes külle­mű, szerkezetű útiokmány, amelyet bár­mely állam kibocsáthat és minden más állam elfogad. A konferenciák javaslatai azonban így is beépültek jó néhány ál­lam gyakorlatába. Az első, útlevélhez hasonlítható doku­mentumokat a császárkori Rómában ál­lították ki. A császár ebben felszólította valamennyi alattvalóját, hogy a pártfo­­gása alatt álló utasnak legyen segítségé­re, óvja biztonságát, szükség esetén lássa el szállással és élelemmel. A középkor­ban egyes uralkodók, de nagy befolyású és hatalmú főurak is állítottak ki útlevél­szerű okmányokat, amelyben híveiket az utazó védelmére szólították fel. Szigorú és átfogó intézkedésekre volt szükség a különböző koldus- és útonálló csopor­tok mozgásának korlátozásához, nem beszélve arróí, hogy az útlevelek kiállítá­sáért szedett illeték nem megvetendő bevételi forrást is jelentett. A francia forradalom idején fokozott jelentőséget kapott az útlevél. Használatát az egyko­rú közvélemény eleinte általában az alapvető emberi szabadságjogok meg­sértésének tartotta, a forradalmi zűrza­var idején azonban igen hasznosnak mu­tatkozott ez a korlátozás. A forradalmi eszmék beszivárgásától való félelem mo­tiválta ebben az időben több állam ré­széről az útlevél-kényszer bevezetését. A továbbfejlődés a 19. században azon­ban ellenkező irányú; a növekvő nem­zetközi forgalom mellett egyre nehezeb­bé vált az alapos ellenőrzés, egyszerű­södnek az előírások és a 19. század má­sodik felében mind általánosabbá válik az útlevélkötelezettség mellőzése Euró­pában. (Oroszország mindvégig kivétel maradt, itt nemcsak a külföldre utazás­hoz, hanem az országon belüli mozgás­hoz is útlevélre volt szükség.) Magyarországon országos úthálózat csak Nagy Lajos (1342—1382) uralko­dása idején kezd kialakulni. A pesti rév­től sugárszerűen szétágazó utak vándo­rainak nem volt könnyű dolguk: hol fe­neketlen sár, hol vámszedők, hol útonál­­lók nehezítették továbbjutásukat.* Az uralkodótól vagy nagyhatalmú főuraktól származó igazoló okmányok nem sokat segítettek az úti viszontagságok leküzdé­sében — az éles pengéjű kard vagy a kifogyhatatlan pénztárca megbízhatóbb eszköz volt. Útiokmányokat általában helyi törvényhatóságok állítottak ki a személyükkel szabadon rendelkezőknek, országos szerv ezt a közlekedési nehéz­ségek, valamint a kérelmező személyére vonatkozó információk hiánya miatt nem tehette meg. Egységes, törvényes szabályozás tulajdonképpen csak a 19. század elején született, addig külön­böző utasítások, rendeletek szabályozták az útlevélügyet. így pl. egy 1814. febru­ár 22-i „legfelsőbb intézvény” szerint a „császári királyi örökös tartományokba” a megyei alispán, illetve annak távollété­ben a főjegyző állíthat ki útlevelet. Kül­földre szóló kérelmek esetén (az 1820. június 6-i intézvény szerint) az alispán vagy főjegyző által kibocsátott útlevelet bemutatva a Helytartótanácshoz vagy a Kancelláriához kell folyamodni. A 19. század végén rohamosan emel­kedett a kivándorlások száma. Az útlevél egységes rendezése ezzel a ténnyel ösz­­szefüggésben vált elengedhetetlenül szükségessé. Gyakorlatilag ellenőrizhe­tetlen volt ugyanis a forgalom, s bár a határ átlépésénél többnyire kértek útle­velet, ez nem sokat jelentett: könnyen lehetett ugyanis hamis papírokhoz jutni. Az is számtalanszor fordult elő, hogy már kiutazottak útlevelét visszacsem­pészve ugyanazzal az okmánnyal többen utaztak ki. A közvéleményt különösen felháborította, hogy Európa és Kisázsia bordélyházaiba egyre több — jól fizető, tiszta munka reményében kiszökő — magyar nő került. A képviselőház 1896. február 5-i határozata szólította fel a belügyminisztert, hogy az útlevélügyről Horvát-Szlavón- és Dalmát-országokra * Vö. a középkori utazási feltételekről e számunkban Kócziánné Szentpéteri Erzsébet cikkét. is kiterjedő törvényjavaslatot nyújtson be. Hosszú idő telt el, míg 1902 végén a belügyminiszter beterjeszti javaslatát, amelyet 1903 januárjában tárgyal a magyar parlament. Igen jellemző a korra, hogy néhány függetlenségi párti képviselő hozzászólása nyomán egyet­lenegy kérdéssel kapcsolatban bon­takozik ki nagyobb vita. A függetlenségi párti képviselők felháborodottan utasitották el a javaslatnak azt a pontját, amely szerint az útlevelek Magyarorszá­gon magyar és francia, Horvátországban horvát és francia nyelven állítandók ki. Abban, hogy a horvátországi útlevelek­ben nem lenne magyar szöveg, a magyar állami szuverenitás megcsonkítását lát­ták. Végül győzött a javaslatban kifeje­zésre jutó kormánypárti álláspont, amely az 1868:XXX. törvénycikk alap­ján arra hivatkozott, hogy noha ma­gyar—horvát viszonylatban a törvény­­hozás az útlevélügyre nézve közös, de a végrehajtás horvát belügy, s így termé­szetes a horvát nyelvűség. Az elfogadott és 1903. március 11-én szentesített törvény 1. §-a szerint: „A magyar korona országainak terület ín való tartózkodáshoz és utazáshoz, vala­mint az állam határán való átkeléshez útlevél rendszerint nem szükséges.” Minden későbbi utazási korlátozás alap­ja azonban a 2. § lett, amely szerint „a Minisztérium felhatalmaztatik, hogy háború esetén, vagy ha az állam vagy valamely részének biztonsága, vagy va­lamely állammal szemben a viszonosság megkívánja, az útlevél-kötelezettséget az állam egész területére, vagy bizonyos részére, illetőleg a határszélre vagy an­nak valamely részére ideiglenesen elren­delhesse; úgyszintén, hogy az útlevelet valamely külföldi államba való utazás­hoz kötelezővé tegye, avagy az állam ha­tárán való átkeléshez a fegyveres erők kötelékébe tartozó egyének részére útle­velek kiadását egyáltalában beszüntes­se”. Ezekről az intézkedésekről a Mi­nisztérium köteles volt jelentést tenni a törvényhozásnak. (A törvény meghozá­sának időpontjában — kölcsönösségi alapon — csak Szerbia és Románia irá­nyában volt útlevélkényszer.) További, egyidőben elfogadott törvénycikkel sza­bályozták a külföldieknek a magyar ko­rona országai területén való tartózkodá­sát és a határrendőrség feladatait; min­denre kiterjedő átfogó törvényes szabá­lyozást kapott tehát Magyarország és a külföld forgalma. Az 1903-as törvény felhatalmazása alapján először az első világháború kitö­rése után, 1915 júniusában korlátozta miniszterelnöki rendelet az utazási lehe­tőségeket, miután már 1914-ben, ugyancsak miniszterelnöki rendelettel, kivették az útlevélkiadás jogát a tör-20

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék