História 1984
1984 / 3. szám - HANÁK PÉTER: A keserű kompromisszum
A „körülmények”, a sorozatos nemzetközi kudarcok és a halmozódó belső nehézségek csakhamar arra késztették az osztrák liberálisok vezető politikusait és az uralkodót, hogy újra összekössék a tárgyalások 1861- ben elszakított fonalát. 1864 őszén ismét lágy fuvallatok érkeztek a császárvárosból. Most már Deák is megmozdult, éspedig az ő sajátos, oldalazó koreográfiája szerint: közjogi vitával. 1864 novemberében újból nekifogott egy régóta halogatott vitacikkhez, amely válasz volt Wenzel Lustkandl osztrák jogász centralista szemléletű munkájára. Csengery Antal segítségével néhány hét alatt befejezte a kéziratot, amely 1865 januárjában Adalék a magyar közjoghoz címen jelent meg. Mint mestervívó, előbb az ellenfél könnyen sebezhető pontját célozza meg: erős logikával és iróniával cáfolja Lustkandl egyik fő érvét, hogy az 1848. évi törvények keletkezésük kényszerkörülményeinél fogva nem érvényesek, s a trónfosztással e nemlétező érvényességet is „eljátszották”. Az érdemi részben aztán alapos, részletekbe hatoló jogi, olykor filológiai érveléssel bizonyítja be, hogy a Pragmatica Sanctio nem teremtett az örökös tartományokkal kormányzati közösséget, csupán a már létező perszonáluniót erősítette meg. Az alap tehát még mindig 1848, a pozíció mintája 1861, de árnyalatokban, értelmezési hangsúlyokban mutatkozik néhány hajszálnyi elmozdulás a külügy és a hadügy közösségének elismerése irányában. „Alkotmányunk történeti alkotmány,... lényegében és formájában időnként változásokon ment keresztül.” „Nincs tehát kizárva azon lehetőség, hogy akár a nemzetnek, akár a fejedelemnek valamely jogát módosíthassa... vagy azon jog alkalmazását másképpen alakíthassa a törvényhozás.” Deák az Adalékban fél lépést, talán csak egy gesztust tett az egyezkedés felé, de nem várt gyors eredményt. Váratlanul érte tehát a fordulat, amelyet maga az udvar kezdeményezett. A látogatás Az 1864. évi karácsonyi ünnepek után, december 27-én meglátogatta Deákot Augusz báró, a helytartótanács egykori alelnöke. Magas megbízói, mondotta nyíltan, Deák véleményét szeretnék tudni néhány időszerű kérdésben. Deák rágyújtott egy cabanosra, hátradőlt széles foteljében, és félig behunyt szemmel várta az első kérdést. - Mit kell érteni a „törvényes országgyűlés” fogalmán? - Hogy a magyar korona valamennyi része meghívassék az országgyűlésre, vagyis hogy az ország integritását elvileg elismerjék. - Hogyan gondolják a nemzetiségi kérdés rendezését? - Csupán a központi szervek nyelvének kell magyarnak lennie, válaszolta Deák, a megyékben, a községekben a többség nyelve legyen a mérvadó. Az egyenjogúságot részletekbe menő törvénynyel kívánják rendezni. - Hogyan lehet a jogfolytonosság nehéz problémáját áthidalni? - hangzott a harmadik kérdés. A Pragmatica Sanctio alapján, amely az egész Monarchia „legfőbb alaptörvénye”, belőle vezethetők le a kölcsönös jogok és kötelességek, sőt a két rész közti közös ügyek is. Innentől kezdve Deák vette át a szót. Kedvtelve fejtegette, hogy a Pragmatica Sanctioból szorosan az udvartartás, a közös védelem - a külügy és a hadügy - közössége következik, ezek fenntartásának költségeit a Monarchia országainak és tartományainak közösen kell viselniök. A törvényhozás és a végrehajtás közössége csakis ezen tárgyakra terjed ki, a két parlament által kiküldött testület ellenőrzése mellett. A további függő kérdéseket nem részletezte. Sem ő, sem látogatója nem hitt e megoldás időszerűségében. Annál nagyobb volt Augusz meglepetése, amikor 1865. február 12-én maga Ferenc József utasította a tárgyalás folytatására a Deák által körvonalazott alapokon. Most érkezett el Deák csillagórája, amikor az önkény, a teljhatalmú döntés és a fegyveres ellenállás helyét a tárgyalás, a hagyományos diétái traktus, az átgondolt taktikai mozgások és finom fogalmazások, végső soron a formakeresés, egy új állami rendszer érdekkiegyenlítésének moduszai vették át. A megegyezés A Deák-Augusz találkozó második fordulójában már az országgyűlés összehívásának konkrét feltételeiről folyt az eszmecsere. Az uralkodó részéről: a jogfolytonosság - vagyis az 1848-as alkotmány formális helyreállítása és a koronázási hitlevél megfogalmazása, az országgyűlés részéről annak az új alapelvnek az elfogadása, hogy a birodalom fennállásának biztonságát „semmi más tekintetnek nem szabad alárendelni”. (Emlékezzünk: 1861-ben még Magyarország alkotmányos önállóságáé volt a minden más érdek és tekintet felett álló prioritás.) Közössé csak azokat az ügyeket kell tenni, amelyek közös rendezését és kezelését a birodalom szilárd fennállása múlhatatlanul megköveteli, minden egyebet meg kell hagyni az ország törvényes szerveinek hatáskörében. A harmadik, április 7-i forduló alkalmával már írásban rögzítették a megegyezés elveit és főbb tételeit. Deák újólag és verbális nyomatékkal, a Monarchia „politikai bibliájaként” felértékelve forgatta a Pragmatica Sanctiot. Nem szükséges helyette új alapot, új konstrukciókat keresni. Különösen elhárított bárminő oktrojálást. „Egy oktrojált alkotmány... ha mindjárt népvoks hozzájárulásával állíttassék is - utalt itt III. Napóleon népszavazással legalizált egyeduralmára -, az uralkodás alapelvét változtatná meg, s Ausztriában is a caesarismusnak korszakát avatná fel. Amihez Deák tisztelve bár és hódolattal engedelmeskedve a fejedelmi akaratnak, beleegyezését soha, de soha adhatni nem fogja” - mondja Augusz báró írásos feljegyzése. Íme, a deáki ars politica klasszikus módszere: úgy védelmezi az alkotmányosságot a cézárizmus ellen, hogy közben enged a törvényes jogokból, de úgy enged belőlük, hogy ezzel a cézárizmust kényszeríti visszavonulásra; úgy veszi revízió alá 1848-at, mintha a februári alkotmányt revideálná, s úgy függeszted fel az ausztriai alkotmányosságot, hogy abból mégis összbirodalmi alkotmányosság szülessék. A tárgyalások végeredményét Deák hamarosan a nyilván »József nádor szobrának leleplezése 1869. ápr. 26-én.« Magyarország és a Nagyvilág, 1869. május 9. 6