História 1985

1985 / 4. szám - KRONSTEIN GÁBOR: Mata Hari

eltűnésével. A védelem az angolokat tette érte felelőssé. Ez nem hangzott meggyőző­en. A bíróság vagy onnan tudta, hogy Mata Hari rosszhiszeműen járt el, hogy - mint az egyik forrás írja - a hajón egy francia ügy­nök átkutatta a kabint, s nyomát sem talál­ták a borítékoknak, vagy onnan (is), hogy az öt címzettből a németek csak a valódi kémet fogták el s akasztották föl. Mata Hari viselkedése a továbbiakban mindennek nevezhető, csak következetes­nek nem. Párizs helyett Madridba utazott, ahol ismét félvilági életét élte. Párhuzamo­san szőtt viszonyt francia diplomatákkal, von Kalle német katonai és von Krohn né­met tengerészeti attasékkal. A bíróság ké­sőbb a francia attasé fecsegő természetével magyarázta, hogy azokban a hetekben fel­tűnően nagy veszteségeket szenvedtek a ha­dianyagot szállító antant hajók. A németek úgy döntöttek, hogy visszakényszerítik Pá­rizsba Mata Harit. Az Eiffel-torony rádió­­állomása 1917 januárjában felfogta von Kalle egy üzenetét, amelyet Amszterdamba küldött az ottani német rezidensnek. Ebben az állt, hogy a H21-es ügynök részére utal­janak át jeligésen 15 ezer pezetát a Compto­ir d’Escompte de Paris bankba.­­Közismert volt az antant hírszerző köreiben, de pere során Mata Hari maga sem tagadta, hogy szoros kapcsolatban állt a német hírszerzés amszterdami rezidensével, akitől több íz­ben kapott pénzt. „Mert szeretett!” - mondta magyarázatképpen. „No, de 20 ezer márkát?” - vetették ellene egy korábbi pénzküldeményre utalva. „Ennyibe kerü­lök! /C’était mon tarif!/” - replikázott ma­gabiztosan a még mindig attraktív megjele­nésű vádlott.­ Ladoux kapitány Hanna Wittig terhelő vallomásának birtokában nem várta meg, míg Mata Hari esetleg fölveszi a bankban a pénzt, hanem érkezése napján, 1917. feb­ruár 13-án letartóztatta az Elisée Palace Hotelben. Persze közvetlen bizonyítékokat nem találtak ellene, csak egy német tiszti sisakot és két német srapnellhüvelyt, ame­lyet csokoládétartónak használt. Ezek ere­detét azonban kielégítően igazolta. A tár­gyalást július 24-én és 25-én folytatta le a 3. számú hadbíróság. Mata Harit halálra ítélték. A védelem dolgát megkönnyítette, hogy az igazi bizonyítékok egy részét (ha voltak ilyenek) a bíróság hadititokká nyilvánította, tehát a vád egy sor állítása a levegőben lógott. Voltak azonban nehezen kétségbe vonható bizonyítékok is, mint az a kölni fényképfelvétel. Mata Hari védekezési módnak a látszólagos őszinteséget válasz­totta. Elismerte német kapcsolatait, de az anyagi juttatásokat kizárólagosan szerelmi ellenszolgáltatásnak állította be. Nem vet rá hízelgő fényt, amit a perdöntő 15 ezer peze­ta eredetéről mondott. „Hát nem mulatsá­gos - jegyezte meg hogy az amszterdami szeretőm német állami pénzből elégíti ki von Kalle attasé úr magánadósságait?” A hadbíróság tagjaiból azonban hiányozha­tott a humorérzék, mert az elnök szárazon csak annyit válaszolt rá, hogy a vádlott ezek szerint elismeri, ő a H21-es ügynök. Ügynök? „Pancser”? Áldozat? Mata Hari sorsát valójában három összefo­nódó politikai szempont döntötte­ el. Elő­ször az, hogy a szakértők nem tudták szét­választani, milyen károkat okozott Mata Hari, s milyen veszteségeket kell mások, mindenekelőtt a német mesterkémnő, Eli­sabeth Schragmüller, alias „Fräulein Doc­tor” számlájára írni, így erős túlzással Mata Harit ötvenezer ember halálával és sok mil­lió franknyi érték elpusztításával vádolták. A másik szempont propagandisztikus volt. Az elszegényedett ország közvéleményét azzal vélték megnyugtatni, hogy az erkölcs nevében nyilvánosan is pálcát törtek a Bűn és az Erkölcstelenség fölött. Alighanem azonban a harmadik szempont billentette a halálbüntetés kiszabása felé a mérleg serpe­nyőjét. A francia katonák kimerültek az iszonyú állóháborúban: az amerikai segít­ség még csak ígéret és remény volt, de a nyugtalanság már átterjedt a hadseregre is. A rendet könyörtelen terrorral állították helyre. Miért gyakoroltak volna kegyelmet ilyen feszült helyzetben éppen egy kalan­dornővel szemben? A sortűz 1917. október 15-én dördült el a vincennes-i erődben. Kémkedett-e Mata Hari, s ha igen, ve­szedelmes hírszerző volt-e? Botár Árpád, első világháborús magyar hírszerző tiszt A láthatatlan hadsereg című könyvében (1938) kereken tagadta e lehetőséget. Truf­faut is filmjével ezt a változatot fogadta el Sam Waagenaar nagy sikerű dokumentum­regénye nyomán. 1968-ban az olasz televí­zió dokumentumműsora is hasonló követ­keztetésekkel zárult. A kutatók többsége azonban nem vonja kétségbe, hogy Mata Hari kettős ügynök volt, de úgy látják, tevékenysége túlságosan periferikus ahhoz, hogy tettével a halálbün­tetés arányban állna. Ez a vélemény tá­maszkodhat a német szakértők nyilvános­ságra hozott állításaira is, így nyilatkozott 1929-ben Gempp vezérőrnagy, aki 1917- ben a hírszerzést vezette. Megszólalt a Doktorkisasszony is: „Sie war ein Versä­­ger!” - jelentette ki Elisabeth Schragmül­ler, vagyis hogy Mata Hari alkalmatlan volt a feladatra. S hozzáfűzte: „Az ítélet megfe­lelt a törvény betűjének és a kor szellemé­nek. A törvényszék csak abban tévedett, hogy a H21-es kárt okozhatott Franciaor­szágnak. Mata Hari ugyanis semmiféle ér­dekességet nem jelentett nekünk, sem gaz­daságit, sem politikait, sem katonait.” Ez túlzottan szigorú ítélet a szerencsétlen asz­­szony képességeiről, s nem is ad magyará­zatot, miért költöttek volna a takarékos né­metek tízezreket potyára. (Az viszont ugyancsak tény, hogy a Mata Harira terhe­lő vallomást tevő Hanna Wittig, aki Claude France néven a háború után híres filmszí­nésznő lett, 1928-ban lelkiismeret-furdalá­­sában öngyilkosságot követett el. Talán an­nak idején nem vallott igazat Ladoux kapi­tány előtt?) A teljes igazságot a történészek még nem írták meg. Annyi valószínű, hogy a mítosz­nál szegényesebb és kiábrándítóbb a való­ság. Mata Hari - mint sok más kalandor - hazardőr természet volt. Túlságosan bízott magában akkor is, amikor hozzá képest túl hatalmas erőkkel kezdett játszani. Ezek az erők végül is elsodorták. Abból viszont, aki a könnyelműen felidézett veszedelmek ál­dozata lesz, aligha válhat tragikus figura. Mata Hari halála így nélkülöz minden mé­lyebb tanulságot, legföljebb azon tűnődhe­tünk, milyen kevés értékkel beéri az utókor, ha mítoszt akar teremteni a maga kedvére. KRONSTEIN GÁBOR A hatalom mindenkiből „kémet" csinálhat Redl ezredes. Filmsiker 1985

Next