História 1987
1987 / 2. szám - FRISNYÁK ZSUZSA: A Tisza-szabályozás és kára
A Tiszaszabályozás és kára Európa legnagyobb folyamszabályozásának célja a Tisza ősi árterületeinek ármentesítése és mezőgazdasági művelés alá vonása volt. A szabályozás megkezdése (1846) előtt a Tisza rendkívül kiterjedt ártérrel (összesen 1 millió 200 ezer hektár, melyből 220 ezer hektárt egész évben víz borított) rendelkezett. A szabályozási munkák megkezdése előtt két koncepció versengett egymással, Vásárhelyi Pál (1795-1846) és Pietro Paleocappa (1789-1867) olasz mérnök munkái. Vásárhelyi az ármentesítés célkitűzését az árhullámok gyors levezetésével vélte elérhetőnek. Elképzelése szerint ehhez a folyó esését kellene megnövelni, amit az éles kanyarulatok levágásával (átmetszés) vélt megvalósíthatónak. Vásárhelyi a Tisza teljes hosszán összesen 101 átmetszést javasolt. Paleocappa mindössze 15 átmetszést tartott szükségesnek, ezeket is döntően a Tisza Tokaj alatti szakaszán. Ő az ármentesítést elsősorban töltések építésével tartotta megvalósíthatónak. Paleocappa és az időközben meghalt Vásárhelyi terve felett éles harc indult meg. Paleocappa elképzelésének hívei lehetetlennek tartották, hogy a Tisza lomha folyása az átmetszésekkel lényegesen meggyorsítható lenne. Vásárhelyi tervének pártolói pedig tagadták, hogy a töltések képesek lennének a Tisza vizét maguk között tartani. A két terv közötti harc eredményeként 1850-ben a Tisza szabályozására alakult Középponti Bizottmány „Vásárhelyi és Paleocappa rendszerét összeegyeztette”. Ezek után a folyó teljes hosszában elkezdődtek az átmetszések és a töltésépítési munkálatok. A szabályozási munkák leglátványosabb részét az átmetszések képezték. A folyó útjának lerövidítése, esésének megnövelése érdekében az éles kanyarulatokat mesterséges meder segítségével levágták, kiegyenesítve ezzel a folyó vonalát. Az új meder építése során csak egy ún. „vezérárkot” ástak ki, amelyet a folyó romboló ereje idővel kimélyített, kiszélesített. A munka méreteit jól érzékelteti, hogy az összesen 112 átvágás révén a folyó hossza 40%-kal rövidült meg (1212 km helyett 729 km). Zavaros vízmérnökök hibái A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása nyomán a folyó természete megváltozott, s ez a változás előre nem látható következményekkel járt. A folyó megrövidült, esése megnőtt, emiatt nőtt a Tisza által szállított hordalék mennyisége is, a folyó vize zavarosabbá vált. Jelentősen nőtt az évi vízszint-ingadozás. A Közép-Tiszán a folyó maximális vízállása 2-3,5 méterrel megemelkedett, a kisvízszint 2-2,5 méterrel alacsonyabb lett. A kisvízszint jelentékeny süllyedésével megszaporodtak a hajózás akadályai. A Közép- Tiszán a meder túlszélesedett, új zátonyok alakultak ki, mert a meder a kemény agyagrétegek miatt nem tudott mélyülni. A Tisza-szabályozás úttörői nem számoltak azzal, hogy más a folyó természete a Tokaj feletti szakaszon és más Szolnok, de főként Szeged alatt. Amíg a folyó viszonylag gyorsan kimélyítette a vezérárkokat a felsőbb, nagyobb esésű szakaszokon, addig ez a folyamat csak igen lassan játszódott le Szolnok alatt. Ennek következtében a Felső-Tiszán gyorsan leszaladó árhullámok megrekedtek a Közép-Tiszán, s ott egymásra torlódtak. A szegedi árvíz (1879) előtt a Szolnok-Szeged közötti szakaszon 11 átvágásból 2, a Szeged- Titel közötti ugyancsak 11 átvágásból csupán 1 képződött ki teljesen. A tervszerűtlenül, „össze-vissza” megépített töltések eredményeképpen a Tisza ártere hol összeszűkült, hol kitárult. A meder vízlevezető képessége rosszabbodott. E tényezők együttes hatására 1876 és 1895 között a Tisza és mellékfolyóinak völgyében minden korábbinál nagyobb árvizek söpörtek végig, s nem egy esetben az ár addig nem veszélyeztetett területeket is elért. Az árvízszint magassága Szegednél 1855-1970 között a következően alakult: 1855:687 cm, 1860: 670 cm, 1867: 722 cm, 1876: 786 cm, 1879: 806 cm, 1881: 845 cm, 1888: 847 cm, 1895: 884 cm, 1919: 916 cm, 1932: 923 cm, 1970: 961 cm. „Szakértők” kontra közvélemény A Tisza menti gátak építését a társulatok 1868-ra fejezték be. 1868-1888 között a növekvő árvízszintek miatt 48 esetben szakadtak át a töltések. Az országot leginkább az 1879. évi szegedi árvíz rázta meg: 2-4,5 méter magas árhullám zúdult a városra. A közvélemény felháborodásának csillapítására és az ellenzék leszerelésére a kormány külföldi szakértőket kért fel a Tisza-szabályozás műszaki felülvizsgálatára. A szakértők részletesen elemezték jelentésükben a töltésépítések és átmetszések építésében elkövetett hibákat: a nemzetközi gyakorlattól eltérően a Tiszán nem az alsó szakasztól fölfelé haladva hajtották végre az átmetszéseket; a töltésépítéseknél a Felső-Tiszától indulva folyásirányban kellett volna haladni; a töltések magasságának meghatározásához hibásan a szabályozás előtti legnagyobb árvizek magasságát vették alapul. A szegedi árvizet követő szakértői jelentés és a többi elemző értékelés világossá tette, hogy a Vásárhelyi és Paleocappa féle koncepció „összeegyeztetése” és ennek folyamatos módosítása révén, a Tisza-szabályozás eddigi munkái szakmailag megalapozott koncepció és egységes műszaki terv nélkül készültek. 1880-ban egyes ármentesítő társulatok kimutatták, hogy „az ármentesítés ma már többe van, mint amennyit a megmentett terület ér". Az ismétlődő árvizek miatt „a Tiszavölgy birtokossága itt a völgy alsó részén rég túl van azon, hogy az ármentesítés reá nézve gazdászatilag sokkal előnyösebb lenne”, mert a föld megműveléséről szó sem lehet, s a helyzet nem más, mint rablógazdálkodás - írta 1881-ben egy névtelen röpirat szerzője. Ilyen körülmények között az egyetlen reális célt Hieronymi Károly 1888-ban a következőképpen fogalmazta meg: „Ki kell nyíltan A Tisza-szabályozás után az első árvíz. Szeged, 1879 .