História 1987

1987 / 2. szám - FRISNYÁK ZSUZSA: A Tisza-szabályozás és kára

A Tisza­­szabályozás és kára Európa legnagyobb folyamszabályozásának célja a Tisza ősi árterületeinek ármentesítése és mezőgazdasági művelés alá vonása volt. A szabályozás megkezdése (1846) előtt a Tisza rendkívül kiterjedt ártérrel (összesen 1 millió 200 ezer hektár, melyből 220 ezer hektárt egész évben víz borított) rendelkezett. A szabályozási munkák megkezdése előtt két koncepció versengett egymással, Vásár­helyi Pál (1795-1846) és Pietro Paleocappa (1789-1867) olasz mérnök munkái. Vásár­helyi az ármentesítés célkitűzését az árhullá­mok gyors levezetésével vélte elérhetőnek. Elképzelése szerint ehhez a folyó esését kel­lene megnövelni, amit az éles kanyarulatok levágásával (átmetszés) vélt megvalósítható­nak. Vásárhelyi a Tisza teljes hosszán össze­sen 101 átmetszést javasolt. Paleocappa mind­össze 15 átmetszést tartott szükségesnek, ezeket is döntően a Tisza Tokaj alatti szaka­szán. Ő az ármentesítést elsősorban töltések építésével tartotta megvalósíthatónak. Paleocappa és az időközben meghalt Vásár­helyi terve felett éles harc indult meg. Pa­leocappa elképzelésének hívei lehetetlennek tartották, hogy a Tisza lomha folyása az át­metszésekkel lényegesen meggyorsítható len­ne. Vásárhelyi tervének pártolói pedig tagad­ták, hogy a töltések képesek lennének a Tisza vizét maguk között tartani. A két terv közötti harc eredményeként 1850-ben a Tisza sza­bályozására alakult Középponti Bizottmány „Vásárhelyi és Paleocappa rendszerét össze­egyeztette”. Ezek után a folyó teljes hosszában elkezdődtek az átmetszések és a töltésépítési munkálatok. A szabályozási munkák leglátványosabb részét az átmetszések képezték. A folyó útjá­nak lerövidítése, esésének megnövelése érde­kében az éles kanyarulatokat mesterséges meder segítségével levágták, kiegyenesítve ezzel a folyó vonalát. Az új meder építése során csak egy ún. „vezérárkot” ástak ki, amelyet a folyó romboló ereje idővel kimé­lyített, kiszélesített. A munka méreteit jól érzékelteti, hogy az összesen 112 átvágás révén a folyó hossza 40%-kal rövidült meg (1212 km helyett 729 km). Zavaros víz­­­mérnökök hibái A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása nyomán a folyó természete megváltozott, s ez a változás előre nem látható következmé­nyekkel járt. A folyó megrövidült, esése meg­nőtt, emiatt nőtt a Tisza által szállított hor­dalék mennyisége is, a folyó vize zavarosab­bá vált. Jelentősen nőtt az évi vízszint-inga­­dozás. A Közép-Tiszán a folyó maximális vízállása 2-3,5 méterrel megemelkedett, a kisvízszint 2-2,5 méterrel alacsonyabb lett. A kisvízszint jelentékeny süllyedésével meg­szaporodtak a hajózás akadályai. A Közép- Tiszán a meder túlszélesedett, új zátonyok alakultak ki, mert a meder a kemény agyag­rétegek miatt nem tudott mélyülni. A Tisza-szabályozás úttörői nem számol­tak azzal, hogy más a folyó természete a Tokaj feletti szakaszon és más Szolnok, de főként Szeged alatt. Amíg a folyó viszonylag gyor­san kimélyítette a vezérárkokat a felsőbb, nagyobb esésű szakaszokon, addig ez a fo­lyamat csak igen lassan játszódott le Szolnok alatt. Ennek következtében a Felső-Tiszán gyorsan leszaladó árhullámok megrekedtek a Közép-Tiszán, s ott egymásra torlódtak. A szegedi árvíz (1879) előtt a Szolnok-Szeged közötti szakaszon 11 átvágásból 2, a Szeged- Titel közötti ugyancsak 11 átvágásból csupán 1 képződött ki teljesen. A tervszerűtlenül, „össze-vissza” megépített töltések eredmé­nyeképpen a Tisza ártere hol összeszűkült, hol kitárult. A meder vízlevezető képessége rosszabbodott. E tényezők együttes hatására 1876 és 1895 között a Tisza és mellékfolyóinak völgyében minden korábbinál nagyobb árvizek söpörtek végig, s nem egy esetben az ár addig nem veszélyeztetett területeket is elért. Az árvíz­szint magassága Szegednél 1855-1970 között a következően alakult: 1855:687 cm, 1860: 670 cm, 1867: 722 cm, 1876: 786 cm, 1879: 806 cm, 1881: 845 cm, 1888: 847 cm, 1895: 884 cm, 1919: 916 cm, 1932: 923 cm, 1970: 961 cm. „Szakértők” kontra közvélemény A Tisza menti gátak építését a társulatok 1868-ra fejezték be. 1868-1888 között a nö­vekvő árvízszintek miatt 48 esetben szakad­tak át a töltések. Az országot leginkább az 1879. évi szegedi árvíz rázta meg: 2-4,5 méter magas árhullám zúdult a városra. A közvélemény felháborodásának csillapí­tására és az ellenzék leszerelésére a kormány külföldi szakértőket kért fel a Tisza-szabá­lyozás műszaki felülvizsgálatára. A szakértők részletesen elemezték jelentésükben a töltés­­építések és átmetszések építésében elkövetett hibákat: a nemzetközi gyakorlattól eltérően a Tiszán nem az alsó szakasztól fölfelé ha­ladva hajtották végre az átmetszéseket; a töltésépítéseknél a Felső-Tiszától indulva folyásirányban kellett volna haladni; a töl­tések magasságának meghatározásához hi­básan a szabályozás előtti legnagyobb ár­vizek magasságát vették alapul. A szegedi árvizet követő szakértői jelentés és a többi elemző értékelés világossá tette, hogy a Vásárhelyi és Paleocappa féle kon­cepció „összeegyeztetése” és ennek folyama­tos módosítása révén, a Tisza-szabályozás eddigi munkái szakmailag megalapozott kon­cepció és egységes műszaki terv nélkül ké­szültek. 1880-ban egyes ármentesítő társula­tok kimutatták, hogy „az ármentesítés ma már többe van, mint amennyit a megmentett terület ér". Az ismétlődő árvizek miatt „a Tiszavölgy birtokossága itt a völgy alsó ré­szén rég túl van azon, hogy az ármentesítés reá nézve gazdászatilag sokkal előnyösebb lenne”, mert a föld megműveléséről szó sem lehet, s a helyzet nem más, mint rablógazdál­kodás - írta 1881-ben egy névtelen röpirat szerzője. Ilyen körülmények között az egyetlen reális célt Hieronymi Károly 1888-ban a következő­képpen fogalmazta meg: „Ki kell nyíltan A Tisza-szabályozás után az első árvíz. Szeged, 1879 .

Next