História 1989
1989 / 1-2. szám - POÓR JÁNOS: Szoknyás zsarnok vagy művelt nagyasszony?
uralkodót. Vajon a férj és a kortársak nem találtak ebben semmi kivetnivalót? - kérdezhetnénk mai gondolkodásunk alapján. Nem, mivel a házastársi hűségnek a korban semmi jelentősége nem volt. Monsieur Etioles ugyan szenvedett a történtektől, mert ő szerette a feleségét, de erkölcsileg nem botránkozhatott meg, nem számított megalázott férfinek. Azon sem ütközött meg senki, hogy valaki a király szeretője akar lenni. Nesle marsall, az említett öt hölgy apja kifejezetten büszke volt leányaira. Nincs ebben semmi érthetetlen. A francia társadalom hagyományosan felfelé idomult, Versailles-hoz, az udvarhoz, melynek első számú reprezentánsa az „ország első nemese”, a király volt már egy évszázada. Ezt az értékrendet XIV. Lajos szuggerálta a franciákba, amíg az állam kívül és belül is sikeresen működött, ráadásul egész Európa irigyen figyelő tekintete Versailles-on függött. Szívesen hitték, hogy az, ami a királyi központban, az uralkodó környezetében történik, fontosabb és érdekesebb az ország sorskérdéseinél is. A 18. század hiába viseli - joggal - a felvilágosodás százada nevet, értékrendjében a filozófia, a tudás nem az utókor által kijelölt méltó helyet foglalta el. A felvilágosítók tekintélye még eltörpült az arisztokratikus királyi központban. Jól kifejezi ezt, hogy amikor Voltaire Berlinbe távozott, XV. Lajos úgy kommentálta: egy bolonddal legalább kevesebb van Párizsban. Ugyanezt jelzi, hogy színdarabja bellevue-i bemutatóján, melyen ott tolongott az udvar, csak feszengeni tudott Rousseau, A társadalmi szerződésről című mű plebejus értelmiségi szerzője. Luynes hercegnek, az udvari élet hű krónikásának naplójából például az is alig derül ki, hogy amikor Madame d’Etioles a király meghódításán fáradozott, Franciaország éppen a katonai csőd szélén állt az osztrák örökösödési háborúban (1740-1748). Az udvar szerint az az álarcosbál volt 1745 telének legfontosabb eseménye, amelyről a király először vitte Versailles-ba a későbbi Madame Pompadourt. Az udvar legfeljebb egy gáláns kalandot tudott elképzelni, hiszen legyen Mme d’Etioles bármilyen művelt és bármilyen gazdag, származása alapján nincs helye a kékvérűek között. Néhány pártfogóval és a király még soha tartósnak nem bizonyult vonzalmával szemben ott állt az ellenséges külvilág, amely kíváncsian várta a liaison közeli végét, ami felől nem volt kétsége. Aztán, ahogy teltek a hónapok, egyre többekben sejlett fel, hogy inkább egy karrierhez fognak asszisztálni. E karrier titka - mégiscsak híven a felvilágosodás századához — a szellemi fölény, a műveltség és az emberismeret volt. A királyi szerető sikertörténetében ugyanis nyugodtan eltekinthetünk a női bájaktól. Nem mintha Madame Pompadour — már ez a neve a király által ajándékozott birtok után nem lett volna szép nő. Leroy, a királyi vadászpark felügyelője ódákat zengett róla, de ilyenek tucatjával lestek a legkeresztényibb uralkodóra. Pompadour azonban tudta, hogy az érzéki, nőfaló királyt csak a szépségével nem fogja magához láncolni. Nemcsak a király szerelmét, hanem a megbecsülését is el kell nyernie és nemcsak őt, hanem az udvart is meg kell hódítania. Ez utóbbi különösen nehéznek ígérkezett, mert ellenségei jóval többen voltak, mint barátai. Intrikáltak ellene, áradtak felé a gúnyversek, különösen a királyné környezetéből. Madame Pompadour ezért figyelt arra, amire elődei nem. Mélységes tisztelettel vette körül Mária Leszczynskát, Lajos lengyel feleségét, s ennek meg is lett az eredménye. Amikor hivatalosan bemutatták Versailles-ban - hiszen nem a beköltözés tényétől, hanem a bemutatástól lesz valaki a palota teljes jogú lakója, elmaradt az udvar által nagyon remélt botrány. A királyné méltányolta Pompadour gesztusait, s a bemutatkozáskor méltósággal elbeszélgetett vele. (Férjére egyébként nem volt féltékeny, házaséletüket rég megszakították.) Az udvar megnyerésében elsősorban műveltsége és színészi képességei segítették. Korábban is tudhatta, hogy a 18. századi Franciaországban a színész hatalom , mert szórakoztat. Az udvari élet pedig kizárólag a szórakozás körül forog. Ezért társulatot alapított Versaille-ban, a palotában. Hercegek és hercegnők vetélkedtek a tagságért. Az előadások sorát 1747 legelején a Tartuffe nyitotta meg, s rövid időn belül az ezekre az előadásokra szóló meghívás számított a legnagyobb megtiszteltetésnek. Hamarosan ellenségei is Pompadour kegyeit keresték. Ahogy nőtt a tekintélye, ahogy egyre többen irigyelték, úgy kötődött hozzá egyre jobban XV. Lajos, a korábban sokszor unatkozó király. Pompadournak így fokozatosan megszilárdult a helyzete és nőtt a tekintélye, de - mint ahogy az Cray hercegnek is feltűnt - vigyázott arra, hogy ez ne legyen túl feltűnő. A herceg írta Javakorában, amikor hódoltak neki... És amikor öreg lett...