História 1991

1991 / 4. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - F. DÓZSA KATALIN: Magyar divattörténet

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK Magyar divattörténet 1945-1949 Mottó: El kell vetni véglegesen azt a szemléletet, amely meg akarta fosztani az embereket egyéniségüktől, a napi po­litika részévé téve önkifejezésük egyik eszközét, ártalmatlan játékukat, a divatot. Háború és konfekció A háborúk kísérőjelensége az anyaghi­ány. A 11. világháború alatt 1940-től aka­dozott az áruellátás, 1941-ben már jegyre adták a bélésárut és vatelint. De mi ez ahhoz képest, hogy a Riviérán már csak vitorlavászonból tudtak új ruhát varrni és spárgából kötözték a cipők talpát?! Kelemen Móric, a Racionalizálási Bizott­ság igazgatója 1940-ben sietett megnyug­tatni a hölgyeket: „Nem lesz női ruha szabványosítás, szó sincs szabványo­sításról legfeljebb egyes ruhák tipizálá­sáról, elsősorban a férfiruháknál és a téli és más kabátoknál.” A háború végére a ruha élelemre cse­rélhető értékké vált, és a nők egyenesen követelték, hogy a típuscipőhöz­, öltöny­höz hasonlóan gyártsanak típusszövetet, inget és női kosztümöt. Hiszen csak a meghatározott minőségű és fazonú nagy tömegben gyártott konfekciótermék eny­hítette az áruhiányt. Jelentős a papírhiány is, s tulajdon­képpen­­ nem voltak divatlapok. 1946-tól jelent meg az MNDSZ kiadá­sában az Asszonyok című lap, majd 1949- től utóda, a Nők Lapja. Mindkettőnek volt szerény divatrovata. 1950-ben jelent meg a ma is virágzó Ez a divat első, vé­konyka rajzos száma. Nem volt sokkal jobb a helyzet 1945 után Nyugat-Európában sem, a divatla­pok ott is vékonyak és szegényesek, a boltok üresek. Nem „kitenyésztett”, „lefogyasztott” (1946) Akik azonban túlélték a háborút, élvezni akarták a békét. A nagy cégek újrakezd­ték a munkát, s a párizsi divatbemutatók újdonságairól az Asszonyok szorgalmasan tudósította olvasóit, nem feledkezve meg a háború alatt kialakult új központ, Hollywood híreiről sem. Eleinte mintha kifejezetten örültek volna az újságoknak: „Minden ellenkező erőszakolással szem­ben a díjbirkózó váll, a teletalpú monst­rum és a combközépig érő szoknya kifelé megy a divatból. Odaát Amerikában már egy éve nem hordják... Nem lehetne ná­lunk is sürgősen követni a példájukat?” Fotót közöltek az egyik legismertebb pes­ti cég, a Szita-szalon modellbemutatójá­­ról, s igyekeztek hasznos tippeket adni, például milyen módon lehet halmnacsiz­­mát házilag készíteni, vagy 1 ruha 7 ruha címmel, hogy lehet egyszerű szövetruhát különböző díszítésekkel variálni. A di­vattanácsok, rajzok szerzőit — termé­szetesen — mindig névvel, aláírással je­lezték. 1946 végén azonban egy kissé furcsa tartalmú cikkel találkozhatunk: „Asz­­szonytársainktól számtalan levél érke­zett. ... örömmel tapasztaltuk, hogy asszonytársaink már a divat terén is önál­lósítani kívánják magukat. ... nem mi va­gyunk a divatért — hanem a divat legyen miértünk.” Hogy ők hogyan értelmezték, az ki­derül egy 1947-ben a szakszervezet (lám, mi minden „feladata” lehet a szakszer­vezetnek!) által rendezett divatbemutató ismertetéséből: „Ez a divatbemutató sok mindenben különbözött a régen ismert divatrevüktől. Először is nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, mú­miává aszalt próba kisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fia­tal lányok, asszonyok, dolgozó nők. (Legtöbben az MNDSZ tagjai.) Követ­kezésképpen nem libegtek és vonaglot­­tak, mint az idomított profi »maneke­­nek«, hanem egyszerűen és termé­szetesen jöttek-mentek — fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a szobában jár. De a ruhák sem voltak idegeket és pénztárcákat nem kímélő káprázatos di­vatfantáziák, hanem egyszerű, csinos, jól hordható praktikus mindennapi öltöze­tek.” További idézet a Magyar Divatterve­ző Művészek Szakszervezete rendezte a divatbemutató ismertetéséből: „A dolgo­zó nőnek természetesen más ruhadara­bokra van szüksége a mindennapi élet­ben, mint a »dísznő«-nek. A modern tervezőművésznek nem az a feladata, hogy néhány divatdámának agyaljon ki soha nem látott ruhafantá­ziákat, hanem hogy millió és millió nő számára tervezzen szép és praktikus ru­hákat, melyek az élet, az otthon, a mun­ka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit.” A végkövetkeztetés helytálló, rájöttek erre Nyugat-Európában is, ahol a II. vi­lágháború után gyors fejlődésnek indult a magas színvonalú konfekciótermelés. Ennek oka azonban valószínűleg nem a munkásasszonyok bírálata volt, inkább az óriási üzleti lehetőségek felismerése. A megoldást sem az öltözködés konzer­­vatizmusában, elszürkítésében keresték, éppen ellenkezőleg, olyan szellemes és ötletes módszereket találtak ki, melyek segítségével a divatváltozások nagyüze­­mileg is követhetők, s a végtermék egye­divé tehető. A divat gyors követése Divatbemutató: 1946 22

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék