História 1991

1991 / 5-6. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - F. DÓZSA KATALIN: Magyar divattörténet

Magyar divattörténet II. rész, 1949-1958 A cikk első részét a História 1991/4. szá­mában közöltük. (A szerk.) A „dolgozó nők tömege” A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók kielégítésére. Divat­­bemutatóit a budapesti, dorogi, sztálin­­városi, miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána közvéleménykutatást végzett. Az Ez a di­vat szerint: „így kapja meg a nélkülöz­hetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján — a hibák kijavításával — foly­tatja munkáját, így sohasem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.” Végül tanulhatott az államosított ma­gyar ipar a sokkal fejlettebb szovjet mód­szerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi in­tézetben szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a saját hasz­nuk növelésére fordítják, s ezért nem cse­rélik ki egymásközt eredményeiket, mun­kamódszereiket. A Szovjetunióban vi­szont a termelés célja a nép szükségle­teinek minél jobb kielégítése, s ezért az újításokat, a bevált módszereket, tapasz­talatokat központilag kikísérletezik, fel­dolgozzák és elterjesztik az egész kon­fekcióiparban.” Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű fejlődés el­lenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyob­bat, a valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő egyes számú szoknyát akar vásárolni ma­gának, a zippzár felhúzása után két kéz­zel kell tartania a szoknyát, nehogy le­essék. A vékony, magas nők ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ru­hát készítenek. Ugyanaz a helyzet az át­lagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, leg­alább 15 centit vezet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségé­ből.” Élmunkásnő és selyem Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé tesszük, hogy se­lyemruhában járhasson” — hirdette büszkén 1949-ben az Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasz­tékát, de inkább a jól kereső élmunkás­nők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép kartonokkal és flanellanyagok kí­nálatával vigasztalta. Szinte mindenkin látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és reggel kiva­saltak, lévén egyetlenke­r valóban jel­képe is lehetett volna az életszínvonal­nak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt , hiszen egy méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megve­hettek. (Az 1950-es közalkalmazotti il­letményreform szerint a segédmunkás fi­zetése 320—600 Ft közötti, előadóé 500—1620, egyetemi tanáré 1250—2200, miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os blúz, ha maga meg is varrta!) Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatáráéban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben ismer­tetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája — mégis mindig jólöltözött, minden alkalomra van meg­felelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát vá­lasztékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Ke­vés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.” Kabátról nem esett szó, va­lószínűleg lódenkabátja volt svájci sap­kával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében nem is volt állapotos — csak külföldi lehetett! Szocialista ruházati verseny A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal ne­héziparunkat építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jel­szavára utalt: nem esszük meg az arany­tojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az Az Állami Áruházban Moszkál János bányász felesége pongyolát vásárol, 1952 Divatbemutató, 1953

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék