História 1991
1991 / 5-6. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - F. DÓZSA KATALIN: Magyar divattörténet
Magyar divattörténet II. rész, 1949-1958 A cikk első részét a História 1991/4. számában közöltük. (A szerk.) A „dolgozó nők tömege” A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók kielégítésére. Divatbemutatóit a budapesti, dorogi, sztálinvárosi, miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána közvéleménykutatást végzett. Az Ez a divat szerint: „így kapja meg a nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján — a hibák kijavításával — folytatja munkáját, így sohasem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.” Végül tanulhatott az államosított magyar ipar a sokkal fejlettebb szovjet módszerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi intézetben szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a saját hasznuk növelésére fordítják, s ezért nem cserélik ki egymásközt eredményeiket, munkamódszereiket. A Szovjetunióban viszont a termelés célja a nép szükségleteinek minél jobb kielégítése, s ezért az újításokat, a bevált módszereket, tapasztalatokat központilag kikísérletezik, feldolgozzák és elterjesztik az egész konfekcióiparban.” Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű fejlődés ellenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyobbat, a valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő egyes számú szoknyát akar vásárolni magának, a zippzár felhúzása után két kézzel kell tartania a szoknyát, nehogy leessék. A vékony, magas nők ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ruhát készítenek. Ugyanaz a helyzet az átlagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, legalább 15 centit vezet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségéből.” Élmunkásnő és selyem Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé tesszük, hogy selyemruhában járhasson” — hirdette büszkén 1949-ben az Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasztékát, de inkább a jól kereső élmunkásnők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép kartonokkal és flanellanyagok kínálatával vigasztalta. Szinte mindenkin látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és reggel kivasaltak, lévén egyetlenker valóban jelképe is lehetett volna az életszínvonalnak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt , hiszen egy méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megvehettek. (Az 1950-es közalkalmazotti illetményreform szerint a segédmunkás fizetése 320—600 Ft közötti, előadóé 500—1620, egyetemi tanáré 1250—2200, miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os blúz, ha maga meg is varrta!) Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatáráéban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben ismertetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája — mégis mindig jólöltözött, minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.” Kabátról nem esett szó, valószínűleg lódenkabátja volt svájci sapkával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében nem is volt állapotos — csak külföldi lehetett! Szocialista ruházati verseny A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal nehéziparunkat építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jelszavára utalt: nem esszük meg az aranytojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az Az Állami Áruházban Moszkál János bányász felesége pongyolát vásárol, 1952 Divatbemutató, 1953