História 1992
1992 / 3. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - FRISNYÁK ZSUZSA: A női kerékpározás hőskora
az új egzisztenciát, önálló életet kezdő elköltözőnek kifizetett. Ez néha jelentős összeg volt, amivel egy eladósodott magyar paraszttól házat vagy földet is vehetett. A német telepesek Európa nyugati felének házasodási szokásait követték: későn házasodtak, és sokan még nősülésük előtt elköltöztek a faluból. Sokkal több gyermekük volt, mint a 18. század végén egykézésbe kezdő magyaroknak. A családi munkamegosztásban a telepes németeknél nincsen éles választóvonal férfi és női munkakör között. A nőket nem foglalja le annyira a vászonneműek munkája, mint a magyar asszonyokat. Ha termeltek is kendert és egyes helyeken fel is fonták, de kevés helyen vesződtek a szövésével is. Többször említik leírások, hogy azok a német asszonyok sem értenek a szövéshez, akik magyar falvakban laknak: a magyaroknál nem mehetett férjhez az a leány, aki nem értett a fonáshoz, szövéshez, hímzéshez, aki nem készítette el a maga és az ura minden vászonruháját. A német községekben az örökségből kizárt férfiak nagy része megtanulta a takácsmesterséget, és télen, amikor nem volt lehetősége mezőgazdasági napszámba járni, bérbe szőtte a gazdák lepedőit, zsákjait. A magyar falvakban a díszes mintás szövést is az asszonyok végezték, köztük takács alig élhetett meg. Igaz, a polgárosultabb ízlést követő német viselet már a telepítések idején manufaktúrákban, gyárakban készült nyersanyagokat használt: pamutvásznat, posztót, kékfestőt. A viseleteknek megszűnt a kor és állapotjelző szerepe. Ennek megfelelően egy német nő ruhatára sokkal szerényebb volt egy nála szegényebb magyarénál. A magyar népviseletek a különböző színösszeállítással és díszítéssel a 20. századig jelezték a viselő korát, az évszakot és az ünnepi alkalmat. A német falvakban a polgári divatok következtében sokhelyütt igen korán egyaránt a fekete szín lett az ünnep és a gyász színe, és a hétköznapi sem volt más, mint a használt ünnepi. Nem egy faluban a fiatal lányok és az öregasszonyok is feketében jártak. A gyermek a német családban nem volt állatőrző. A kijáró jószágot, ahol volt ilyen, közös, falusi nyájakba hajtották és hivatásos pásztorok kezére bízták. Az állatőrzés tehát nem vonta el a gyermekeket az iskolától, nem is kellett nekik megszokni az állatokkal együtt való kiabhálást, a „betyár” életet. Nem szűrrel, hanem dunyhával takarózhattak. Ezzel szemben sokkal korábban befogták őket a mezőgazdasági munkákba. Különösen a szegényebbek, mire sor alá álltak, már minden munkához értettek, és a múlt századi sorozási jegyzőkönyvek szerint sok közöttük a visszeres, a sérves. Öszszehasonlítva a hasonlókori magyar vagy szerb fiatalokkal, sokkal előbb végeztek rendszeres izommunkát, míg a magyaroknál és szerbeknél sokkal hosszabban kitolódott a fiatalság gondtalanabb, táncos élete. ANDRÁSFALVY BERTALAN ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK Arónői kerékpározás hőskora Magyarországon az 1880-as évek első felében kezdett elterjedni a kerékpár. 1882-ben megalakult az első magyar kerékpáros egylet is, a Budapesti Kerékpár Egyesület. Az egyre népszerűbb kerékpár (a századfordulóig több mint 150 kerékpáros kör alakult) eleinte csak a férfiakat hódította meg. A női kerékpáros még az 1890-es évek első felében is nagy feltűnést keltett. „Mikor az első kerékpározó hölgy kigördült az utcára, az utcán tolongó tömeg a markába nevetett” — írta 1898-ban egy visszaemlékező. Combok, keblek, hasaljak A nők először szokásos utcai viseletükben ültek fel a „vasparipára”, azonban hamarosan tapasztalták, hogy az a ruha, amely megfelel egy rövid sétára, kényelmetlen kerékpározás közben. Arról nem is beszélve, hogy a szép selyemblúzok, kalapok, finom szövetből készült szoknyák, szalagok, csipkék könnyen tönkrementek egy-egy borulás során. Az öltözékeket az esés, viselőjüket pedig az öltözék fenyegette. A hosszú szoknya a küllők közé került, a kormány feltörte az ápolt kezeket, a fűző az erőkifejtést akadályozta. Mindezek ellen a hölgyek úgy próbáltak meg védekezni, hogy szoknyáik aljába ólomnehezéket varrtak, kezükre finom szarvasbőrkesztyűt húztak, s oly merészek is akadtak, akik a fűzőt is levették. Az ólomnehezék azonban kevésnek bizonyult, szeles időben könnyen megbillent a szoknya, s ekkor lángbaborult arccal pattantak le a nyeregből dédanyáink. Sokkal célszerűbb és kényelmesebb viselet volt a kerékpározáshoz a nadrág. A nadrág nagyon bőven szabott térdnadrág volt, melyet harisnya vagy térdig érő kamásli egészített ki. Egy ilyen nadrágban kerekező nő látványát így örökítette meg egy korabeli fűzfapoéta: „Bristol kerék, Helical-cső, Adria... Jaj, de formás a kisasszony vádlija! Aczél-bokát feszít pergő pedálja, Mikor magát a nyeregben Negédesen himbálja!” Ez a látvány felkavarta a kisvárosok szemérmetes közvéleményét, s emiatt igen kevesen mertek így öltözve nyeregbe szállni. Helyette a szolídabbbnak tekintett szoknyát részesítették előnyben. Olyan nagy volt a közvélemény nyomása, hogy a nadrág annak ellenére sem vált divattá, hogy ugyanebben az időben Franciaországban elegáns nő csak nadrágban kerékpározott. Hiába öltött azonban egy magyar nő a kerékpározáshoz szoknyát, a feltűnéstől nem szabadult meg. A férfiak figyelmét a női combok mozgása keltette fel, mely erőteljesebben megmutatkozott, mint a gyaloglásnál. A szakértő férfiúi szemeknek vonzó látványt jelentett egy női test mozgása , különösen, ha a hölgy fiatal Női kerékpárosok a századfordulón 29