História 1992

1992 / 3. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - FRISNYÁK ZSUZSA: A női kerékpározás hőskora

az új egzisztenciát, önálló életet kezdő el­költözőnek kifizetett. Ez néha jelentős összeg volt, amivel egy eladósodott ma­gyar paraszttól házat vagy földet is vehe­tett. A német telepesek Európa nyugati felének házasodási szokásait követték: későn házasodtak, és sokan még nősülé­sük előtt elköltöztek a faluból. Sokkal több gyermekük volt, mint a 18. század végén egykézésbe kezdő magyaroknak. A családi munkamegosztásban a tele­pes németeknél nincsen éles választóvo­nal férfi és női munkakör között. A nőket nem foglalja le annyira a vászonneműek munkája, mint a magyar asszonyokat. Ha termeltek is kendert és egyes helyeken fel is fonták, de kevés helyen vesződtek a szövésével is. Többször említik leírások, hogy azok a német asszonyok sem érte­nek a szövéshez, akik magyar falvakban laknak: a magyaroknál nem mehetett férjhez az a leány, aki nem értett a fo­náshoz, szövéshez, hímzéshez, aki nem készítette el a maga és az ura minden vá­szonruháját. A német községekben az örökségből kizárt férfiak nagy része meg­tanulta a takácsmesterséget, és télen, amikor nem volt lehetősége mezőgazda­­sági napszámba járni, bérbe szőtte a gaz­dák lepedőit, zsákjait. A magyar falvak­ban a díszes mintás szövést is az asszonyok végezték, köztük takács alig él­hetett meg. Igaz, a polgárosultabb ízlést követő német viselet már a telepítések idején manufaktúrákban, gyárakban ké­szült nyersanyagokat használt: pamut­vásznat, posztót, kékfestőt. A viseletek­­nek megszűnt a kor és állapotjelző szerepe. Ennek megfelelően egy német nő ruhatára sokkal szerényebb volt egy nála szegényebb magyarénál. A magyar népviseletek a különböző színösszeállí­tással és díszítéssel a 20. századig jelezték a viselő korát, az évszakot és az ünnepi alkalmat. A német falvakban a polgári di­vatok következtében sokhelyütt igen ko­rán egyaránt a fekete szín lett az ünnep és a gyász színe, és a hétköznapi sem volt más, mint a használt ünnepi. Nem egy fa­luban a fiatal lányok és az öreg­asszonyok is feketében jártak. A gyermek a német családban nem volt állatőrző. A kijáró jószágot, ahol volt ilyen, közös, falusi nyájakba hajtot­ták és hivatásos pásztorok kezére bízták. Az állatőrzés tehát nem vonta el a gyer­mekeket az iskolától, nem is kellett nekik megszokni az állatokkal együtt való kiab­­hálást, a „betyár” életet. Nem szűrrel, ha­nem dunyhával takarózhattak. Ezzel szemben sokkal korábban befogták őket a mezőgazdasági munkákba. Különösen a szegényebbek, mire sor alá álltak, már minden munkához értettek, és a múlt századi sorozási jegyzőkönyvek szerint sok közöttük a visszeres, a sérves. Ösz­­szehasonlítva a hasonlókori magyar vagy szerb fiatalokkal, sokkal előbb végeztek rendszeres izommunkát, míg a magyarok­nál és szerbeknél sokkal hosszabban ki­tolódott a fiatalság gondtalanabb, táncos élete. ANDRÁSFALVY BERTALAN ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK A­­ró­női kerékpározás hőskora Magyarországon az 1880-as évek első fe­lében kezdett elterjedni a kerékpár. 1882-ben megalakult az első magyar ke­rékpáros egylet is, a Budapesti Kerékpár Egyesület. Az egyre népszerűbb kerékpár (a századfordulóig több mint 150 kerék­páros kör alakult) eleinte csak a férfiakat hódította meg. A női kerékpáros még az 1890-es évek első felében is nagy feltű­nést keltett. „Mikor az első kerékpározó hölgy kigördült az utcára, az utcán tolon­gó tömeg a markába nevetett” — írta 1898-ban egy visszaemlékező. Combok, keblek, hasaljak A nők először szokásos utcai viseletük­ben ültek fel a „vasparipára”, azonban hamarosan tapasztalták, hogy az a ruha, amely megfelel egy rövid sétára, kényel­metlen kerékpározás közben. Arról nem is beszélve, hogy a szép selyemblúzok, ka­lapok, finom szövetből készült szoknyák, szalagok, csipkék könnyen tönkrementek egy-egy borulás során. Az öltözékeket az esés, viselőjüket pedig az öltözék fenyegette. A hosszú szoknya a küllők közé került, a kormány feltörte az ápolt kezeket, a fűző az erő­kifejtést akadályozta. Mindezek ellen a hölgyek úgy próbáltak meg védekezni, hogy szoknyáik aljába ólomnehezéket varrtak, kezükre finom szarvasbőrkesz­tyűt húztak, s oly merészek is akadtak, akik a fűzőt is levették. Az ólomnehezék azonban kevésnek bizonyult, szeles időben könnyen megbil­lent a szoknya, s ekkor lángbaborult arc­cal pattantak le a nyeregből dédanyáink. Sokkal célszerűbb és kényelmesebb viselet volt a kerékpározáshoz a nadrág. A nadrág nagyon bőven szabott térdnad­rág volt, melyet harisnya vagy térdig érő kamásli egészített ki. Egy ilyen nadrág­ban kerekező nő látványát így örökítette meg egy korabeli fűzfapoéta: „Bristol kerék, Helical-cső, Adria... Jaj, de formás a kisasszony vádlija! Aczél-bokát feszít pergő pedálja, Mikor magát a nyeregben Negédesen himbálja!” Ez a látvány felkavarta a kisvárosok szemérmetes közvéleményét, s emiatt igen kevesen mertek így öltözve nyeregbe szállni. Helyette a szolídabbbnak tekin­tett szoknyát részesítették előnyben. Olyan nagy volt a közvélemény nyomása, hogy a nadrág annak ellenére sem vált di­vattá, hogy ugyanebben az időben Fran­ciaországban elegáns nő csak nadrágban kerékpározott. Hiába öltött azonban egy magyar nő a kerékpározáshoz szoknyát, a feltűnéstől nem szabadult meg. A férfiak figyelmét a női combok mozgása keltette fel, mely erőteljesebben megmutatkozott, mint a gyaloglásnál. A szakértő férfiúi szemek­nek vonzó látványt jelentett egy női test mozgása , különösen, ha a hölgy fiatal Női kerékpárosok a századfordulón 29

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék