História 1992
1992 / 2. szám - ROMSICS IGNÁC: A magyar hadüzenet amerikai fogadtatása - BORHI LÁSZLÓ: Egy anekdota igazságtartalma
lomáciai kapcsolatok megszakításáról, amellyel Anglia büntette Magyarországot magatartásáért, az Egyesült Államok esetében mindazonáltal szó sem volt. Erre — mint ismeretes — csak 1941 decemberében, s akkor sem washingtoni, hanem budapesti kezdeményezésre, a német és olasz nyomásnak engedve került sor. „Nevetségesen furcsa” Bárdossy december 12-i jegyzékét, melyben Magyarországot hadban állónak nyilvánította az Egyesült Államokkal, sem Roosevelt, sem külügyminisztere, Cordell Hull nem vették komolyan. A román és a bolgár hadüzenethez hasonlóan a magyar lépést is kényszerhelyzetnek tudták be, és ennek megfelelően kezelték. „Amikor ezt a tényt december 13-án átbeszéltem az Elnökkel — emlékezett utóbb Hull —, egyetértettünk abban, hogy — legalábbis egyelőre — nem fogjuk kérni a Kongresszustól a hadiállapot bejelentését ezekkel a csatlósállamokkal szemben. Tudatában voltunk annak, hogy kormányaik bábok voltak Hitler kezében, és úgy mozogtak, ahogy dróton rángatták őket”. Hitükben megerősítette őket Pell 1942. február 10-i jelentése, amelyben Magyarország elhagyásának körülményeiről számolt be a volt budapesti követ. Többek között ezeket írta: „A magyar magatartás különös volt, és ha nem lett volna annyira patetikus, nevetségesen furcsa lett volna. A hadiállapot bejelentését követően, több mint egy hónapon át, a követség tagjai, továbbá feleségeik és gyermekeik szabadon mozogtak Budapesten anélkül, hogy bármelyikük a gyűlölet legkisebb jelével is találkozott volna. Mindegyikük gyakran került viszont baráti viták középpontjába. Lehetetlen volt bemenni egy üzletbe anélkül, hogy az eladók és a vásárlók ne vettek volna körül bennünket és ne fejezték volna ki mélységes sajnálatukat amiatt a [politikai] irány miatt, amelyet hazájukra kényszerítettek. Valamennyien ajándékokat, üzeneteket és látogatókat kaptunk. A szobám úgy nézett ki, mint egy virágüzlet. A hadiállapot bejelentését követő napon egy magyar katonatiszt látogatott meg — egyenruhában. A későbbiekben rokonszenv-látogatásokon fogadtam a kormány tagjai közül néhányat, a hercegprímást, a Habsburg-család Magyarországon élő négy tagja közül hármat, az üzleti élet vezetőit és az ismeretségi körömhöz tartozó magyar arisztokraták mindegyikét. Valamennyien őszintén kinyilvánították érzelmeiket. Ez a tüntetés olyan méreteket öltött, hogy a német követség tiltakozott, és ezért közölték velünk, hogy az egész követségnek a Duna közepén fekvő szigetre kellene költöznie egy hotelbe. Végül megegyeztünk, hogy — lévén leginkább szem előtt — én leszek az egyedüli bűnbak és engem kérnek csak fel, hogy a kapcsolattartás lehetőségétől elzárva maradjak lakosztályomban, a Ritzben.” Így történt, hogy Roosevelt csak jókora késésssel, 1942. június 2-án küldte tovább a Kongresszusnak a magyar miniszterelnök jegyzékét és kérte a hadiállapot elismerését. Kísérőlevélben ekkor is megjegyezte azonban, hogy a Kongresszus vegye figyelembe: a magyar kormány - hasonlóan a bolgárhoz és a románhoz - nem saját kezdeményezésére, és nem a magyar nép kívánságát kifejezve tette meg ezt a lépést, hanem nyilvánvalóan Hitler eszközeként. „Magyarország, Bulgária, Románia és Finnország — írja ezzel kapcsolatban emlékirataiban Cordell Hull — a tengely csatlósai voltak. De nem voltak az ellenségeink abban az értelemben, ahogyan Németország és Olaszország. Ez a négy kis csatlós állam a német és olasz erőszak hatása alatt vált ellenfelünkké.” Amerikai érdektelenség Ez a megkülönböztetés a tengelyhatalmak és kis szövetségeseik között a háború egész folyamán érvényben maradt. A feltétel nélküli megadás elve, amelyben Churchill és Roosevelt 1943 januárjában Casablancában megállapodott, persze minden ellenfélre, kicsire és nagyra egyaránt vonatkozott. A fegyverletételt követően azonban másként akartak bánni a „főbűnösökkel” és másként a „másod- és harmadrendű vádlottakkal”. Hitler kelet-európai kis szövetségeseivel szemben Roosevelt és külügyminisztere olyan „nagyvonalúan” akarták alkalmazni a feltétel nélküli megadás elvét, mint amilyen nagyvonalúan Grant tábornok alkalmazta Appomattox után Lee-vel és a déliekkel szemben, akiknek a tisztjei lovaikat és, fegyvereiket megtartva térhettek haza. Magyarország esetében ez többek között azt jelentette, hogy a State Department nemcsak az ellenséges Romániával, hanem a szövetségesnek elismert Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben is elképzelhetőnek, sőt indokoltnak tartott egy etnikai elvű határkiigazítást. Ha Magyarország és Bulgária — állapították meg a külügyminisztérium szakértői még 1944 nyarán is — ismét igazságtalan és a „nemzeti önrendelkezés elvével összeegyeztethetetlen” határokat fog kapni, „akkor folytatódni fog ebben a térségben az elégedett és revizionista államok közötti harc, amelyet Németország vagy egy más hatalom ismét kihasználhat. Az európai biztonságot és az Egyesült Államok európai stabilitással és békével összefüggő hosszú távú érdekeit jobban szolgálja egy olyan kiszámított területi rendezés, amely Közép- és Kelet-Európa összes nemzetei között baráti és stabil kapcsolatokat teremt, mint a régión belüli egyik vagy másik államcsoportba vetett kizárólagos bizalom politikája.” Ismeretes, hogy ez az álláspont 1946- ra a Romániával szembeni határrevízió támogatására szűkült, s hogy a békekonferencia előkészítő fórumain folytatott diplomáciai alkudozások során végül ez is a mérleg „adok” serpenyőjébe került. Az eredeti elképzelések ilyen gyors, minden nagyobb ellenállás nélküli feladásának paradox módon ugyanaz volt az oka, mint azok viszonylagos igazságosságra törekvésének: az Egyesült Államok nem volt materiálisan érdekelve Magyarországon és a környező államokban. ROMSICS IGNÁC * Utalás az amerikai polgárháború 1865. április 9-én az Appomattox folyónál lezajlott csatájára. A szerk.