História 1992

1992 / 2. szám - CSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA - TÓTH ISTVÁN GYÖRGY: Férj, feleség, gyerek a 18. századi parasztcsaládban

CSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA Férj, feleség, gyerek a 18. századi paraszt családban Milyen arányban házasodtak a 18. századi jobbágyok kölcsönös érzelmek alapján, és mennyiben hozta össze a házasulandókat a rokonság a vagyoni szempontok sze­rint? Aligha fogjuk tudni ezt valaha is pontos százalékszámmal jellemezni, de az úriszékek, a földesurak bíróságai előtt tett vallomások bepillantást engednek a parasztok gondolataiba. A házasságban gazdasági érdekek kapcsolódtak össze, ám ez korántsem zárta ki az érzelmeket. Érzelem, vagyon Feleségem „halála után, hogy gazdasá­gomban szemlátomást való károkat ép­pen nem szenvedhetném, újra megháza­sodni kén szerettem” — írta kérvényében a halogyi Joó György. Az özvegy paraszt­­ember nem is titkolta, hogy nem a fellob­banó szerelem késztette gyors újraháza­­sodásra, hanem a dolgos gazdasszony hiányzott a portájáról. A falusi bíró „sze­rezte” őt össze a feleségével, őhozzá is menekült aztán az asszony, amikor rossz gazdaasszonyságáért, tunyaságáért „már könnyebb szókkal, már keményebb dor­gálásokkal ... végtére mérsékletes verés­sel” feddte meg feleségét a csalódott férj. Az egykori kedves A házasság mégis több volt, mint munka­­megosztás a jobbágyháztartás fenntartá­sára. Az úriszék előtt tett vallomásokból sok erővel férjhez kényszerített, majd le­ánykori kedvesével félrelépő asszony szo­morú sorsát ismerhetjük meg. Ilyen volt a hódmezővásárhelyi Mócsy Sára, aki Ka­­szap Józsefet szerette, ám a gazdag ro­konság nem engedte, hogy hozzámenjen. Néném „egyszer, amidőn Kaszap József a hasamon feküdt, hajamnál fogva húzott ki alóla, meg is vert”. Sára azonban hiába „kompromittálta magát”, hiába küldte el a másik nem kedvelt legény kérőit, hiába hajtogatta még jegyesként is, hogy „jobb a félútról visszanézni”, csak hozzákény­­szerítette a rokonság a gazdagabb férfi­hez. A szó mai értelmében vett válás ekkor gyakorlatilag lehetetlen volt. A katoliku­sok a házasságot felbonthatatlan szent­ségnek tekintették, és a protestánsok pe­dig, ha elválasztották is „ágytól-asztaltól” a lejeket, újraházasodásukat csak igen rit­kán engedték meg. Joggal nyomasztotta ez a házastársi konfliktusok áldozatait. Lajos Mihályt megkérdezték a nagyváradi boltban, miért oly búskomor, mire azt fel­elte, hogy a felesége megcsalja a béressel. Megölni nejét nem akarja, „ha pedig el­­válok, meg nem lehet házasodnom, asszony nélkül nem lehetek”. Egy szalárdi jobbágyot felesége tíz éve elhagyta, s utá­na ő is összeköltözött egy férjétől elszö­kött asszonnyal, „azért, hogy a felesége­met keresvén, reá nem akadtam, én pedig ember (azaz férfi) lévén, természetemtül háborgattattam. Másként feleségem lé­vén, meg nem mertem házasodni. A vá­lás lehetetlensége a nekikeseredett asz­­szonyokat sokszor rávitte, hogy „megétessék” férjüket, a férfiakat pedig arra késztette, hogy elszökjenek, és az or­szág valamely más szegletében ismét meg­nősülve kezdjenek új életet. Az ilyen „kétféleségű” emberek azután általában a nagy vásárok alkalmával lepleződtek le, ezek voltak ugyanis azok az alkalmak, amikor a parasztok nagyobb távolságokat is beutaztak, és távoli vidékek lakói talál­koztak. A Körmend melletti Horvátnádaljáról felesége elől egészen Csongrádig szökött Rádóczi György is bizonyára úgy gondol­ta, hogy egyszer s mindenkorra megsza­badult családjától. Nem számolt azonban azzal, hogy a hallal kereskedő körmendi­ek a Tiszapartig is elszekereztek. Atyafiai így ismertek rá tizenhét év múltán Rá­­dóczira, és az elhagyott első feleség hiába jelentette ki nagylelkűen, hogy nemcsak kész együttélni rég nem látott férjével, de a második feleségtől született gyerekeket is sajátjaként neveli majd, az úriszéki bí­róság, mint a bigámistákkal szemben ál­talában, kemény ítéletet hozott: Rádóczit fővesztésre ítélték. A szökés, a bigámia veszedelmes útját ersze csak a legvállalkozóbbak járták. A ttlenség azonban a 18. században is gya­kori volt. Hűtlenség A házasságtörésre csábított a parasztcsa­láddal egy házban lakók nagy száma is. Az asszonyok elsősorban a bekvártélyo­­zott katonákkal szűrték össze a levet. A 18. századi Magyarországon még alig vol­tak kaszárnyák, a katonákat paraszthá­zaknál szállásolták el. Ha házassága bol­dogtalan volt, a jobbágyasszony könnyen engedett a vele lakó fiatal férfi, a kvárté­­lyos katona csábításának. A bajorvágási Najmik István „igaz szerelemmel szerette feleségét, aki azonban szeretetét nem akarta viszonozni” — vallotta a család szolgálója —, a fiatalasszonyt feltehetően belekényszerítették a házasságba. Amikor egy délceg lovaskatonát szállásoltak Naj­mik házába, az idegen férfi és a boldog­talan fiatalasszony már két hét múlva egy­másba szeretett: hol éjjel, hol nappal látta őket a szolgáló összebújva az ágyban. A gazdákat főként a szolgálókkal kapták rajta. A korabeli periratok sok családjától távol élő, kiszolgáltatott, tapasz­talatlanságában a gazda fenyegetéseinek­­ígéreteinek engedő fiatal lány tragédiáját őrzik. Nem minden elcsábított szolgáló­­lány volt azonban ártatlan áldozat. Sokan közülük a társadalmi felemelkedés lehe­tőségét latolgatták, ha a gazdának vagy fi­ának megakadt rajtuk a szeme. A nagy­kőrösi Zaka Katát nem kellett becitálni, magától jött a városházára, hogy - mint elmondta - paráznaságától bűnbánat tartásával megtisztuljon. Jövetelének ta­lán majdnem ennyire fontos célja lehetett azonban, hogy most levezekelendő vétke társát, gazdája fiát, házassági ígérete be­tartására kényszerítse. Ha özvegy volt a gazda, szintén a házasság reményében en­gedett a szolgáló az általában jóval idő­sebb férfi vágyának. Néha az is elég volt, ha csak remélte, hogy csábítója nemsoká­ra megözvegyül. A neszmélyi molnár az­zal az ígérettel „ejthette el” szolgálóját, hogy - úgymond - „ne félj, mert majd meghal a vénasszony (értsd: a felesége) és tégedet elveszlek”. Némely, mindenre elszánt szolgáló az öreg gazdával és nőt­len fiával egyaránt hált, remélve, hogy az apa aztán — a botrányt elsimítandó — hozzáadja a várandós lányt a fiához. A Pozsony megyei Hegysúr faluban la­kott a két Horváth István, apa és fia. Szol­gálójuk felháborodott ártatlanságában ilyen kérvényt nyújtott be az úriszékhez: „Szépen elűztek házaktól, szüzességemet elvették, apja fiástul fölcsináltak, teher­ben estem. Élőbben az öreg csalogatott, hogy legyek engedelmes”, ígért pruszli­­kot, csizmát, pénzt, borjút. „Ehol oly vén­ember, nem hogy oktatást adott volna a jóra, hanem szüzességemtől megfosz­tott”. „Mondottam vala néki, hogy vetes­sen el a fiával, azt nem ígérte”. Mikor te­herbe esett Maris, az öreg gazda előbb arra kérte, hogy keressen valamely asz­­szonyt, aki „elcsikkasztja” a gyereket, majd, hogy korábbi szolgálóihoz hason­lóan, menjen valakihez férjhez, bőkezűen megsegíti. „A fia, hogy hozzám adta ma­gát, egyszer-kétszer eltaszítottam magam­­tól, harmadszor, midőn aludtam volna, hegyemben dűlt, megnyomott, meg kel­lett lenni, azt gondoltam, hogy elvesz, így éltek apja fiástul, már most hová menjek” - panaszolta a becsapott szolgálólány. Gyereknevelés A házasság egyik célja a 18. századi job­bágyok között is a közös gyerek nevelése volt. A gyerekek biztosítékot jelentettek a házaspár öreg napjaira: lesz, aki felcse­peredve, segít a munkában, később pedig eltartja elerőtlenedett szüleit. De ahogy a házasodásban, úgy a gyereknevelésben sem pusztán a józan megfontolás vezette a parasztokat — a gyerek utáni termé­szetes vágy kisüt a régen élt asszonyok vallomásaiból. 1732-ben folyt a sárospataki várban a gyerekgyilkos Panna szolgáló pere. Egyik falubeli társa, a harmincéves Takáts Si­monna nem sokkal szülése előtt megta­pogatta a vádlott hasát, „észrevette, hogy eleven volt a gyermek”, és így szól: „Pan-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék