História 1992
1992 / 2. szám - CSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA - TÓTH ISTVÁN GYÖRGY: Férj, feleség, gyerek a 18. századi parasztcsaládban
CSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA Férj, feleség, gyerek a 18. századi paraszt családban Milyen arányban házasodtak a 18. századi jobbágyok kölcsönös érzelmek alapján, és mennyiben hozta össze a házasulandókat a rokonság a vagyoni szempontok szerint? Aligha fogjuk tudni ezt valaha is pontos százalékszámmal jellemezni, de az úriszékek, a földesurak bíróságai előtt tett vallomások bepillantást engednek a parasztok gondolataiba. A házasságban gazdasági érdekek kapcsolódtak össze, ám ez korántsem zárta ki az érzelmeket. Érzelem, vagyon Feleségem „halála után, hogy gazdaságomban szemlátomást való károkat éppen nem szenvedhetném, újra megházasodni kén szerettem” — írta kérvényében a halogyi Joó György. Az özvegy parasztember nem is titkolta, hogy nem a fellobbanó szerelem késztette gyors újraházasodásra, hanem a dolgos gazdasszony hiányzott a portájáról. A falusi bíró „szerezte” őt össze a feleségével, őhozzá is menekült aztán az asszony, amikor rossz gazdaasszonyságáért, tunyaságáért „már könnyebb szókkal, már keményebb dorgálásokkal ... végtére mérsékletes veréssel” feddte meg feleségét a csalódott férj. Az egykori kedves A házasság mégis több volt, mint munkamegosztás a jobbágyháztartás fenntartására. Az úriszék előtt tett vallomásokból sok erővel férjhez kényszerített, majd leánykori kedvesével félrelépő asszony szomorú sorsát ismerhetjük meg. Ilyen volt a hódmezővásárhelyi Mócsy Sára, aki Kaszap Józsefet szerette, ám a gazdag rokonság nem engedte, hogy hozzámenjen. Néném „egyszer, amidőn Kaszap József a hasamon feküdt, hajamnál fogva húzott ki alóla, meg is vert”. Sára azonban hiába „kompromittálta magát”, hiába küldte el a másik nem kedvelt legény kérőit, hiába hajtogatta még jegyesként is, hogy „jobb a félútról visszanézni”, csak hozzákényszerítette a rokonság a gazdagabb férfihez. A szó mai értelmében vett válás ekkor gyakorlatilag lehetetlen volt. A katolikusok a házasságot felbonthatatlan szentségnek tekintették, és a protestánsok pedig, ha elválasztották is „ágytól-asztaltól” a lejeket, újraházasodásukat csak igen ritkán engedték meg. Joggal nyomasztotta ez a házastársi konfliktusok áldozatait. Lajos Mihályt megkérdezték a nagyváradi boltban, miért oly búskomor, mire azt felelte, hogy a felesége megcsalja a béressel. Megölni nejét nem akarja, „ha pedig elválok, meg nem lehet házasodnom, asszony nélkül nem lehetek”. Egy szalárdi jobbágyot felesége tíz éve elhagyta, s utána ő is összeköltözött egy férjétől elszökött asszonnyal, „azért, hogy a feleségemet keresvén, reá nem akadtam, én pedig ember (azaz férfi) lévén, természetemtül háborgattattam. Másként feleségem lévén, meg nem mertem házasodni. A válás lehetetlensége a nekikeseredett aszszonyokat sokszor rávitte, hogy „megétessék” férjüket, a férfiakat pedig arra késztette, hogy elszökjenek, és az ország valamely más szegletében ismét megnősülve kezdjenek új életet. Az ilyen „kétféleségű” emberek azután általában a nagy vásárok alkalmával lepleződtek le, ezek voltak ugyanis azok az alkalmak, amikor a parasztok nagyobb távolságokat is beutaztak, és távoli vidékek lakói találkoztak. A Körmend melletti Horvátnádaljáról felesége elől egészen Csongrádig szökött Rádóczi György is bizonyára úgy gondolta, hogy egyszer s mindenkorra megszabadult családjától. Nem számolt azonban azzal, hogy a hallal kereskedő körmendiek a Tiszapartig is elszekereztek. Atyafiai így ismertek rá tizenhét év múltán Rádóczira, és az elhagyott első feleség hiába jelentette ki nagylelkűen, hogy nemcsak kész együttélni rég nem látott férjével, de a második feleségtől született gyerekeket is sajátjaként neveli majd, az úriszéki bíróság, mint a bigámistákkal szemben általában, kemény ítéletet hozott: Rádóczit fővesztésre ítélték. A szökés, a bigámia veszedelmes útját ersze csak a legvállalkozóbbak járták. A ttlenség azonban a 18. században is gyakori volt. Hűtlenség A házasságtörésre csábított a parasztcsaláddal egy házban lakók nagy száma is. Az asszonyok elsősorban a bekvártélyozott katonákkal szűrték össze a levet. A 18. századi Magyarországon még alig voltak kaszárnyák, a katonákat parasztházaknál szállásolták el. Ha házassága boldogtalan volt, a jobbágyasszony könnyen engedett a vele lakó fiatal férfi, a kvártélyos katona csábításának. A bajorvágási Najmik István „igaz szerelemmel szerette feleségét, aki azonban szeretetét nem akarta viszonozni” — vallotta a család szolgálója —, a fiatalasszonyt feltehetően belekényszerítették a házasságba. Amikor egy délceg lovaskatonát szállásoltak Najmik házába, az idegen férfi és a boldogtalan fiatalasszony már két hét múlva egymásba szeretett: hol éjjel, hol nappal látta őket a szolgáló összebújva az ágyban. A gazdákat főként a szolgálókkal kapták rajta. A korabeli periratok sok családjától távol élő, kiszolgáltatott, tapasztalatlanságában a gazda fenyegetéseinekígéreteinek engedő fiatal lány tragédiáját őrzik. Nem minden elcsábított szolgálólány volt azonban ártatlan áldozat. Sokan közülük a társadalmi felemelkedés lehetőségét latolgatták, ha a gazdának vagy fiának megakadt rajtuk a szeme. A nagykőrösi Zaka Katát nem kellett becitálni, magától jött a városházára, hogy - mint elmondta - paráznaságától bűnbánat tartásával megtisztuljon. Jövetelének talán majdnem ennyire fontos célja lehetett azonban, hogy most levezekelendő vétke társát, gazdája fiát, házassági ígérete betartására kényszerítse. Ha özvegy volt a gazda, szintén a házasság reményében engedett a szolgáló az általában jóval idősebb férfi vágyának. Néha az is elég volt, ha csak remélte, hogy csábítója nemsokára megözvegyül. A neszmélyi molnár azzal az ígérettel „ejthette el” szolgálóját, hogy - úgymond - „ne félj, mert majd meghal a vénasszony (értsd: a felesége) és tégedet elveszlek”. Némely, mindenre elszánt szolgáló az öreg gazdával és nőtlen fiával egyaránt hált, remélve, hogy az apa aztán — a botrányt elsimítandó — hozzáadja a várandós lányt a fiához. A Pozsony megyei Hegysúr faluban lakott a két Horváth István, apa és fia. Szolgálójuk felháborodott ártatlanságában ilyen kérvényt nyújtott be az úriszékhez: „Szépen elűztek házaktól, szüzességemet elvették, apja fiástul fölcsináltak, teherben estem. Élőbben az öreg csalogatott, hogy legyek engedelmes”, ígért pruszlikot, csizmát, pénzt, borjút. „Ehol oly vénember, nem hogy oktatást adott volna a jóra, hanem szüzességemtől megfosztott”. „Mondottam vala néki, hogy vetessen el a fiával, azt nem ígérte”. Mikor teherbe esett Maris, az öreg gazda előbb arra kérte, hogy keressen valamely aszszonyt, aki „elcsikkasztja” a gyereket, majd, hogy korábbi szolgálóihoz hasonlóan, menjen valakihez férjhez, bőkezűen megsegíti. „A fia, hogy hozzám adta magát, egyszer-kétszer eltaszítottam magamtól, harmadszor, midőn aludtam volna, hegyemben dűlt, megnyomott, meg kellett lenni, azt gondoltam, hogy elvesz, így éltek apja fiástul, már most hová menjek” - panaszolta a becsapott szolgálólány. Gyereknevelés A házasság egyik célja a 18. századi jobbágyok között is a közös gyerek nevelése volt. A gyerekek biztosítékot jelentettek a házaspár öreg napjaira: lesz, aki felcseperedve, segít a munkában, később pedig eltartja elerőtlenedett szüleit. De ahogy a házasodásban, úgy a gyereknevelésben sem pusztán a józan megfontolás vezette a parasztokat — a gyerek utáni természetes vágy kisüt a régen élt asszonyok vallomásaiból. 1732-ben folyt a sárospataki várban a gyerekgyilkos Panna szolgáló pere. Egyik falubeli társa, a harmincéves Takáts Simonna nem sokkal szülése előtt megtapogatta a vádlott hasát, „észrevette, hogy eleven volt a gyermek”, és így szól: „Pan-