História 1993
1993 / 3. szám - DISPUTA - BURUCS KORNÉLIA: Magyar nők a Gulágon
másik gyerek után. És ugye nem kellett nehéz munkán dolgozni, mert ők úgy tekintették, az oroszok, hogy mi foglyok vagyunk, de a gyerekek, azok... szabadok. Szóval ők nem voltak foglyok, a gyerekek, azok szabad orosz állampolgárok voltak, csak az anyák voltak foglyok. Voltak itt még kintről hozott gyermekek is. És itt aztán, mikor már egyéves volt a gyerek, akkor már nem szoptattam, akkor mint gyerekgondozónő dolgoztam. És volt egy nagyon rendes orvosnő, aki nagyon megbecsülte a munkánkat. Azt mondta, ha magyar, akkor az csak becsületes lehet. Úgyhogy teljességgel ránk bízták a gyerekeket. Tudták, hogy se nem esszük el előlük az élelmet, se nem lopjuk el tőlük. Akkor mint a... mint gyerekgondozónő dolgoztam. Sajnos, nagyon sok gyerek meghalt — mert kórházi részlegbe voltam. Amikor meghaltak a gyerekek, egy öregasszony mosta le a,, gyermekeket ugye, és öltöztette föl... Az megbetegedett, és akkor nem volt aki a kis hullákat ugye lemossa, és akkor én egy darabig ezt vállaltam. Mert azt mondta az az orvosnő, hogy nemcsak addig kell a gyerekeket ápolni, ameddig élnek, hanem megadni nekik a végtisztességet... Úgyhogy akkor körülbelül egy olyan 25 gyereket, halott gyereket lemostam. Még jó, hogy valaki figyelmeztetett, hogy azért egy kicsit vigyázzak, mert lehet hullamérgezést is kapni. Mert én ugye, hát ilyenről nekem fogalmam se volt... Akkor a gyerek két éves volt, akkor elvitték Irkutszkba egy gyerekotthonba. Ott egy szemorvosnő nagyon megszerette a gyereket és örökbefogadta. Hozzá ké... hozzám jöttek többször, hogy adjam a gyereket örökbe, írjam alá, hogy örökbe adom. De én megmondtam, a gyerek nem kincstári, az az enyém, azt én magammal fogom vinni, hogy ha kiszabadulok, és nem adom a gyereket senkinek... De ennek ellenére ez a szemorvosnő magához fogadta, és rendes volt. Mert mikor vissza kellett neki adnia, eljött a lágerig, és állítólag elájult, mikor megmondták, hogy a gyereket elveszik tőle, és velem nem is tudott beszélni. De a gyereknek a kis holmiját, ami volt, még a szalagot is a hajába, azt mindent odaadott... Sára: Sztálinnak a halála. Ami egy nagyon nagy megkönnyebbülést okozott a tábor politikai részlegében. De a suttogó propaganda nagyon gyorsan mindenkivel közölte, különösen a külföldiekkel, hogy egy arcvonással ne áruljuk el azt, hogy ez bennünket felderít, vagy pedig, hogy azt gondoljuk, hogy ettől nekünk jó lesz. Magda: Meghalt Sztálin... Kimegyünk az udvarra, kinn, ahogy kinézünk, mintha ez ez valamilyen erő... honnan került oda, nem tudjuk, a kerítés... kidőlt, az egyik oldala a kerítésnek, de anélkül, hogy bárki ezt... hogy hozzáért volna. És valahogy ez ez... bennünket ez, nekünk egy oly erőt adott, egy olyan löketet adott, hogy... hogy hát, ha ez kidől, akkor végeredménybe ki is lehetne itt menni... Klára: Egy-két hónap múlva kezdték emlegetni, hogy a... szanálni fogják a politikai foglyokat, hogy sokan majd hazamehetnek. Hát én persze nem gondoltam rá. Mi... szóval én azt gondoltam, hogy az oroszokról van szó inkább. Mária: A politikai tisztjeinket, azokat össze-vissza dobálták, egyik lágerból a másikba. Tehát, hogy ne ismerjék az embereket, ne tudják, hogy ki volt besúgó? Szóval teljesen újra kellett nekik kezdeni az egészet. Ez. És mondom, a hangnem, hát az olyan udvarias volt, hogy az embernek néha kiakadt a lélegzete, hogy így is lehet beszélni? Velünk? A legutolsó aljas csőcselékkel? Erika: Nem zárják be a barakkokat, mehettünk éjjel a vécére. Majd aztán elkezdtek virágot ültetni a barakk elé, levették a rácsot... Mert, amikor volt idő, hogy valakinek küldtek virágmagot, és kértük, hogy engedjék meg, hogy a barakk előtt virág legyen... Azt mondták, hogy maguknak nem jár virág. És egyszercsak újságot is kaptunk — persze csak szovjet újságot. Egy kultúrsarkot, vörös sarkot létesítettek, könyvek jelentek meg. Hát persze, ismert könyvek... Majd lemezjátszót hoztak, néhány hangle... néhány lemezt hozzá. Tehát mi olyan szabadon éreztük magunkat ezek után. Milyen elég ennyit adni az embernek, és már boldog volt. Na, és egyszer olvasom az újságot, amiben az áll, hogy Adenauer Moszkvában tárgyalt. [...] Amália: Mindég megijedtünk, ha névolvasás volt, és mindig el kellett menni. Ettől mindig féltünk, mindig megijedtünk, mert mindig az új: hová megyünk megint, hová visznek? Jobb lesz? Roszszabb lesz? Megint útnak indulni, hát ez olyan nehéz volt mindig. Megint elválni a rabtársaktól. Akkor megkérdeztem, miért kell nekünk visszamenni a lágerba? És ő akkor azt mondta: mert a külföldiek hazamehetnek... haza fogtak menni. Mária: Először a németeket vitték el... aztán cseheket, románokat. Magyarokat hagyták utoljára... Margit: Jelentkezni kellett... Vagy négyen vagy öten ültek ottan ilyen katonatisztek, és ott ült középen a nacsalnyik láger. Azt kérdezi, hogy Margarita Kárli? Mondom: Igen. Azt mondja... akkor csomagoljak össze, mert elmegyek haza... Germániába. Hova? Azt mondja, Germánia. Mondom, ne mondja — mondom —, nem is oda való vagyok. Azt mondja: Hatem hova? Mondom: Magyarország, Budapestre. Azt mondja, akkor odamegyek... Gondoltam magamba, mint egy jó hülyére ráhagyják... Egyedül voltam, utánam jött a nacsalnyik kivicster, ez ilyen kultúros parancsnok... akik ott a barakkba voltak lányok, azoknak mondja, hogy nézzétek jól meg, mert szerencséje van, ő hazamegy... Mondom, mégiscsak igaz lenne? De még mindig nem hittem el... Azt mondja az egyik, hogy én mikor megyek haza? Kérdezi, hogy kakaja ta náció? Milyen nemzetiségű vagy? mondja, hogy orosz... Ó, te maradj... üljél csak. Mondta a másik, hogy ő lett vagy litván, mit tudom én. Szigyi, szigyi... Irén: Mondták a lányok ott bent, hogy menjünk a főnökhöz, három német nő, meg én... menjünk a főnökhöz, engednek bennünket haza. Hát nem akartuk elhinni... Baranyából szovjet hadifogságba hurcolt német nemzetiségű nők egy csoportja az 1035. számú hadifogolytáborban, 1949