História 1993

1993 / 3. szám - DISPUTA - BURUCS KORNÉLIA: Magyar nők a Gulágon

Margit: Fölszálltunk egy teherkocsira, és az kivitt minket a magadáni kikötőbe... Amikor Magadánba a kikötőbe megállt a kocsi... én föl, odanéztem, ott láttam a... Brément — de én még akkor nem tudtam, hogy az a Brémen... csak egy nagy tenger­járó hajó, személyhajót láttam... Akkor már tudtam, hogy tényleg hazavisznek... (szünet) Beszálltunk a hajóba. Másodosz­tályú kajütökbe voltunk. Kaptunk pénzt... Tudja, annyi pénzt kaptam fizetést..., hogy amíg a hajóval Vladivosztokba értünk, ad­digra az egész pénzem elfogyott. Ennyit kerestem 9 év alatt... És akkor jöttünk Szi­bérián végig. [...] Bori: Mielőtt elindultunk, kaptunk 40 rubelt fejenként... És a lágeri kantinba, a „ruhaszalonba” — annak csúfoltuk — az Arankával mindjárt vettünk egy kosztü­möt, hogy becsületesen nézzünk ki a ha­zafelé vezető úton. Kosztümöt? Hát hogy kell elképzelni a kosztümöt? Egy szürke anyag volt, mint a munkásruha... csak egy kis kabát meg egy szoknya volt hozzá. Hát persze aztán az orosz csizma, az rajtunk maradt, abba is jöttünk haza... Klári: Én annyira féltem a hazajövetel­től, hogy... nem tudtam semmit az itthon­ról. Szóval senkiről se, semmiről nem tud­tam. Én féltem attól, hogy ha hazajövök, akkor itthon megint ki tudja, hogy mi vár rám? Nincsenek szüleim, egyedül vagyok, akkor mit fogok csinálni? És azért, amiért ott kint voltam... talán azért még, még itt­­hon is elítélnek? Mégis, ha visszagondol­tam arra, hogy mennyi sokszor honvá­gyam volt, és most mehetek haza, és most mégis így kell félni. Hát akkor... valahogy olyan kettős érzés fogott el: most örüljek vagy ne örüljek? Edit: Elindítottak bennünket. Te... még senki nem hitt benne. (szünet) Szóval tudod... ha az ember nagyon sokáig, na­­gyon-nagyon, szívből, igazán, a lelkéből, a mindenéből akar valamit... Te, ha öt év után bekövetkezik akkor leborulok és ál­dom az Istent. De ez túl sokára jött... Nem tudom, hogy a többiekből, a többiekbe benne volt-e? De én nem tudtam, hogy hogy jövök haza? Azt tudtam, hogy az anyu megvan, mert az utolsó félévbe kap­tam tőle egy levelet. Sőt, egy csomagot is szegénykémtől. Tehát az anyu él. De, hogy... miféle államba jövök haza? Milyen országba jövök haza? [...] Rezső: Pár nap múlva jött a bevagoní­­rozásunk. És akkor összeeresztettek. És akkor volt az az ominózus jelenet, hogy a gyerek... ugye mikor mondta, hogy ez a te papád, akkor: páposka, páposka, pápos­­ka, és fölemelhettem. Akkor azt éreztem, hogy eddig érdemes volt mindent megten­ni. Hát láttam, ő is elérzékenyedik. De... nem akart visszamenni az édesanyjához... Nem akart visszamenni. A többiek is mondták... Kértem a lágerparancsnokot, hogy pár napig lehessen velem. Hát ott álltunk két napig, akkor velem lehetett... De be kellett öltöznöm, mert azt mondta, te nye ruszki, te fasizt vagy... nem is tudsz jól oroszul. És ilyeneket mondott. Kiiga­zította mindnyájunknak az orosz beszé­dét. Egy vöröscsillagos sapkát rámtettek, és akkor odavolt, akkor már szeretett a gyerek. [...] Edit: A nagy Szovjetunióból mi szabad emberekként jöttünk Csapig... Na persze, hát a vonaton voltak orosz katonatisztek, akiknek voltak ott a paksamétáik a... mi papírjainkkal... Te, most képzeld el, hogy hogy megérkezik az ember Magyarország­ra... Istenem, hát hét éven keresztül ezért éltem, hogy hazajöjjek. Zsófia: Megérkeztünk a határra... Ott átvettek bennünket a magyarok, mivel hát a vagonból is át kellett szállni... Az oro­szok szépen elköszöntek tőlünk... Anna: A magyarok még csúnyábban fogadtak bennünket, mint akkor az oro­szok ahogy átadtak... Mária: Jöttek a... ezek a... az ávósok kutyákkal, fegyverrel. És akkor az oroszok azt mondták nekik, hogy mi nem rabokat hoztunk, hanem szabad embereket... hogy addig nem adja ki a... a... létszámot, vagyis hát az embereit, amíg... amíg a kutyákat meg a fegyveres katonákat el nem küldik... Akkor aztán a... kutyák meg a fegyveres katonák elmentek... csak egy pár kísérő jött, de fegyver nélkül. Edit: Hát ez a valami, valami gyaláza­tos dolog volt. Küldtek oda ilyen, hogy mondják... ilyen robomobilok, tudod, amibe a a... börtöntöltelékeket szállítják. Hát én is kikukucskáltam az ablakon. Te, ott... emberek így álltak sorba... (sír, szü­net) ugyan már, hagyjátok abba, én most sírni fogok... (zokog) Hej!... Na... (szünet, sír) így értem haza a kis hazámba... Magdi: Átvett a magyar állam bennün­ket, na... az, ami kint történt, arról beszél­ni nem beszélhettünk... ez államtitok. [...] Sára: Nagyon sokáig... még kenyér­gondjaim voltak. Mert öö... féltek attól, hogy miért vittek el? És féltek attól, hogy miért hoztak haza? Mind a kettő félelem­re volt ok. Általában itt az emberek sok minden miatt féltek... És... én pedig nem féltem már semmitől sem. És akkor a... hát különböző dolgokat csináltam. És az emberek nagyon jók és nagyon rendesek. Általában hinni kell abba, hogy az embe­rek jók... És a... Rádióban... a gyermek­osztályon népmeséket fordítottam. Amália: Sehol nem tudtam elhelyez­kedni, mindenki félt... Ja, meg ne mond­jam, ja, le ne írjam, hogy hol voltam. Ja... mindenki félt tőlem. És nagyon sokan vol­tak baráti körökbe is ismerősök, akik bi­zony örültek, ha nem zaklattam őket ugye. Meg is értem, nem is haragszom senkire sem... Na és akkor végre nagy protekció­val... el tudtam helyezkedni az állami gaz­daságba... egy... nyári munkára, közönsé­ges munkásnak... Nem vettek vissza a ban­komba, sehová se... Mária: Elmentem... gyárba dolgozni... Felvettek. És amikor megtudták, hogy Szovjetunióból jöttem... akkor jött a cso­portvezető, és hívatott a párttitkár... azt mondja, asszonyom, azt mondja, magát szemeltük ki annak, hogy itt a... üzembe... nézze azzal, hogy ki hogy dolgozik, mit beszél... milyenek a... hangulat, milyen a hangulat itt a munkások között... Én azt mondtam, nézze uram, én igaz, hogy Szov­jetunióba voltam, de azt is tudnia kell, hogy ártatlanul. Én sem a múltba, sem a jelenbe, sem a jövőbe nem leszek áruló... És akkor jöttek mindig, és... meg... Én­­rólam víz szakadt le, csurgott rólam a víz. És kérdezték, hogy Mária, hát miért félsz ennyire?... Nem mertem elmondani, hogy hol voltam... és hogy énnekem mennyire kell vigyázni... És a Jóisten velem volt, mert egyszer se volt hibám, én annyira odafigyeltem... annyira pontosan csinál­tam a munkámat, hogy mindig selejt nél­kül... jött vissza, és mondták, hogy tökéle­tes, amit dolgozok... De mégis utána... két hét múlva elbocsájtottak. A rendőrség, az meg állandóan figyelt bennünket. Naponta mondták a szomszé­dok, hogy: Mária, megint itt volt a rendőr­ség, érdeklődött utánatok... Irén: Beiratkoztam, miután már haza­jöttem, az ápolónőképzőbe, ilyen csecse­mő- és gyermekápolónő képzőbe. És 5-ös tanuló voltam... De egy hónapom lett vol­na vissza a vizsgáig, amikor kidobtak. Azt mondták, nem vagyok megbízható... mivel a fogságban voltam. És ugye a csecsemő­ket politikára nevelném, meg meg elten­ném őket láb alól... Azt’ így kitettek. Na­gyon elkeseredtem, idegösszeroppanást kaptam akkor, mert nagyon bántott. Mert én úgy gondoltam, hogy hát jó tanuló vol­tam... és hogy elvégzek egy ilyen nővéri... ilyen... oktatónővéri tanfolyamot. Kirúg­tak. Akkor el akartam menni valahova hi­vatalba dolgozni, de azt mondták, hogy én csak fizikai munkát csinálhatok. És, hogy nem potyára vittek el. Még ’83-ban is azt mondta egy... illető. Hiába mutogattam a rehabilitáló papíromat, azt mondta, nem semmiért vitték el, Irénke... 35 év 70 nap munkaviszonnyal men­tem nyugdíjba, 1960 forint nyugdíjat szá­moltak el. Hát még a könnyeim is kijöt­tek... Mert én nem sokat, de úgy gondol­tam, hogy 25 000 forintot megérdemeltem volna... A szövegkönyvből a válogatást készítette: BURUCS KORNÉLIA

Next