História 1993

1993 / 4. szám - HAJNAL ISTVÁN: Írás és kultúra a középkorban

Írás és kultúra a középkorban A magyar történetírás legeredetibb gon­dolkodója — sokan így nevezik Hajnal Istvánt, az 1956 nyarán elhunyt és mél­tánytalanul mellőzött történészt. A História Könyvtár induló sorozata most, a májusi könyvhéten megjelenteti ta­nulmányainak kötetét, jelentős részben kéziratban maradt szövegeket. (Techni­ka, társadalom és művelődés a középkori Európában) A szerző e kötetben szereplő fiatalkori akadémiai előadásából teszünk közzé részleteket, amelyek az írástörténet kap­csán szólnak hozzá az évszázados vitához: vajon mennyire egységes az európai kul­túra, s ha húzhatóak földrajzi határok, úgy meddig terjed a nyugat-európai civi­lizáció határa. (A szerk.) Ma már a nyomtatott és írott betűk hor­doznak minden szellemi értéket, amelyet az emberiség az idők folyamán felszínre hozott, és segítségükkel él és fejlődik to­vább a mi művelt társadalmunk. Valami­kor azonban, a könyvnyomtatás feltalálá­sa előtt pár száz esztendővel volt egy kor­szak, amikor csak igen szerény szerepet játszott az írás Európában. Oly keveset írtak még, és annyira nehézkes és kezdet­leges volt az írás, hogy az egyes emlékeken fennmaradt írások betűformái és a tollfor­gatás módjának váltakozásai sokat elárul­nak írójuk naiv munkájáról, az írás sorsá­ról s arról, hogy milyen volt és mint válto­zott rendeltetése akkoriban az emberek szemében. írás — papír — iskolareform - formáknak fejlődése és az írásbeliség terjedése a 12. és 13. század folyamán Eu­­rópa-szerte, tehát nálunk Magyarorszá­gon is, az előző középkori századok csen­des mozdulatlanságához viszonyítva pél­dátlan mozgékonysággal és hatalmas ará­nyokban indult meg. Kezdő lépései voltak ezek annak a világtörténelmi jelentőségű folyamatnak, amely a 13. század végén is­kolareformokat vont maga után, amely a 14. században papiros használatát terjesz­tette el az addig használt bőrhártya he­lyett, s papirosmalmokat létesített a leg­keletibb Európában is, s amely végül a könyvnyomtatás feltalálására vezetett s általa az egész világ szellemi műveltségé­nek átalakulásához. Amidőn a bécsi levéltárakban alkal­mam volt e két évszázad osztrák írásainak hosszabb ideig tartó beható vizsgálatára, az a föltevés vezetett, hogy a formáknak és a gyakorlatnak változásai a magyar írá­sokkal összevetve érdekes képet fognak majd arról adni, mint terjedt az írásnak ez a felújulása és mint terjednek a fejlődés­nek egyes fokozatai a nyugatibb vidékről a keletibb Magyarországra, mely önálló állami létével, műveltsége és nyelve ide­gen voltával oly élesen el volt választva a középkori Ausztriától. Egy bizonyos idő múlva kitűnt, hogy a fejlődés terjedésében a két ország határánál semmiféle zökke­nőre sem lehet akadni. Messzibb területe­ket kellett tehát átfogni, s vizsgálat alá venni az írásnak ezt a fejlődő korát Né­met-, Francia- és Olaszországban, s ösz­szehasonlításuk révén keresni a mozga­lom kiindulását és terjedésének módját. A középkori Európa keleti szélének levéltá­raiban dolgozva sokkal szélsőségesebb arányokban tűnhettek elénk a különbsé­gek és egyezések, amelyek a nyugati s déli országok írásemlékeivel összevetve mu­tatkoztak, mintha a központi fekvésű né­met írásemlékek állottak volna rendelke­zésünkre. Az összehasonlítások eredmé­nyeképpen tehát olyan új szempontok merültek fel, amelyek az írásbeliség euró­pai felújulásának természetes magyaráza­tánál jelentkeznek. Nagy, vaskos betűk „Korszakunk kezdetén már feledésbe mentek a régi gyors, gyakorlati írások, amelyek a rómaiaknál a mindennapi élet használatában állottak. Ha a déli orszá­gokban még szerepelnek is, nem voltak már élő írások, hanem a közjegyzők szak­írásai, amelyeknek a laikusok előtt érthe­tetlen figurái tartalmuknak, az oklevélbe foglalt jogi ügyleteknek titokzatos tekin­télyét növelték. Különben pedig mint kö­zönségesebben ismert írás, azok a formák voltak egész Európában elterjedőben, amelyeknek eredetét Nagy Károly udva­rához szokták fűzni. E formák alapjában véve ugyanazok, mint amelyeket a mi mai nyomtatott írásunk használ. Ez a karolin­­gi írás a papság írása volt elsősorban, és tán legelsőrendűbb célja az volt, hogy ol­vasható szertartáskönyvek készüljenek az istentisztelet s a vallásos gyakorlatok szá­mára. Nagy, vaskos betűk fejlődtek hát ki, amelyeket több tollvonással, aprólé­kos részecskékből illesztgettek össze. Olvasásra jó volt ez az írás, de még igen nehézkes ahhoz, hogy a mindennapi élet­nek és a gondolatnak fürge kísérője le­gyen. Egy kihalóban levő írás volt tehát Eu­rópában a középkor derekán, már csak az ősrómai területekre szorítkozva, és egy fiatal, fejletlen írás, amelyet a papok ta­nultak minden keresztény országban, te­hát Magyarországon is, anélkül, hogy messzemenő gyakorlati használatra szán­ták volna. Az egyházi iskolákban az olva­sás tanítása állott előtérben, hogy a papok a szertartáskönyveket használni tudják, írástanításra csak évek után, néha soha­sem került sor. Az írói munkásság külö­nös, kegyes szenvedély­számba ment, s Kálmán király oklevele, 1111­ 5

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék