História 1993
1993 / 4. szám - HAJNAL ISTVÁN: Írás és kultúra a középkorban
majdnem kizárólag könyvek másolására szorítkozott. Ez időben Európában a törvénykezés, a közigazgatás mind írás nélkül intézte ügyeit; gyakorlati célú iratok, gazdasági könyvek, városok jegyzőkönyvei mind csak a következő századokban jöttek szokásba. A folyóírás felé , miután a középkor első felében az írás a szent és tudós könyveket másoló barátok celláiba zárkózott, a 12. és 13. század egyszerre két kézzel szórja elénk a gyakorlati célú iratok tömegét. A reánk maradt emlékek száma százszoros arányban növekszik. A nemes úr s a városi polgár siet oklevélbe foglaltatni jogait; a bíróságok, az országos hatóságok ügyvitelében mind nélkülözhetetlenebbé válik az írás. Mindenütt írók és jegyzők forgolódását látjuk. A merev, vastag könyvbetűk fokról fokra megelevenednek, megindulnak fejlődésükben a folyóírás felé; szinte minden évtizedben új segítő elemek, vonalkák, hajlékony formák tűnnek fel, amelyek a toll akadálytalan futását megkönnyítik és az írások képét megváltoztatják. Vajon mi lehetett ennek a hirtelen átalakulásnak az oka? Azt szokás mondani, hogy a jogi s gazdasági élet és az állami közigazgatás bonyolódottá kezdett válni, s ezért kellett az írás. Ez kétségtelen, de tekintve az írásbeliség átmenet nélküli, gyors fellendülését, a tételt másrészről tán fordítva is fel lehet állítani: tán éppen azért indulhatott pontosabb és összefüggőbb fejlődésnek a jog, a közgazdaság és az állami élet, mert az írásbeliség hirtelen elterjedt s e fejlődésnek mindennapi segítőeszközévé vált. Úgy látszik, hirtelen nagy számban nevelkedtek magasabb képzettségű és írni tudó férfiak, akik széjjel kódexek a középkori Európában hordták a folyóírás ismeretét és megtanították az embereket, hogy mi mindenre is lehet azt használni. Nagyobb szabású, önálló eseménynek kell tehát a fellendülés mögött rejtőznie, amelyet önmagában kell vizsgálat alá vennünk, s nem szabad általánosító föltevésekkel megmagyaráznunk. A 12. és 13. század írásbeliségének, az írásformák fejlődésének és az írók szerepének vizsgálata deríthet csak fényt ennek a nagy átalakulásnak az okaira. Kik tudtak írni? Még ebben a korban, a 12. és 13. században sem volt az írni tudás az általános műveltségnek elengedhetetlen követelménye. A legnevesebb német költők nem tudtak írni és még a papoknak jó része sem. A legtöbben éppen hogy csak nehézkesen egymás mellé rakták betűiket még az előkelő papok közül is, mint azt a fennmaradt névaláírások bizonyítják, így volt ez kisebb-nagyobb arányokban Franciaországban, Németországban és Magyarországon is. Költői művek, tudós könyvek másolatai, kolostorok, egyházak följegyzései mind többé-kevésbé fejletlen technikájú írással maradtak reánk. Egy fajtája van csak az írott emlékeknek, mely mindig elsőnek használja az írásfejlődés legmodernebb vívmányait, amelynek írásai vezetik az egész írásfejlődést, s amelynek készítői között vannak e leggyakorlottabb, legiskolázottabb írók, s ezek az emlékek az oklevélírások. Messze fölülmúlják ezek az írások a többieket, és az egyszerű pap, aki csak a kolostori iskola s a zsoltároskönyveknek nehézkes betűit ismerte, bámulva nézhette oklevélírói társát, aki oly fürgén kezelte a tollat és olyan hajlékony formákat, segítő vonalkákat és egymáshoz idomuló betűket használt, amilyenekre őt az ő iskolájában sohasem tanították. Egyidejű fejlődés Ha már most a formák összehasonlításával azoknak eredetét, a központokat keressük, ahol kifejlődtek s ahol őket tanították, azt találjuk, hogy sem az egyes nevezetesebb magyar vagy osztrák iskolák, sem a híresebb egyházak, sem pedig a hatalmasabb főúri vagy a magyar királyi és az osztrák hercegi udvarok környékén nincsen nyoma az önálló írásfejlődésnek. S ezen a francia-német-magyar írásterületen igazán nagy az egyöntetűség. Térképét nem tarkítják foltok, melyek arra vallanának, hogy egyes helyeken vagy egyes vidékeken az írásfejlődés lényegében önálló lett volna. Egyes nevezetesebb központokban, mint például a magyar király udvarában, számos író működik ugyan, de mindegyik író kész, önálló művész, aki a messzi európai, a legújabb formákat használja, és semmi jele sincs annak, hogy az írása otthon alakult volna ki, környezetének hatása alatt. S ha ezeknek a romlatlanul, mindenütt tökéletes pontossággal fellépő formák, divatok terjedési idejének megállapítása céljából a magyar okleveleket összevetjük a franciákkal, arra az eredményre jutunk, hogy az egyes újításoknak hullámai mintegy egyszerre öntenék el Európának ezt a törzsét. Ha Esztergomban vagy Salzburgban egy-egy jellegzetes forma vagy díszítés kerül elénk, amit eleinte az író egyéni leleményének tudnánk be, e formáknak hű mása ugyanazokból az évekből valami messze francia vagy belga oklevélen tűnik elénk. Az a kérdés tehát, kik voltak az oklevelek írói, és melyik volt a nagyszabású iskola, amely azokat ez írásterület számára nevelte.