História 1993

1993 / 4. szám - HAJNAL ISTVÁN: Írás és kultúra a középkorban

majdnem kizárólag könyvek másolására szorítkozott. Ez időben Európában a tör­vénykezés, a közigazgatás mind írás nél­kül intézte ügyeit; gyakorlati célú iratok, gazdasági könyvek, városok jegyzőköny­vei mind csak a következő századokban jöttek szokásba. A folyóírás felé , miután a középkor első felében az írás a szent és tudós könyveket másoló bará­tok celláiba zárkózott, a 12. és 13. század egyszerre két kézzel szórja elénk a gya­korlati célú iratok tömegét. A reánk ma­radt emlékek száma százszoros arányban növekszik. A nemes úr s a városi polgár siet oklevélbe foglaltatni jogait; a bírósá­gok, az országos hatóságok ügyvitelében mind nélkülözhetetlenebbé válik az írás. Mindenütt írók és jegyzők forgolódását látjuk. A merev, vastag könyvbetűk fok­ról fokra megelevenednek, megindulnak fejlődésükben a folyóírás felé; szinte min­den évtizedben új segítő elemek, vonal­­kák, hajlékony formák tűnnek fel, ame­lyek a toll akadálytalan futását meg­könnyítik és az írások képét megváltoz­tatják. Vajon mi lehetett ennek a hirtelen át­alakulásnak az oka? Azt szokás mondani, hogy a jogi s gazdasági élet és az állami közigazgatás bonyolódottá kezdett válni, s ezért kellett az írás. Ez kétségtelen, de tekintve az írásbeliség átmenet nélküli, gyors fellendülését, a tételt másrészről tán fordítva is fel lehet állítani: tán éppen azért indulhatott pontosabb és összefüg­gőbb fejlődésnek a jog, a közgazdaság és az állami élet, mert az írásbeliség hirtelen elterjedt s e fejlődésnek mindennapi segí­tőeszközévé vált. Úgy látszik, hirtelen nagy számban nevelkedtek magasabb kép­zettségű és írni tudó férfiak, akik széjjel­ kódexek a középkori Európában hordták a folyóírás ismeretét és megtaní­tották az embereket, hogy mi mindenre is lehet azt használni. Nagyobb szabású, önálló eseménynek kell tehát a fellendülés mögött rejtőznie, amelyet önmagában kell vizsgálat alá ven­nünk, s nem szabad általánosító föltevé­sekkel megmagyaráznunk. A 12. és 13. század írásbeliségének, az írásformák fej­lődésének és az írók szerepének vizsgálata deríthet csak fényt ennek a nagy átalaku­lásnak az okaira. Kik tudtak írni? Még ebben a korban, a 12. és 13. század­ban sem volt az írni tudás az általános műveltségnek elengedhetetlen követel­ménye. A legnevesebb német költők nem tudtak írni és még a papoknak jó része sem. A legtöbben éppen hogy csak ne­hézkesen egymás mellé rakták betűiket még az előkelő papok közül is, mint azt a fennmaradt névaláírások bizonyítják, így volt ez kisebb-nagyobb arányokban Franciaországban, Németországban és Magyarországon is. Költői művek, tudós könyvek másolatai, kolostorok, egyházak följegyzései mind többé-kevésbé fejletlen technikájú írással maradtak reánk. Egy fajtája van csak az írott emlékeknek, mely mindig elsőnek használja az írásfej­lődés legmodernebb vívmányait, amely­nek írásai vezetik az egész írásfejlődést, s amelynek készítői között vannak e leggyakorlottabb, legiskolázottabb írók, s ezek az emlékek az oklevélírások. Messze fölülmúlják ezek az írások a többieket, és az egyszerű pap, aki csak a kolostori is­kola s a zsoltároskönyveknek nehézkes betűit ismerte, bámulva nézhette oklevé­lírói társát, aki oly fürgén kezelte a tollat és olyan hajlékony formákat, segítő vo­­nalkákat és egymáshoz idomuló betűket használt, amilyenekre őt az ő iskolájában sohasem tanították. Egyidejű fejlődés Ha már most a formák összehasonlításá­val azoknak eredetét, a központokat ke­ressük, ahol kifejlődtek s ahol őket taní­tották, azt találjuk, hogy sem az egyes ne­vezetesebb magyar vagy osztrák iskolák, sem a híresebb egyházak, sem pedig a ha­talmasabb főúri vagy a magyar királyi és az osztrák hercegi udvarok környékén nincsen nyoma az önálló írásfejlődésnek. S ezen a francia-német-magyar íráste­rületen igazán nagy az egyöntetűség. Tér­képét nem tarkítják foltok, melyek arra vallanának, hogy egyes helyeken vagy egyes vidékeken az írásfejlődés lényegé­ben önálló lett volna. Egyes nevezetesebb központokban, mint például a magyar ki­rály udvarában, számos író működik ugyan, de mindegyik író kész, önálló mű­vész, aki a messzi európai, a legújabb for­mákat használja, és semmi jele sincs an­nak, hogy az írása otthon alakult volna ki, környezetének hatása alatt. S ha ezeknek a romlatlanul, minde­nütt tökéletes pontossággal fellépő for­mák, divatok terjedési idejének megálla­pítása céljából a magyar okleveleket összevetjük a franciákkal, arra az ered­ményre jutunk, hogy az egyes újításoknak hullámai mintegy egyszerre öntenék el Európának ezt a törzsét. Ha Esztergom­ban vagy Salzburgban egy-egy jellegzetes forma vagy díszítés kerül elénk, amit ele­inte az író egyéni leleményének tudnánk be, e formáknak hű mása ugyanazokból az évekből valami messze francia vagy belga oklevélen tűnik elénk. Az a kérdés tehát, kik voltak az oklevelek írói, és melyik volt a nagyszabású iskola, amely azokat ez írásterület számára nevelte.

Next