História 1993
1993 / 1. szám - VÁCZY PÉTER: A honfoglalók öltözéke
A honfoglalók öltözéke Váczy Péter a honfoglaló magyarság köznapi életéről szóló cikksorozatának első részét a História 1992/9. számában közöltük. („A honfoglalók eszközei”.) A szerző „Képek a magyar történet korai századaiból” című kötete 1993 tavaszán jelenik meg a História monográfiák sorában. (A szerk.) Paradoxonként hangzik, de találó megállapítás: a honfoglalás kori magyarok öltözékét könnyebb lerajzolni, mint megnevezni! Kendő és süveg A László Gyula-féle összefoglalás* szépen emeli ki az öltözék lényeges vonásait. Ilyen általános nomád sajátság, hogy a nők férfimódra ruházkodtak, sőt éltek is. A szoknyát a szlávoktól vették át. A nők férfias életmódját különösnek, sőt viszszataszítónak találták a megtelepedett kultúrnépek. A görögök mint mindenből, e nomád sajátosságokból is költészetet csináltak, és kitalálták az amazonok történetét. De már Thietmar merseburgi püspök megbotránkozva beszéli el Géza magyar fejedelem feleségéről, Saroltáról, „a fehér úrnőről”, hogy úgy ivott és úgy ült a lovon, mint valami katona, és haragjában ölni is képes volt. A régi magyar társadalom és öltözék e jellegzetes vonásáról tudomást kell vennünk. Az asszonyok kendője eredetileg egyáltalán nem jelentett fejrevalót. Egykorú jelentését elárulja, hogy a „ken, törül, fest” jelentésű ken igen-gyakorítóképzős származéka, így mondják még ma is: „kendőzött arc”. Ezért kendőnek nevezték azt, amivel kentek, festettek (arcfesték stb.), de a „törülközőit is, amelybe mosdás után törülte a kezét az ember. A kendő tehát nem alkalmas arra, hogy következtessünk a magyar nők honfoglalás kori fejfedőjére. A nomád öltözék leírásából nem szabad hiányoznia a süvegnek és az övnek. Ha valakit megfosztottak szabadságától, elvették süvegét és övét. Isten és a fejedelem előtt senki sem maradhatott süvegesen: le kellett vennie azt, hóna alá dugva el kellett rejtenie. A fejviselet példáza László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, 1944. (A szerk.) Ma a legjobban, hogy az öltözék kutatása szorosan kapcsolódik társadalmi, politikai, vallási kérdésekhez. A süveg nemcsak nemezből készült. Honfoglalás előtti török jövevényszónak tartják. A kucsma és a sapka helyett helyesebb a galpagot idézni, mely — ellentétben a karimátlan süveggel — prémmel volt szegélyezve. Honfoglalás előtti viseletnek kell tartanunk, mert már a 10. század elején mint magyar divatot ismerték és utánozták a németek, az olaszok. A török galpag szóval egyeztetik. A kalpagnak ugyanúgy megvoltak társadalmi és politikai vonatkozásai, mint a süvegnek. A férfiak „ujjas, derékban övvel átkötött, tehát legalább derékon alul érő ruhát viseltek”. Úgy hisszük, a korabeli ábrázolások alapján még pontosabb leírást is adhatunk. A férfiak fő ruhadarabjának legjellemzőbb vonása: 1. elöl volt a nyílása, mely a ruhán végigfutott. Vagy gombra járt, vagy még gyakrabban a két szárnyat egymásra vetve öv szorította a testhez; 2. derékon felül szorosan simult az alakra, azon alul bő ráncokat vetett; 3. mindig csak a térdig ért. Erre húzták rá a felső kabátot, mely anyagban, szabásban változott az alkalomnak megfelelően. Ködmön, köpönyeg, suba A honfoglalás kori magyar leltárból mindenképp törülnünk kell a bekecset, ezt a gyanús eredetű, 19. századnál aligha régibb ruhadarabot. Ugyanígy nem lehet honfoglalás kori arcacagány vagy házibőr”, „az előbőr vagy mejebőr”, a dolmány, a zeke vagy kankó. A kacagány német közvetítéssel terjedt el nálunk a 18. szám Fémdíszekkel szegélyezett süveg és köntös, veretes nyakú ingyenfoglalás kori férfiviselet László Gyula rekonstrukciója