História 1993

1993 / 8. szám - ŐSEINK ASZTALÁNÁL - TOMSICS EMŐKE: A pesti korzók természetrajza

EMBER ÉS KÖRNYEZET A pesti korzók természetrajza „Máshol ezt a mérföldnyi folyópartot a város szívében a kereskedelem tudhatná magáénak, s kijjebb szorította volna a parkokat és játszótereket. A pesti termé­szetesen fordítva csinálta. A Duna partját, amely a legszebb kilátást nyújtja imádott Budájára, sétánynak őrizte meg.” (Frede­rick Palmer: Buda és Pest. Scriner’s Ma­gazine, 1908.) Kirakatélet A Dunapart szépsége mellett egyetlen utazó sem megy el szó nélkül, s legtöbb­jüknek az is feltűnik, hogy a város e ter­mészet adta felséges útját — legalábbis annak középső szakaszát — mennyire ki is használja. Feljebb s lejjebb kövér kofák kínálják portékájukat, s izmos rakodó­­munkások foglalatoskodnak a hajók gyomra körül, de Eötvös József és Petőfi Sándor szobra között az elegáns nagyvá­ros ere lüktet. „Se nem »sétány«, se nem utca, hanem corso, magyarán korzó” — írja a minden ízében pesti újságíró, Ágai Adolf. A Duna-parti korzó valóban épp olyan sajátos képződmény a budapesti ut­cák tengerében, mint a korzózás a gyalog­lás műfajában. Nem vezet sehová, és lát­szólag semmi célja sincs, mégis igen fon­tos szerepe van a város életében. Része a nagyvárosi ember kirakatéletének. Mert a nagyvárosi polgárember élete kettős: egyik az otthon falai közötti intim, valóságos (legalábbis annak nevezhető) világban, a másik az utcán, kávéházakban, vendéglőkben a külsőségek, a hiúság kira­kataiban zajlik. A hirtelen nőtt Budapest esetében város és lakói egymást serken­tették a világvárossá, világvárosivá emel­kedésben. Ahogy fejlődött a város, ahogy szaporodtak a nagyvárosiasság kellékei (operaház, földalatti vasút, villanyvilágí­tás stb.), úgy nőtt lakóinak világvárosi ön­tudata, ami újabb fejlesztéseket hozott. Csakhogy, míg ha a villamos elkészül, az már villamos, s működik is, az embernél ez lassabban megy. Ha a kocsis cilindert ölt is, nem lesz gróf. A pesti ember még csak tanulta a világvárosi életet, mikor Budapest már metropolisz volt. Talán eb­ből adódik, hogy a világvárosi élet kellé­kei, külsőségei oly hihetetlenül fontosak a pestieknek, s ez az idelátogató külföldiek­nek is feltűnik. Senki sem mulasztja el le­írni a kávéházak szépségét s csodálkozni hatalmas számukon, bámulni a napköz­ben is sétálókkal teli utcákat — s gondol­kozni azon, vajon ki dolgozik itt egyálta­lán —, ámulni a pezsgő éjszakai életen stb. Szorgalmasan, s a rácsodálkozás élve­zetével gyakorolják tehát a pestiek a világ­városi életet. Ennek egyik tantárgya az ut­catan, avagy a korzózás művészete. „Ez a mi korzónk lanyha estéken egy nagy foyerhoz hasonlít, melyben a főváro­si élet színpadán eljátszott szomorú, víg és bohókás darabokról folyt a vitatkozó vé­lemény, sőt szigorú bírálat” — írja ismét Ágai Adolf. Szalon, kaszinó, szóval a tár­sadalmi élet, a társas érintkezés színhelye. A polgári lét rekvizítuma. (A városban élő arisztokrácia inkább hintón „korzózott”, s kastélyok szalonjaiban, teniszpályán talál­kozott. A polgártól lefelé azonban min­denki sétált.) A szabadidő kifejezése, vagyis az anyagi jólét deklarálása. „A déli korzó sétával kezdődik. Ez a séta óvatos, kimért, apróléptű. Azt a látszatot kell kel­teni, hogy az ember csak nemrégen kelt, és az alvó vért most hozza egyenletes áramlásba. Sietni nem szabad, az fáraszt, és már délben is fáradtnak, agyondolgo­­zottnak látszani nem előkelő dolog, nem is szép” — olvashatjuk az Új Időkben, Herczeg Ferenc lapjában 1913-ban. Az életélvezet színpada A hölgyek számára a bálok, a zsúrok s a lóverseny mellett a legfontosabb repre­zentációs lehetőség volt a korzó. Olyan, mint egy divatbemutató. Elég volt végig­menni valamelyik korzón egy májusi na­pon délben, s pontos képet alkothattunk a főváros divatjáról. Megtudhatni, hogy a sűrű, apró léptek vagy a hosszú lépésű rin­gó járás, a mélabús, féloldalra billentett fej­tartás vagy a hetykén fölfelé tartott or­­rocska-e az á­la mode. Világos ruhában, hosszú glasszékesztyűben, vállukon boá­val lejtettek az úri társaság hölgyei. A csa­ládok női tagjai itt vonultatták fel leg­szebb utcai toalettjeiket, társadalmi hely­zetük messziről látszó cégérét, s a mamák ide hozták eladósorban lévő lányaikat, „és lesik az alkalmat, hogy véletlenül hozzá­juk csatlakozzék egy kurta, harangalakú Elegáns viselet a korzóra Déli korzó a Duna-parton, Budapest, 1910-es évek

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék