História 1993
1993 / 8. szám - NYÍLT TÉR - OLVASÓINK ÍRJÁK - OPLATKA ANDRÁS: Egy magyar nyom a Rózsalovagban?
NYÍLT TÉR Olvasóink írják Egy magyar nyom a Rózsalovagban? Színdarabok, zeneművek, regények költött alakjaiban felfedezni az őket ihlető hús-vér történeti személyt tanulságos és szórakoztató játék. Tanulságos, mert megnyugtatóan szilárd eredmény esetén közelebb visz az adott mű mélyebb megértéséhez és a kor jobb megismeréséhez. És roppant szórakoztató, hiszen teret enged a fantáziadús asszociálásnak, arra inspirál, hogy kombinációk sorát állítsuk fel. Kit „szemel ki” politikus kortársai közül egy-egy vígjátékában Arisztophanész, ki után mintázta meg Jókai Baradlay Ödönt, korának melyik zsarnoka ölt testet Verdi Don Carlosának tragikus sorsú Fülöpjében? Jelenlegi kérdésfeltevésünk nem ilyen fajsúlyos. De azért megér egy misét. Marczali Henrik Mária Terézia életrajzában bukkanok a következő mondatra: „A császárné... egyik kedvencét, Esterházy Ferenc grófot, ki Quinquin név alatt nagyon szerepelt az udvari életben, keményen megrótta egy Althann grófnéval folytatott viszonya miatt.” Quinquin? Gróf? Viszony? A gondolatsor megindul, és mintha már hallanám is Richard Strauss gyengéden lírikus melódiáit. Mert mi más juthatna eszembe, mint a „Rózsalovag”? A Mária Terézia Bécsében játszódó zenés komédia címszereplőjét, Octavian Rofrano grófot becézik Quinquinnek, vagy ahogyan csellel elnyert bájos szívszerelme, a kis Sophie mondja naivul: „így hívják mind a jóbarátok s a bájos hölgyek, akiket jól ismer.” Létezik, hogy ez a Mária Terézia korabeli előkelőségeken mulató, jóízű bécsi dialektusban íródott és az egykori opera buffa típushőseit felsorakoztató vígopera egy magyar főnemesről mintázta bimbózó szerelmű lovagját? Az 1911. január 26-án Drezdában bemutatott zenemű szövegét Hugo von Hofmannsthal írta. Marczali említett könyve 1891-ben jelent meg. A szövegíró és a történész feltehetőleg ugyanazt a történeti forrásmunkát használták elsősorban: Khevenhüller-Metsch, a császárnő udvarmesterének naplóját, így az Esterházy-epizód, amelyet Marczali említésre méltónak tartott, Hofmannsthal figyelmét sem igen kerülhette el. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a gáláns nemesúrnak az udvarban használatos neve adta az ötletet ahhoz, hogy a librettóba is ilyen néven kerüljön be „a bájos hölgyek” kedvence. Hogy Hofmannsthal miért nem az eredeti szerelmeshőst, vagyis Esterházyt szerepeltette? Ennek fő oka alighanem az, hogy egy igazi magyar arisztokratát nehezen lehetett volna olaszos temperamentumú bécsi udvaroncként színpadra állítani. Snájdig huszártisztként, mint egy Homonnay a Cigánybáróban, Johann Strauss remekművében, vagy mint ahogy a hagyományos magyar operett világában a magyar nemes általában szerelmet vall, még elképzelhető lett volna — de női ruhába öltöztetett cselszövőt nem hívhattak Esterházynak. Főként nem egy olyan korszakban, amikor a család tagjai a Monarchia legbefolyásosabb köreihez tartoztak. Hofmannsthal egyébként is irtózott az ilyen fajtájú direkt utalásoktól. Ám mintha egy közvetett, halvány célzást mégis megengedett volna magának. A Quinquinnek becézett ifjú Octavian Rofranót a bécsi udvari körökben otthonosan mozgó, német nyelvű grófként mutatja be, de latinos csengésű nevéhez egy kis idegen ízt és hátteret kever, friauli eredetűnek teszi meg. S Ochs báró, amikor a fiatal vetélytárs ellen haragra lobban, „wällischer Hundschuch”-nak nevezi Octaviant, aminek magyar jelentése az „olasz kutyafülű” és a „jöttment” között mozog. Hallgatóság, figyelem! Itt nem egy osztrákról van szó! Egy felvonással előbb mást is megtudhatunk a derék Quinquinről. Azt, hogy azért ő sem volt akárki. Amikor a báró úr ő ökörsége (Ochs) még úgy vélte, hasznot húzhat a fiatalúrból, így dicsérte őt: „Jobbról álmodni sem mertem volna.” És amikor meghallotta a gróf a Rofrano nevet, így kiáltott fel: „Da ist man wer, wenn man aus solchem Haus!” A szövegkönyv magyar fordítása e helyen pontatlanul adja vissza Ochs (a pénzsóvár báró, aki Sophie-t a pénzéért akarja megszerezni, ám végül nevetségessé válik, és Sophie Octaviané lesz) mondanivalóját. A báró és vele Hofmannsthal minden bizonnyal itt a magyar mágnáscsalád előtt tiszteleg: „Na, az már aztán valaki, aki ilyen házból való!” Az Esterházy-Rofrano-Quinquin-figura egyébként majdnem címadója is lett a vígoperának. A librettista barátja, gróf Kessler a Quinquin címet javasolta. Strauss a póruljárt hájpacnit, Ochs von Lerchenaut akarta a címlap tetejére tenni, ám végül Hofmannsthal ötlete érvényesült, és megszületett a „Rózsalovag” operacím. Strauss maga zsörtölődő belenyugvással e sorokkal nyugtázta a dolgot: „A Rózsalovag nekem egyáltalán nem tetszik, nekem az Ochs tetszik. De mit tegyünk. Hofmannsthal a gyengédet szereti, az éterit, és a feleségem meg azt parancsolja: Rózsalovag. Legyen hát Rózsalovag! Vigye el az ördög!” OPLATKA ANDRÁS „Életünket és vérünket..." Mária Terézia és a magyar nemesek a pozsonyi országgyűlésen A Szent István lovagrend első avatási ünnepsége, 1767. május 5. 30