História 1993

1993 / 8. szám - NYÍLT TÉR - OLVASÓINK ÍRJÁK - OPLATKA ANDRÁS: Egy magyar nyom a Rózsalovagban?

NYÍLT TÉR Olvasóink írják Egy magyar nyom a Rózsalovagban? Színdarabok, zeneművek, regények köl­tött alakjaiban felfedezni az őket ihlető hús-vér történeti személyt tanulságos és szórakoztató játék. Tanulságos, mert megnyugtatóan szilárd eredmény esetén közelebb visz az adott mű mélyebb meg­értéséhez és a kor jobb megismeréséhez. És roppant szórakoztató, hiszen teret en­ged a fantáziadús asszociálásnak, arra ins­pirál, hogy kombinációk sorát állítsuk fel. Kit „szemel ki” politikus kortársai közül egy-egy vígjátékában Arisztophanész, ki után mintázta meg Jókai Baradlay Ödönt, korának melyik zsarnoka ölt testet Verdi Don Carlosának tragikus sorsú Fülöpjé­­ben? Jelenlegi kérdésfeltevésünk nem ilyen fajsúlyos. De azért megér egy misét. Marczali Henrik Mária Terézia élet­rajzában bukkanok a következő mondat­ra: „A császárné... egyik kedvencét, Ester­házy Ferenc grófot, ki Quinquin név alatt nagyon szerepelt az udvari életben, kemé­nyen megrótta egy Althann grófnéval folytatott viszonya miatt.” Quinquin? Gróf? Viszony? A gondolatsor megindul, és mintha már hallanám is Richard Stra­uss gyengéden lírikus melódiáit. Mert mi más juthatna eszembe, mint a „Rózsalo­vag”? A Mária Terézia Bécsében játszódó zenés komédia címszereplőjét, Octavian Rofrano grófot becézik Quinquinnek, vagy ahogyan csellel elnyert bájos szívsze­relme, a kis Sophie mondja naivul: „így hívják mind a jóbarátok s a bájos hölgyek, akiket jól ismer.” Létezik, hogy ez a Mária Terézia kora­beli előkelőségeken mulató, jóízű bécsi dialektusban íródott és az egykori opera buffa típushőseit felsorakoztató vígopera egy magyar főnemesről mintázta bimbózó szerelmű lovagját? Az 1911. január 26-án Drezdában bemutatott zenemű szövegét Hugo von Hofmannsthal írta. Marczali említett könyve 1891-ben jelent meg. A szövegíró és a történész feltehetőleg ugyanazt a történeti forrásmunkát hasz­nálták elsősorban: Khevenhüller-Metsch, a császárnő udvarmesterének naplóját, így az Esterházy-epizód, amelyet Marczali említésre méltónak tartott, Hofmann­sthal figyelmét sem igen kerülhette el. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a gá­láns nemesúrnak az udvarban használatos neve adta az ötletet ahhoz, hogy a libret­tóba is ilyen néven kerüljön be „a bájos hölgyek” kedvence. Hogy Hofmannsthal miért nem az ere­deti szerelmeshőst, vagyis Esterházyt sze­repeltette? Ennek fő oka alighanem az, hogy egy igazi magyar arisztokratát nehe­zen lehetett volna olaszos temperamentu­­mú bécsi udvaroncként színpadra állítani. Snájdig huszártisztként, mint egy Ho­­monnay a Cigánybáróban, Johann Strauss remekművében, vagy mint ahogy a hagyo­mányos magyar operett világában a ma­gyar nemes általában szerelmet vall, még elképzelhető lett volna — de női ruhába öltöztetett cselszövőt nem hívhattak Es­­terházynak. Főként nem egy olyan kor­szakban, amikor a család tagjai a Monar­chia legbefolyásosabb köreihez tartoztak. Hofmannsthal egyébként is irtózott az ilyen fajtájú direkt utalásoktól. Ám mint­ha egy közvetett, halvány célzást mégis megengedett volna magának. A Quin­quinnek becézett ifjú Octavian Rofranót a bécsi udvari körökben otthonosan moz­gó, német nyelvű grófként mutatja be, de latinos csengésű nevéhez egy kis idegen ízt és hátteret kever, friauli eredetűnek teszi meg. S Ochs báró, amikor a fiatal vetélytárs ellen haragra lobban, „wälli­­scher Hundschuch”-nak nevezi Octaviant, aminek magyar jelentése az „olasz kutya­fülű” és a „jöttment” között mozog. Hall­gatóság, figyelem! Itt nem egy osztrákról van szó! Egy felvonással előbb mást is megtudhatunk a derék Quinquinről. Azt, hogy azért ő sem volt akárki. Amikor a báró úr ő ökörsége (Ochs) még úgy vélte, hasznot húzhat a fiatalúrból, így dicsérte őt: „Jobbról álmodni sem mertem volna.” És amikor meghallotta a gróf a Rofrano nevet, így kiáltott fel: „Da ist man wer, wenn man aus solchem Haus!” A szöveg­könyv magyar fordítása e helyen pontatla­nul adja vissza Ochs (a pénzsóvár báró, aki Sophie-t a pénzéért akarja megszerez­ni, ám végül nevetségessé válik, és Sophie Octaviané lesz) mondanivalóját. A báró és vele Hofmannsthal minden bizonnyal itt a magyar mágnáscsalád előtt tiszteleg: „Na, az már aztán valaki, aki ilyen házból való!” Az Esterházy-Rofrano-Quinquin-fi­­gura egyébként majdnem címadója is lett a vígoperának. A librettista barátja, gróf Kessler a Quinquin címet javasolta. Stra­uss a póruljárt hájpacnit, Ochs von Ler­­chenaut akarta a címlap tetejére tenni, ám végül Hofmannsthal ötlete érvényesült, és megszületett a „Rózsalovag” operacím. Strauss maga zsörtölődő belenyugvással e sorokkal nyugtázta a dolgot: „A Rózsalo­vag nekem egyáltalán nem tetszik, nekem az Ochs tetszik. De mit tegyünk. Hof­mannsthal a gyengédet szereti, az éterit, és a feleségem meg azt parancsolja: Ró­zsalovag. Legyen hát Rózsalovag! Vigye el az ördög!” OPLATKA ANDRÁS „Életünket és vérünket..." Mária Terézia és a magyar nemesek a pozsonyi országgyűlésen A Szent István lovagrend első avatási ünnepsége, 1767. május 5. 30

Next