História 1993

1993 / 2. szám - PAJKOSSY GÁBOR: Egyesületek a reformkori Magyarországon

Egyesületek a reformkori Magyarországon Az egyesület, a szabad és egyenlő szemé­lyek meghatározott célra alakult önkén­tes társulása, a modern polgári társada­lom szülötte. A polgári társadalom ideális politikai formájának, a köztár­saságnak mintegy mikromodellje. Az egyesületben a célokat, a tagok jogait és kötelességeit, a működési mechanizmust, a vezetők választását és rendszeres elszá­moltatását közösen megalkotott alapsza­bály rögzíti. Nem törekszik a tagok éle­tének teljeskörű meghatározására, mint a feudális­ rendi korporációk, nem rendi alapon szerveződik, és nem is kény­szeregyesülés. Formális, tradíciókat al­kot, és erősíti a tagok polgári öntudatát. Fejlődése a társadalom polgáriasultságát feltételezi, egyben a polgári társadalom megszerveződésének egyik legfontosabb formája. Keretei között szembesül a pol­gárság a modern fejlődés által felvetett problémákkal, és dolgoz ki rájuk megol­dási, kezelési javaslatokat, majd egyletek útján szerveződik meg a munkásság és a parasztság is. Tehát mintegy a polgária­sultság egyik fokmérője. Hogy a 19. századi német fejlődést ma már nem a rendi és bürokratikus struk­túrák túlsúlyával jellemezzük, ahhoz a legtöbbel azok a kutatások járultak hoz­zá, amelyek feltárták: Németország az egyletek birodalma volt (az egyletek a né­met dögvész — így Metternich), sok tíz­ezer egylettel, hihetetlenül széles tevé­kenységi körrel, óriási vagyonnal, sokmilliós tagsággal. Az egyletek létezé­sének keretfeltételeit a mindenkori jog­rend határozza meg: kibontakozásuknak leginkább az a liberalizmus által érvényre juttatott felfogás kedvez, amely az állam­nak csak minimális felügyeleti jogokat biztosít. Egyesületek és jogrend Mint az abszolutizmusok általában, a Habsburg-abszolutizmus is magának tar­totta fenn annak eldöntését, hogy mely egyesületek szolgálják az állam javát, és melyek nem. Az egyesületalapítás előtt felszabadított tér 1815 után fokozatosan tágult. 1843 novemberében a Lajtán túl átfogó rendelet született, amely a politi­kai egyleteket kivéve, elvileg mindenféle egyesület alapítását lehetővé tette a ha­tósági jóváhagyás mellett. A Lajtán innen semmiféle törvény nem szólt az egyletek­ről, így az egyesületalapítás semmiféle korlátba nem ütközhetett, sem rendi köz­jogi, sem elvi liberális alapon. A magyar­­országi egyletek többsége anélkül jött lét­re, hogy alapszabályait felterjesztette volna jóváhagyásra, noha azt 1844 no­vemberétől rendelet írta elő. Az ausztriai engedélyezési gyakorlat 1843 után eny­hült (bár az egyletek egy részének tevé­kenységét kirendelt biztos felügyelte), és ez jótékony hatást gyakorolt az egyesüle­tek fejlődésére: a magyarországi és erdé­lyi előírások szigorodtak ugyan, ez azon­ban nem befolyásolta az egyletek számszerű gyarapodását. A kormányzat elzárhatta volna az egyleteket a sajtónyil­vánosságtól, mivel azonban helyi szervek­kel, főként rendőrséggel nem rendelke­zett, tevékenységüket nem tudta korlátozni. Célok és elvek Céljaik, szerveződési elveik, struktúráik, tagságuk összetétele igen változatosak voltak. Az 1800 előtt alakult egyletek egy része, de újabbak is (mint egyes önsegé­lyező egyletek) céhes alapon szerveződ­tek. Más egyesületek vallási keretek kö­zött, az egyházhoz kapcsolódva jöttek létre. A II. József által feloszlatott vallá­sos társulatok, testvérületek folytonossá­gát (amellett, hogy néhányuk fennma­radt, sőt, püspöki felügyelet alatt újak is alakultak) részben és csak egy funkcióra szorítva megőrizte a temetkezési és bete­gegyletek azon egyharmada, amely feleke­zeti alapon, illetve plébániák szerint szer­veződött meg. Olyan új igények kielégítését azonban, mint a templomi zene magasszintű művelése, már az egy­háztól szervezetileg független egyletek szorgalmazták. A magas klérus is a mo­dernebb egyesületi forma előnyeivel élt, amikor 1848-ban létrehozta a Jó és olcsó könyveket terjesztő társaságot, a későbbi Szent István Társulatot, amely a népmű­velést a vallásosság erősítésével kapcsolta össze. A hitközséghez rendelve alakultak meg az izraelita szentegyletek, a Chevra Kadisáh, és más jótékony egyesületek (ösz­­szesen több mint 70), korszakunkban azonban már megindult szervezeti füg­getlenedésük, és megalakultak az első iz­raelita nőegyletek is. Végül a lövészegyle­tek (számuk húsz) régebben a városi polgárjoggal rendelkezőket tömörítették, a korszakunkban alakult egyesületek azonban már nyitottabbak voltak, és mintegy társaskörként működtek. Kor­szerűsödtek tehát a régies alakulatok is, az egyletek nagy többsége pedig már a rendi, vallási választóvonalakat keresztül­metszve jött létre. Az említett izraelita egyletek mellett több mint 40 egylet gyakorolt jótékony­ságot. Egyharmaduk nőegylet volt, néhá­nyuk szintén felekezeti alapon szervező­dött, de az egyháztól már függetlenül. A hagyományos célkitűzés, a szegények se­gítése, korszakunkra kiegészült az alsóbb osztályok szocializációjában, a polgári ér­tékek (szorgalom, takarékosság, mérték­letesség, bizonyos műveltség) elsajátítá­sában való közreműködéssel. Egy-egy egyesület munkaiskolát, dologházat mű­ködtetett, és az első takarékpénztárak még nem a nyereség maximalizálását, ha­nem a takarékosság meggyökereztetését tűzték maguk elé. Több mint húsz jótékony egylet kisded­óvót tartott fenn: az 1848 előtt Magyar­­országon létrejött kisdedóvók több mint kétötödét egyletek, főleg nőegyletek ala­pították, illetve működtették. Működé­sükhöz az a Kisdedóvókat Magyarorszá­gon Terjesztő Egyesület nyújtott szakmai segítséget, amely a kisdednevelés ügyét a magyar nyelv terjesztésével kötötte össze. A 100 önsegélyező egylet legnagyobb részét a 70 temetkezési és betegsegélye- Széchenyi és felesége . Temetkezési és betegsegélyező egyletek Önkéntes társulások, melyben a tagok kö­telezik magukat, hogy egymás temetési költségeihez előre meghatározott tagdíjfi­zetéssel hozzájárulnak. A fenti cél sok eset­ben betegsegélyező pénztár fenntartásával is bővül. Hálózatuk Budapesten és a nagy alföldi mezővárosokban alakult ki. Szerve­zetük autonóm. A tagok hozzájárulásán kí­vül ajándékot és jótékony adományt is el­fogadnak. A 19. század második felében az állam, a munkaadók, az egyházak stb. által fenntartott betegpénztárak és biztosítók veszik át a szerepét.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék